BH 1999.3.130 Az ún. törvényi kezesség - jogszabály kifejezett, eltérő rendelkezése hiányában - nem készfizető, hanem egyszerű kezességvállalásnak minősül [1993. évi LXXXI. tv-vel módosított 1991. évi IL. tv. (mód. Cstv.) 38. § (3) bek., Ptk. 274. § (1)-(2) bek., 1992. évi LIV. tv. 53. § (1)-(2) bek.].

A felperesi korlátolt felelősségű társaság mint az ún. V. Vállalatcsoporthoz tartozó cég a bíróság 1991. november 26-án közzétett határozata alapján felszámolás alatt áll. A V. Vállalatcsoporthoz tartozó gazdálkodó szervezetek felszámolója az 1991. évben felszámolást kezdeményezett az E. Vállalat, azaz a jelen per beavatkozója ellen, az eljárás lefolytatása iránti kérelmétől azonban elállt, mivel 1992. június 25-én egyezség jött létre a felek között. Az egyezség értelmében a V. Vállalatok - köztük a felperes is - követeléseiket az E. Vállalat által kezdeményezendő csődeljárás során kívánják rendezni. A felek a megállapodásban rögzítették, hogyan rendezik majd - a csődeljárás keretein belül - az egymással szembeni követeléseiket, s kimondták: a felperes felszámolója az E. Vállalat előterjesztendő egyezségi ajánlatát a többi hitelezővel azonos feltételek mellett elfogadja; továbbá a csődeljárásban megállapítandó "V. Vállalatcsoport - E. követeléseket" a felek a V. Vállalatcsoporton belül engedményezésekkel rendezik. A bíróság előtt megindult csődeljárás során az E. Vállalat E. Kereskedőház mint adós és hitelezői között 1993. március 29-én csődegyezség született. Abban az E. Vállalat - egyebek mellett - vállalta, hogy a felperes elismert 27.154.248 Ft követeléséből 21.723.389 Ft-ot 1993. III. negyedévének végéig három részletben megfizet.

A csődegyezség létrejötte után az E. Vállalat államigazgatási felügyelet alá került, és az alperes jogelődjének, az Állami Vagyonügynökségnek az igazgató tanácsa az 1993. szeptember 22-i ülésén az E-41/25/ÁVÜ/93. számú határozatával - az 1992. évi LIV. törvény 53. §-ának (1) bekezdése alapján - a vállalat három ingatlanát 1993. június 30-i hatállyal elvonta. Erre figyelemmel az E. Vállalat 1993. szeptember 27-én értesítette a csődegyezség megkötésében részt vett hitelezőket arról, hogy a megállapodásban foglaltakat nem tudja teljesíteni, mert azok kielégítésének fedezetét - az addig kifizetetteken túlmenően - a vállalatnak az ÁVÜ által elvont nagy értékű ingatlanai képezték.

A felperes - mindezeket követően - 1994. szeptember 14-én keresetet nyújtott be az elsőfokú bírósághoz, amelyben arra hivatkozva, hogy az E. Vállalattal szemben eredménytelenül kísérelte meg a 27.154.248 Ft tőkéből és annak késedelmi kamatából álló követelését behajtani, az alperest - az 1992. évi LIV. törvény 53. §-a és a Ptk. 272-273. §-ai alapján - mint készfizető kezest kérte marasztalni. A per során módosított, kiegészített keresetében másodlagosan a Pp. 123. §-a alapján az alperes kezesi felelősségének, illetve annak mértéke megállapítását, továbbá az alperesnek - az 1992. évi LIV. törvény 53. §-ának (2) bekezdésében foglaltakra tekintettel - kártérítés jogcímén a 27.154.248 Ft tőkekövetelésnek 1993. szeptember 22-től a keresetlevél benyújtásáig számított, a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő késedelmi kamata megfizetésére való kötelezését kérte.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Egyrészt azzal érvelt, hogy a beavatkozó E. Vállalatnak nem áll fenn a felperessel szembeni tartozása, mivel az 1995. június 25-i megállapodás szerint a V. Vállalatcsoport nevében eljáró felszámoló a csődeljárásban megállapítandó követeléseket engedményezéssel rendezi. Az E. Vállalat elleni követeléseket tehát azon V. cégek javára engedményezi, amelyek tartoznak az E. Vállalatnak. Másrészt az alperes - tévesnek tartva azt a felperesi álláspontot, hogy az 1992. évi LIV. törvény 53. §-ának (1) bekezdése a Vagyonügynökség készfizető kezesi felelősségéről rendelkezik - sortartási kifogást is emelt. A kártérítési követelést pedig azért kérte elutasítani, mert úgy vélte, hogy a felperes azzal is csak akkor élhetne, ha igazolni tudná: a beavatkozóval szemben eredménytelenül kísérelte meg követelése behajtását.

A beavatkozó E. Vállalat - amely ellen időközben az elsőfokú eljárás időtartama alatt még közzé nem tett felszámolási eljárás indult - az alperes által előadottakkal egyezően, ugyancsak a felperes első- és másodlagos keresetének elutasítását kérte. A megállapításra irányuló másodlagos keresetet amiatt kérte elutasítani, hogy arra nincs szükség, mivel az alperes kezesi felelősségének mértékét jogszabály rendezi.

Az első fokon eljárt bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította, s kötelezte a felperest, hogy fizessen meg - 15 napon belül - 300.000 Ft ügyvédi munkadíjból álló perköltséget az alperest képviselő ügyvédi irodának, valamint - külön felhívásra - 750.000 Ft eljárási illetéket az államnak.

Az ítélet indokolása szerint az 1992. évi LIV. törvény 53. §-ának (1) bekezdésében szabályozott kezesség - a Ptk. 274. §-ának (2) bekezdésében felsorolt feltételek hiányában - csupán egyszerű kezesi felelősséget alapoz meg, ezért az alperes sortartási kifogása alapos volt. A felperes meg sem kísérelte bizonyítani azt, hogy követelése a beavatkozóval szemben behajthatatlan volt, így az alperes - mint egyszerű kezes - jogszerűen tagadta meg a beavatkozó helyetti teljesítést. A másodlagos kereseti kérelemnek az alperesi kezesi felelősség megállapítására irányuló részét illetően az elsőfokú bíróság kifejtette, hogy az a Pp. 123. §-ában írt feltételek hiányában megalapozatlan. Ugyancsak alaptalannak találta az elsőfokú bíróság a másodlagos kereseti kérelemnek kártérítés (kártalanítás) megfizetésére vonatkozó fordulatát, egyfelől a megállapításra és marasztalásra irányuló együttes igényérvényesítés kizártsága miatt, másfelől - érdemben - azért, mert az alperesnek az 1992. évi LIV. törvény 53. §-ának (2) bekezdésében megfogalmazott kártérítési felelőssége is csak akkor áll fenn, ha a követelés az eredeti adóssal szemben behajthatatlan. A követelés behajtását viszont a felperes meg sem kísérelte, s keresetét a beavatkozóra nem kívánta kiterjeszteni.

Az elsőfokú ítélet ellen - 14., illetve 16. sorszám alatt - a felperes nyújtott be fellebbezést, amelyben a sérelmezett határozat megváltoztatásával a keresetének helytadó döntés hozatalát, valamint az alperesnek perköltségben való marasztalását, illetve a másodfokú tárgyaláson - arra az esetre, ha a másodfokú bíróság az előbbiekre nem látna lehetőséget - az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését s az elsőfokú bíróság újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára való utasítását kérte. Fellebbezése indokolásában előadta: az egyébként általa megalapozottnak tartott tényállást illetően lényegesnek tartja azon körülmény figyelembevételét is, hogy az alperes egyetértett a beavatkozóval kötött csődegyezséggel. Megismételte azt az álláspontját, mely szerint az 1992. évi LIV. törvény 53. §-a (1) és (2) bekezdésének együttes értelmezésével az alperes készfizető kezessége állapítható meg. Fenntartotta a kezesi felelősség mértékének megállapítása iránti kérelme jogszerűségével kapcsolatos hivatkozását is, mert annak a megállapítása, hogy az alperes milyen összegszerűség (az elvont vagyon nyilvántartott avagy forgalmi értéke) erejéig tartozik kezesi felelősséggel, a Pp. 123. §-ában megjelölt feltételeknek megfelel.