BH 1999.2.66 A hagyatéki eljárás során kötött egyezség mint jogügylet az általános szabályok szerint, így a közös téves feltevés alapján is megtámadható [Ptk. 210. § (3) bek., 240. §, 6/1958. (VII. 4.) IM r. (He.) 53. § (4) bek., 58. (3) bek.].

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A megállapított tényállás szerint a súlyosan mozgássérült Sz. G. örökhagyó az 1976. május 6-án kelt írásbeli magánvégrendeletében minden vagyonát egymás között egyenlő arányban leányára: az I. r. felperesre, valamint két testvérérére: az alperesekre hagyta. Rendelkezését azzal indokolta, hogy így kívánja elismerni és viszonozni azt a támogatást és gondoskodást, amelyben gyógykezeltetése, illetőleg háza építése során szülei és testvérei részesítették. Az örökhagyó 1982. október 16-án házasságot kötött a II. r. felperessel. Az örökhagyó 1992. szeptember 25-én bekövetkezett halála után indult hagyatéki eljárásban az I. r. alperes által a szülői házban megtalált és a közjegyzőnek bemutatott végrendeletet az I. r. felperes érvényesnek fogadta el, a II. r. felperes azonban vitatta annak érvényességét. A felek "hosszas tárgyalást követően egyezséget kötöttek, amelyben megállapodtak abban, hogy a végrendeletet a hagyaték átadásánál félretenni kérik". Az I. r. felperes, valamint az I. és II. r. alperesek elismerték a II. r. felperesnek a Trabant 601 TX hycomat személygépkocsi 1/2. tulajdoni hányadára házastársi vagyonközösség jogcímén támasztott igényét, és kérték a gépkocsi 1/2. részének kihagyását a hagyatékból. Megállapodtak abban is, hogy a gépkocsinak a hagyatékba tartozó 1/2. tulajdoni hányada a II. r. felperes tulajdonába, míg az ingatlan 2/5. részben az I. r. felperes, 1/5. részben a II. r. felperes, 1/5. részben az I. r. alperes és I/5. részben a II. r. alperes tulajdonába kerül. A megállapodás szerint "az I. r. felperes, valamint az I. és II. r. alperesek tulajdoni hányadára a II. r. felperest tíz évi időtartamra: 2003. január 22-ig haszonélvezeti jog illeti meg, az ingatlan bármikor történő értékesítése esetén azonban a tulajdon átruházásához hozzá kell járulnia, a haszonélvezeti jogáról ellenérték nélkül le kell mondania, és a lakásból ki kell költöznie". A közjegyző az egyezséget jóváhagyta, megállapította, hogy a személygépkocsi 1/2. része házastársi vagyonközösség jogcímén a II. r. felperest illeti meg, a hagyatékot pedig az egyezség alapján adta át a peres feleknek. Utóbb a felperesek által beszerzett írásszakértői vélemény megállapította, hogy a végrendeleten lévő névaláírás nem az örökhagyótól származik. E szakvélemény alapján a felperesek az egyezséget a Ptk. 210. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel megtámadták; arra hivatkoztak, hogy közös téves feltevésben voltak, mert nem volt tudomásuk arról a tényről, hogy a végrendeleten lévő névaláírás nem az örökhagyótól származik.

Az elsőfokú bíróság azonban a végrendeleti tanúk vallomása és a kirendelt írásszakértő véleménye alapján megállapította, hogy a végrendeleten szereplő névaláírás az örökhagyótól származik. "Ebből a tényből következően pedig a felek nem lehettek tévedésben, ha az egyezséget a végrendelet érvényességének tudatában kötötték meg." Utalt az elsőfokú bíróság arra is, hogy a II. r. felperes a hagyatéki eljárás során vitatta az örökhagyói aláírás valódiságát, így "a Ptk. 210. §-ának (3) bekezdése szerinti megtámadási okra alappal abban az esetben sem hivatkozhatna, ha a végrendeleten szereplő aláírás hamisított volna". Az elsőfokú bíróság nem adott helyt a felpereseknek a szakértői véleménnyel kapcsolatos további bizonyítási indítványának sem, miután a kirendelt szakértő véleményét aggálytalannak tartotta. Ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a felperesek a szakvélemény megdöntésére alkalmas bizonyítékot nem tudtak szolgáltatni, az általuk beszerzett szakvéleményt pedig csupán mint a felperesek álláspontját vehette figyelembe.

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet a per főtárgya és (helyesen) az alperesek javára megítélt perköltség tekintetében helybenhagyta. Ítéletének indokolása szerint "az elsőfokú bíróság a tényállást helyesen állapította meg, így helyes az a kereset elutasítását eredményező megállapítása is, hogy a végrendelet nem hamis. Az elsőfokú bíróságnak azonban elsődlegesen abban kellett volna állást foglalnia, hogy a kérdéses egyezség kölcsönös téves feltevés címén való eredményes megtámadásának a feltételei megvoltak-e vagy sem. A megyei bíróság álláspontja szerint ezek a feltételek nem álltak fenn, így az elsőfokú bíróság a végrendelet érvényes vagy érvénytelen voltának eldönthetősége érdekében szükségtelenül foganatosított bizonyítást; és szükségtelenül foglalt állást ebben a kérdésben. A felperesek alaptalanul állították, hogy a feleket egyezségkötésre a végrendelet érvényes voltának feltételezése indította." Az adott esetben az alpereseket a végrendelet érvényességének feltételezése nem indíthatta olyan egyezség megkötésére, amelynél fogva a felperesek a kötelesrésznél nagyobb mértékben részesültek a hagyatékból; elfogadható tehát az az alperesi állítás, hogy az egyezségkötés indoka részükről a felpereseknek méltányosabb részesítése volt. Ugyanakkor a felpereseknek már az egyezségkötés előtt kételyeik voltak a végrendelet érvényességét illetően. Mindez azt bizonyítja, hogy az egyezségkötés célja "a jogviszony körüli bizonytalanság végleges eloszlatása volt". Ez pedig a Ptk. 240. §-ának (4) bekezdése értelmében a tévedés jogcímén való megtámadás lehetőségét is kizárja. Ehhez képest a végrendelet érvényes vagy érvénytelen voltának nem volt jelentősége, így a további bizonyítást a másodfokú bíróság mellőzte.

A jogerős ítélet ellen a felperesek felülvizsgálati kérelmet nyújtottak be és az ítélet megváltoztatásával kereseti kérelmük szerinti döntést kértek. Álláspontjuk szerint az eljárt bíróságok a tényállást nem tárták fel, ezért megalapozatlanul jutottak arra a következtetésre, hogy a végrendelet érvényes. Hivatkoztak arra, hogy a másodfokú ítélet indokolása ellentmondásos, abból ugyanis az következik: az alperesek eleve tudták, hogy a végrendelet hamis, s ezért kötöttek egyezséget. Ebben az esetben viszont tévedés alapján van helye az egyezség megtámadásának. Álláspontjuk szerint tévesen utalt a másodfokú bíróság a Ptk. 240. §-ának (4) bekezdésére is, az ugyanis az adott esetre nem alkalmazható.

Az alperesek ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult, a döntést mindenben helytállónak tartották.

A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott.

A Pp. 270. §-ának (1) bekezdése értelmében a jogerős ítélet ellen felülvizsgálati kérelem előterjesztésének jogszabálysértés esetén van helye. A jogszabálysértés vonatkozhat eljárásjogi szabály vagy anyagi jogi szabály megsértésére. A Pp. 275. §-ának (2) bekezdése pedig a felülvizsgálati kérelem keretei között engedi meg a jogerős határozat felülvizsgálatát.

A felperesek az első- és másodfokú eljárásban az egyezség érvénytelenségét a Ptk. 220. §-ának (3) bekezdésére alapították; a felülvizsgálati kérelemben azonban már további megtámadási okra: a Ptk. 210. §-ának (1) bekezdése alapján lényeges körülmény tekintetében való tévedésre is hivatkoztak.