EH 2001.530 A házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződés érvénytelensége - egyéb érvénytelenségi ok hiányában - nem állapítható meg azon az alapon, hogy a közös vagyon megosztása során az egyik házastárs sem juthat méltánytalan vagyoni előnyhöz [Csjt. 27. § (2) bekezdés, 31. § (5) bekezdés].

A peres felek 1978. november 25-én kötöttek házasságot, életközösségük 1996. augusztus 1-jén megszűnt. A bíróság a házasságot az 1988. február 11-én másodfokon jogerőre emelkedett részítéletével felbontotta, a két gyermeket az alperesnél helyezte el és a felperest gyermektartásdíj fizetésére kötelezte.

A felek 1996. augusztus 9-én közjegyzői okiratba foglalt "házastársi vagyonközösséget megszüntető" szerződést kötöttek, melyben rögzítették, hogy az ingatlan-nyilvántartási helyzettől eltérően ténylegesen mely mezőgazdasági ingatlanok tartoznak a házastársi közös vagyonhoz és ezek együttes forgalmi értékét 1 300 000 forintban határozták meg. Az ingóságok közül kizárólag a szőlőműveléssel és borászattal kapcsolatos vagyontárgyak megosztására vonatkozó megállapodás okiratba foglalását kérték, és rögzítették, hogy a fenti ingatlanok és ingók alperest megillető 1/2 részének a tulajdonjogát 750 000 forint megváltási ár ellenében a felperes szerzi meg. Az életközösség alatt szerzett Volkswagen Passat személygépkocsi Volkswagen Transporter busz közös tulajdonának a szerződés szerinti megszüntetésére akként került sor, hogy a Volkswagen Transporter buszt terhelő 1 600 000 forint közös adósság teljes kiegyenlítését a felperes vállalta, ennek fejében a felperes a gépjárművek alperest megillető 1/2 tulajdoni hányadát közös vagyon megszüntetése címén megszerezte. Az 1996. augusztus 9-én kelt közjegyzői okiratban a felek úgy nyilatkoztak, hogy a felperes különvagyonát képező utolsó közös lakásban lévő közös ingóságok természetbeni megosztásában meg tudnak egyezni, erre nézve azonban részletes vagyonmérleg elkészítésére nem került sor.

1996. augusztus 1-jén a felek adásvételi előszerződést kötöttek, amely tartalmazta, hogy a végleges adásvételi szerződést 1996. augusztus 30. napjáig fogják megkötni. A szerződés tárgya a 59 m2 alapterületű öröklakás volt, és az alperes vállalta, hogy a végleges adásvételi szerződés megkötésekor a volt házastársi lakásból a fenti lakásba költözik ki.

Az 1996. augusztus 29-én kelt, ugyancsak közjegyzői okiratba foglalt végleges adásvételi szerződés szerint a fenti ingatlan tulajdonjogát 4/10-4/10 arányban a felek gyermekei, 2/10 részben az alperes szerezte meg úgy, hogy az alperes javára a közös gyermekek tulajdoni illetőségére holtig tartó haszonélvezeti jogot kötöttek ki. A lakásingatlan vételára 1 900 000 forint volt, melyből 400 000 forintot az előszerződés megkötésekor, 1 500 000 forintot pedig a végleges szerződéssel egyidejűleg a felperes fizetett ki.

1996. augusztus 29-én, az ingatlanra kötött adásvételi szerződés megkötését követően a peres felek közjegyző által hitelesített nyilatkozatot tettek, melyben az alperes elismerte, hogy a felperest terhelő értékkülönbözetből 250 000 forint teljesítése megtörtént, és a felek ismét kijelentették, hogy a volt közös lakásban lévő ingóságok megosztásáról megegyeztek, a továbbiakban egymással szemben semmiféle követelésük nincs.

Az 1997. június 23-án tartott tárgyaláson (11. sorsz. Jkv.) az alperes a következőképpen nyilatkozott: "tulajdonképpen az utolsó közös lakóhelyükön található ingóságokról külön okiratot nem készítettünk... erről szóban állapodtak meg és a szóbeli megállapodásunknak megfelelően én a nekem juttatott ingóságokat hoztam el magammal". "Tulajdonképpen a szóbeli megegyezésünk alapján az ingóságokban köztünk vita nem volt".

Peres adat, hogy az alperes jogi képviselője az 1996. augusztus 9-én kelt közjegyzői okirat elkészítésénél jelen volt, még ezt megelőzően tájékoztatta az alperest, hogy őt a megállapodás szerinti vagyonnál több illetné meg, azonban az alperes az ügyvédi tényvázlatban is rögzítetten kijelentette, hogy "nem kíván a megállapodásban foglaltaknál jobb pozícióért kockáztatni", ezt a nyilatkozatot alá is írta. 1992. szeptember 12-én az alperes jogi képviselője levélben kérte a felperest, hogy a telefonhasználati jog felét és egy Lada személygépkocsi után 200 000 forint többletet fizessen meg az alperesnek, azonban a felperes erre a levélre nem válaszolt.

A felperes által 1997. február 27-én házasság felbontása iránt indított perben az alperes 1997. június 4-én viszontkeresettel élt, melyben az 1996. augusztus 9-i közjegyzői okiratba foglalt szerződést tévedés, megtévesztés és jogellenes fenyegetés címén, az 1997. július 23-én megtartott tárgyaláson pedig feltűnő értékaránytalanság címén is megtámadta, kérte a közös vagyon megosztását, ennek eredményeként az alperes további 9 807 200 forint értékkülönbözet megfizetésében való marasztalását.

A bíróság jogerős ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 500 000 forintot, az ezt meghaladó viszontkeresetet elutasította.

A szerződés megtámadásával kapcsolatos, a viszontkeresetet elutasító döntés alapjául megállapított tényállást és az arra alapított jogi álláspontját az elsőfokú bíróság indokolásában igen részletesen kifejtette. Az alperes fellebbezése folytán a másodfokú bíróság kiemelte, hogy az érvényes szerződés, valamint az alperesnek a perben tett nyilatkozatai, továbbá dr. Kertész Péter ügyvéd tanúvallomása alapján az is megállapítható, hogy az alperes azzal, hogy tájékoztatás ellenére sem kívánt a közokiratban foglaltakon túlmenő vagyoni igényt érvényesíteni, a szerződésben foglaltak szerint a vagyonmegosztást lényegében teljesnek tekintette, a felperessel szemben őt esetleg megillető további vagyoni igényeiről lemondott. A felperes 500 000 forint megfizetésére való kötelezése a szerződésben kikötött értékkülönbözet megtérítésére vonatkozott.

A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben annak az elsőfokú ítéletre is kiterjedő hatályú hatályon kívül helyezését és új eljárás elrendelését kérte. Törvénysértésként arra hivatkozott, hogy a bíróság eljárása során nem megfelelően alkalmazta a Ptk. 210. §-át és a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdését. Hivatkozott arra, hogy a szerződés megtámadásának határideje az igényérvényesítéskor még nem telt el, és a felperes a szerződéssel "jogalap nélkül gazdagodott".

A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.

A felülvizsgálati kérelem alaptalan.

A szerződés érvénytelenségével összefüggésben a jogerős ítélet nem törvénysértő.

Az elsőfokú ítélet helyes indokai szerint a Ptk. 210. §-ának (1) bekezdése alapján tévedésre az hivatkozhat, aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt, és ezt a tévedését a másik fél okozta, vagy felismerhette. Alperesi tévedésről azonban az adott esetben nem lehet szó abban a vonatkozásban, hogy a peres felek milyen ingó-, illetve ingatlan vagyonnal rendelkeztek, hiszen ezt az alperes 18 évi házastársi együttélés után jól tudta. Arra nézve pedig, hogy a közös vagyonból a szerződésben foglaltakon túlmenő követelése is lehet, a jogi képviselője több ízben, nyomatékosan figyelmeztette, így az alperes tévedése ebben a körben sem merülhetett fel.

A Ptk. 210. §-ának (4) bekezdésében írt jogellenes fenyegetés megvalósulását minden esetben a konkrét szerződési helyzetben kell vizsgálni. A fenyegetésnek olyan súlyúnak kell lenne, hogy az önmagában is alkalmas legyen arra, hogy a másik fél tényleges szerződési akaratát megváltoztassa, őt olyan szerződés megkötésére kényszerítse, amelyre más megfontolásból nem lenne hajlandó.

A házastársi vagyonközösséget megszüntető szerződések jellemzője, hogy azok megkötésére általában a házasság végleges megromlásának időszakában, sokszor olyan körülmények között kerül sor, amikor a felek között feszült, kiélezett a viszony. Ez a helyzet a házassági konfliktus mielőbbi megoldása érdekében a feleket vagyoni viszonyaik felszámolása során különböző megfontolásokra kényszeríti, melyek között a teljes egyenértékűség kívánalma csak az egyéb szempon-tok mellett szerepel. Az alperes az adott szerződés megkötésével elsősorban azt akarta elérni, hogy a felperessel való együttélése végleg megszűnjön, önálló, berendezett lakáshoz jusson, ahol 1996 szeptemberétől gyermekeinek és magának konszolidált életvitelt tud biztosítani. Ennek érdekében mindkét fél engedményeket tett, melyeket az elsőfokú ítélet indokolása is felsorol. A szerződéskötés körülményeiből tehát az alperes olyan jogellenes fenyegetésére, mely a Ptk. 210. §-ának (4) bekezdése szerinti érvénytelenség megállapítását megalapozná, nem lehetett következtetni.

Az alperes által hivatkozott jogalap nélküli gazdagodás szabályainak alkalmazása (Ptk. 361. §) a felek közti szerződéses viszonyra, annak tartalmi vitájára figyelemmel fogalmilag kizárt.

A Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerint a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy a vagyoni igények rendezésénél egyik házastárs se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz. Ez a rendelkezés annak a méltánytalanságnak az elhárítására szolgál, melyet a közös vagyon megosztására vonatkozó általános szabályok [Csjt. 31. § (2)-(4) bek.] alkalmazása az egyedi esetben jelenthet. Arra azonban a felek érvényes szerződésével szemben a bíróságot nem kötelezi, hogy érvénytelenségi ok hiányában a szerződés érvénytelenségének megállapításával biztosítsa az arányosságot és a méltányosságot, tekintve, hogy az eset egyedi szempontjait a felek a szerződési akaratuk kialakításánál már figyelembe vették.

Végül a Legfelsőbb Bíróság is utal arra, hogy az alperes részéről megtámadott 1996. augusztus 9-i szerződést a felek az 1996. augusztus 29-én tett közjegyzői nyilatkozatukkal megerősítették, az 1996. augusztus 29-i szerződést az alperes nem támadta, így megtámadási joga a Ptk. 236. §-ának (4) bekezdése értelmében ez okból is megszűnt.

A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a szerződés megtámadására vonatkozó rendelkezését a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdése alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. II. 20.444/1999. sz.)