62005TO0150[1]

Az Elsőfokú Bíróság (első tanács) 2006. június 22-i végzése. Markku Sahlstedt és társai kontra az Európai Közösségek Bizottsága. 92/43/EGK tanácsi irányelv - A természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelme - 2005/101/EK bizottsági határozat - A boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területeinek jegyzéke - Megsemmisítés iránti kereset - Elfogadhatatlanság. T-150/05. sz. ügy

T-150/05. sz. ügy

Markku Sahlstedt és társai

kontra

az Európai Közösségek Bizottsága

"92/43/EGK tanácsi irányelv - A természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelme - 2005/101/EK bizottsági határozat - A boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területeinek jegyzéke - Megsemmisítés iránti kereset - Elfogadhatatlanság"

A végzés összefoglalása

Megsemmisítés iránti kereset - Természetes vagy jogi személyek - Őket közvetlenül és személyükben érintő jogi aktusok

(EK 230. cikk, negyedik bekezdés)

A felperes közvetlen érintettsége, mint a megsemmisítés iránti kereset EK 230. cikk negyedik bekezdésében meghatározott elfogadhatósági feltétele azt kívánja meg, hogy a kifogásolt közösségi intézkedés közvetlen hatást gyakoroljon a jogalany jogi helyzetére, és ne hagyjon az intézkedés végrehajtásával megbízott címzettek számára mérlegelési jogkört, mert annak végrehajtása tisztán automatikus jellegű, és köztes szabályok alkalmazása nélkül, kizárólag a közösségi szabályozásból következik. Ez azt jelenti, hogy abban az esetben, ha valamely intézmény a közösségi aktust egy tagállamhoz címezi, ha a tagállam által az aktus végrehajtása érdekében történő fellépés automatikus jellegű, vagy ha a kérdéses aktus jogkövetkezményei bármely esetben egyértelműen bekövetkeznek, akkor az aktus közvetlenül érint bármely személyt, akire a tagállami fellépés hatást gyakorol. Ha azonban az aktus meghagyja a tagállamnak a cselekvési vagy nem cselekvési lehetőségét, vagy nem kötelezi arra, hogy meghatározott módon járjon el, a tagállam cselekvése vagy nem cselekvése, és nem maga az aktus érinti közvetlenül az illető személyt.

E tekintetben a 92/43 irányelv értelmében a boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területeit tartalmazó jegyzék elfogadásáról szóló 2005/101 határozat, amely közösségi jelentőségű területté nyilvánít finnországi területeket, nem gyakorol hatást sem az földtulajdonosok jogaira és kötelezettségeire, sem e jogok gyakorlására, mivel egyáltalán nem keletkeztet kötelezettséget a piaci szereplők vagy a magánszemélyek számára, illetve nem tartalmaz semmilyen rendelkezést a közösségi jelentőségű területek védelmi rendszerével, például megőrzési intézkedésekkel vagy a követendő engedélyezési eljárásokkal kapcsolatban.

Ráadásul a hivatkozott 92/42 irányelv, és különösen annak 4. és 6. cikke alapján a megtámadott határozat által a közösségi jelentőségű területek kijelölését követően az érintett tagállamokra háruló kötelezettségek nem alkalmazandók közvetlenül a szóban forgó gazdasági szereplőkre, ugyanis e kötelezettségek olyan aktus meghozatalát kívánják meg az érintett tagállam részéről, amelyben a tagállam pontosan meghatározza, hogy milyen módon szándékozik eleget tenni a kérdéses kötelezettségnek.

(vö. 52-54., 59. pont)

AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG VÉGZÉSE (első tanács)

2006. június 22.(*)

"92/43/EGK tanácsi irányelv - A természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelme - 2005/101/EK bizottsági határozat - A boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területeinek jegyzéke - Megsemmisítés iránti kereset - Elfogadhatatlanság"

A T-150/05. sz. ügyben,

Markku Sahlstedt (lakóhelye: Karkkila [Finnország]),

Juha Kankkunen (lakóhelye: Laukaa [Finnország]),

Mikko Tanner (lakóhelye: Vihti [Finnország]),

Toini Tanner (lakóhelye: Helsinki [Finnország]),

Liisa Tanner (lakóhelye: Helsinki),

Eeva Jokinen (lakóhelye: Helsinki),

Aili Oksanen (lakóhelye: Helsinki),

Olli Tanner (lakóhelye: Lohja [Finnország]),

Leena Tanner (lakóhelye: Helsinki),

Aila Puttonen (lakóhelye: Ristiina [Finnország]),

Risto Tanner (lakóhelye: Espoo [Finnország]),

Tom Järvinen (lakóhelye: Espoo),

Runo K. Kurko (lakóhelye: Espoo),

a Maa- ja metsätaloustuottajain keskusliitto MTK ry (székhelye: Helsinki),

a MTK:n säätiö (székhelye: Helsinki),

(képviseli őket: K. Marttinen ügyvéd)

felpereseknek,

az Európai Közösségek Bizottsága (képviselik: M. van Beek és M. Huttunen, meghatalmazotti minőségben)

alperes ellen,

támogatja:

a Finn Köztársaság (képviselik: A. Guimaraes-Purokoski és J. Himmanen, meghatalmazotti minőségben)

beavatkozó,

a 92/43/EGK tanácsi irányelv értelmében a boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területeit tartalmazó jegyzék elfogadásáról szóló, 2005. január 13-i 2005/101/EK bizottsági határozat (HL L 40. 1. o.) megsemmisítése iránti kérelem tárgyában,

AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK

ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA (első tanács),

tagjai: R. García-Valdecasas elnök, I. Labucka és V. Trstenjak bírák,

hivatalvezető: E. Coulon,

meghozta a következő

Végzést

Jogi és ténybeli háttér

1 1992. május 21-én a Tanács elfogadta a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelméről szóló 92/43/EGK irányelvet (HL L 206., 7. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 2. kötet, 102. o., a továbbiakban: "élőhely"-irányelv).

2 Az "élőhely"-irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerint ezen irányelv célja, hogy a természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állatok és növények védelmével hozzájáruljon a biológiai sokféleség biztosításához tagállamok azon területén belül, amelyekre az EK-Szerződés alkalmazandó.

3 Az "élőhely"-irányelv 2. cikkének (2) bekezdése pontosítja, hogy az alkalmazása érdekében hozott intézkedések célja a közösségi érdekeltségű természetes élőhelyek, valamint a vadon élő állat- és növényfajok kedvező védettségi helyzetének fenntartása, illetve helyreállítása.

4 Az "élőhely"-irányelv hatodik preambulumbekezdése szerint ahhoz, hogy gondoskodni lehessen a közösségi érdekeltségű természetes élőhelyek és fajok kedvező védettségi állapotának helyreállításáról, illetve fenntartásáról, különleges természetvédelmi területeket kell kijelölni egy egységes európai ökológiai hálózat előre meghatározott ütemtervnek megfelelő létrehozása érdekében.

5 Az "élőhely"-irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében a "Natura 2000" elnevezésű hálózat különleges természetmegőrzési területeket, valamint a tagállamok által a vadmadarak védelméről szóló, 1979. április 2-i 79/409/EGK tanácsi irányelvnek (HL L 103., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 98. o.) megfelelően minősített különleges természetvédelmi területeket foglal magában.

6 Az "élőhely"-irányelv 1. cikkének l) pontja értelmében a különleges természetmegőrzési terület "olyan, közösségi jelentőségű és a tagállamok által törvényi, közigazgatási és/vagy szerződéses aktus útján kijelölt természeti terület, amelyben meghozták a szükséges intézkedéseket azon természetes élőhelyek és/vagy fajok populációinak kedvező védettségi helyreállítására illetve fenntartására, amelyek céljára a természeti területet kijelölték".

7 Az "élőhely"-irányelv 4. cikke egy három szakaszból álló eljárást ír elő a különleges természetmegőrzési területek kijelölésére. E rendelkezés (1) bekezdése alapján minden egyes tagállam benyújtja a megfelelő természeti területek javasolt jegyzékét, amelyben feltüntetik, hogy az I. mellékletben felsorolt természetes élőhelytípusok, illetve a II. mellékletben felsorolt őshonos fajok közül melyek fordulnak elő az egyes természeti területeken. Az irányelvről szóló értesítést követő három éven belül a jegyzéket megküldik a Bizottságnak az egyes természeti területekre vonatkozó tájékoztatással együtt.

8 Az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (2) bekezdése szerint a Bizottság - a tagállamokkal egyetértésben - az általuk készített jegyzékek felhasználásával és a III. mellékletben felsorolt követelmények alapján összeállítja a közösségi jelentőségű természeti területek jegyzékének tervezetét. A Bizottság az "élőhely"-irányelv 21. cikkében meghatározott eljárás szerint készíti el a közösségi jelentőségű természeti területek jegyzékét. A hivatkozott irányelv 4. cikke (3) bekezdésének megfelelően e jegyzéket az irányelvről szóló értesítéstől számított hat éven belül kell elkészíteni.

9 Az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy egy közösségi jelentőségű természeti területnek az ugyanezen cikk (2) bekezdésében megállapított eljárással összhangban történő jóváhagyása után az érintett tagállam a lehető leghamarabb - de legkésőbb hat éven belül - különleges természetvédelmi területté nyilvánítja az érintett területet, és meghatározza annak különös fontosságát annak alapján, hogy az egyes természeti területek mennyire fontos szerepet töltenek be az I. mellékletben felsorolt természetes élőhelytípusok, illetve a II. mellékletben felsorolt fajok kedvező védettségi állapotának biztosításával történő fenntartása illetve helyreállítása, valamint a "Natura 2000"-hálózat egységessége szempontjából, figyelembe véve továbbá, hogy milyen mértékben fenyegeti a károsodás vagy a pusztulás veszélye az egyes természeti területeket.

10 Az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (5) bekezdése pontosítja, hogy amint egy természeti terület felvételre kerül a Bizottság által a közösségi jelentőségű természeti területekről készített jegyzékébe, ezen irányelv 6. cikkének (2), (3) és (4) bekezdését kell rá alkalmazni.

11 Az "élőhely"-irányelv 6. cikke értelmében:

"(1) A tagállamok megállapítják a különleges természetvédelmi területek védelméhez szükséges intézkedéseket, megfelelő esetben beleértve a kifejezetten az egyes természeti területekre kidolgozott vagy más fejlesztési tervek részét képező intézkedési terveket, továbbá olyan törvényi, közigazgatási, vagy szerződéses aktusokat is, amelyek az adott természeti területen megtalálható, I. mellékletben szereplő természetes élőhelytípusok, illetve II. mellékletben szereplő fajok ökológiai szükségleteinek megfelelnek.

(2) A tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket a különleges természetvédelmi területeken található olyan természetes élőhelytípusok és olyan fajok élőhelyei károsodásának és megzavarásának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, amennyiben a zavarás mértéke ezen irányelv céljaira tekintettel jelentős hatással lehet.

(3) Figyelembe véve az adott természeti terület védelmével kapcsolatos célkitűzéseket, megfelelő vizsgálatot kell folytatni minden olyan terv vagy program hatásait illetően, amely nem kapcsolódik közvetlenül, illetve nem nélkülözhetetlen a természeti terület kezeléséhez, de akár önmagában, akár pedig más terv vagy program részeként valószínűleg jelentős hatással lesz arra. A természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának eredményét figyelembe véve, továbbá a (4) bekezdés rendelkezéseinek értelmében az illetékes nemzeti hatóságok csak azután hagyják jóvá az érintett tervet vagy programot, ha megbizonyosodtak arról, hogy az nem fogja hátrányosan befolyásolni az érintett természeti terület épségét, és miután - adott esetben - kikérték a lakosság véleményét is.

(4) Amennyiben a természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának kedvezőtlen eredménye ellenére valamely elsődlegesen fontos, társadalmi vagy gazdasági jellegű közösségi érdekre figyelemmel - alternatív megoldás hiányában - mégis végre kell hajtani egy tervet vagy programot, a tagállam minden szükséges kiegyenlítő intézkedést megtesz a Natura 2000 általános egységességének megóvása érdekében. A tagállam az elfogadott kiegyenlítő intézkedésekről értesíti a Bizottságot.

Amennyiben az érintett természeti terület elsődleges fontosságú természetes élőhelytípust foglal magában és/vagy veszélyeztetett faj élőhelyéül szolgál, kizárólag az emberi egészséggel, a közbiztonsággal vagy a környezet szempontjából elsődlegesen fontos előnyökkel kapcsolatos, továbbá - a Bizottság véleménye szerint - a közérdek kényszerítő indokain alapuló szempontokat lehet érvényesíteni."

12 A Bizottság 2005. január 13-i, a 92/43/EGK tanácsi irányelv értelmében a boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területeit tartalmazó jegyzék elfogadásáról szóló 2005/101/EK határozatát (HL L 40. 1. o.) az "élőhely"-irányelv 4. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése alapján fogadta el. A jegyzékbe felkerült közösségi jelentőségű területek között találhatók az alábbi területek:

− FI 0100040 Nuuksio;

- FI 0100050 Haavisto;

- FI 0200011 Varesharju;

− FI 0900013 Hietasyrjänkangas-Sirkkaharju.

13 Az egyik felperes, a Maa- ja metsätaloustuottajain keskusliitto MTK ry (a továbbiakban: MTK ry) egy mezőgazdasági gazdálkodókat és erdőgazdálkodókat tömörítő egyesület (csúcsszervezet), amely 163 000 mezőgazdasági gazdálkodó és erdőgazdálkodó tagja képviseletét látja el. A másik felperesnek, az MTK:n säätiö (MTK alapítvány) az FI 0200011 jelzésű természeti területen rendelkezik földterületekkel. A többi felperes földingatlannal rendelkező magánszemély; a megtámadott határozat e személyeknek a boreális biogeográfiai régió közösségi jelentőségű természeti területein (FI 0100050, FI 0900013 és FI 0100040) található földingatlanait egyesítette.

Eljárás

14 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. április 18-án benyújtott keresetlevéllel a felperesek a jelen keresetet terjesztették elő.

15 Az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2005. július 5-én beérkezett beadványában a Bizottság az Elsőfokú Bíróság eljárási szabályzata 114. cikkének 1. §-a alapján elfogadhatatlansági kifogást nyújtott be. A felperesek 2005. október 13-án benyújtották az e kifogással kapcsolatos észrevételeiket.

16 2005. július 18-án benyújtott kérelmében a Finn Köztársaság (a továbbiakban: beavatkozó) kérte a jelen eljárásba beavatkozóként való belépését a Bizottság kérelmeinek támogatása végett. 2005. szeptember 27-i végzésével az Elsőfokú Bíróság első tanácsának elnöke engedélyezte a beavatkozást. A beavatkozó 2005. november 8-án terjesztette elő az elfogadhatóságra korlátozott beadványát. A többi fél 2006. január 13-án terjesztette elő az e beadványra vonatkozó észrevételeit.

A felek kérelmei

17 Elfogadhatatlansági kifogásában a Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

- keresetet - mint elfogadhatatlant - utasítsa el,

- kötelezze a felpereseket a költségek viselésére.

18 Beavatkozási beadványában a beavatkozó azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság a keresetet - mint elfogadhatatlant - utasítsa el.

19 Az elfogadhatatlansági kifogásra vonatkozó észrevételeikben a felperesek azt kérik, hogy az Elsőfokú Bíróság:

- elsődlegesen:

- utasítsa el az elfogadhatatlansági kifogást;

- semmisítse meg a megtámadott határozatot;

- másodlagosan:

- semmisítse meg a megtámadott határozatot annyiban, amennyiben a finnországi közösségi jelentőségű földterületek kijelöléséről rendelkezik;

- semmisítse meg a megtámadott határozatot harmadlagosan annyiban, amennyiben e határozat közösségi jelentőségű földterületekké nyilvánítja azokat a területeket, amelyek a FI 0100040 Nuuksio, FI 0100050 Haavisto, FI 0200011 Varesharju és FI 0900013 Hietasyrjän kangas hivatkozási számon szerepelnek a jegyzékben;

- bizonyítás-felvétel címén rendelje el, hogy a Bizottság mutassa be a Finn Köztársaság által a közösségi jelentőségű földterületek kijelölésére vonatkozóan készített javaslatokat; a megtámadott határozat (5) preambulumbekezdésében meghatározott tudományos adatok összességét, valamint a megtámadott határozat indokolásának (10) preambulumbekezdésében meghatározott biogeográfiai szemináriumok résztvevőinek, illetve a megtámadott határozat (13) preambulumbekezdésében taglalt "Élőhelyek"-bizottság tagjainak névsorát.

- ezen túlmenően:

- utasítsa el a Bizottságnak a költségek viselésére vonatkozó kérelmét;

- kötelezze a Bizottságot a törvényes kamatokkal növelt költségek viselésére.

Indokolás

20 Az eljárási szabályzat 114. cikke értelmében az Elsőfokú Bíróság a fél kérelmére az ügy érdemét nem érintve dönthet az elfogadhatatlanság tárgyában, és ha az Elsőfokú Bíróság másként nem határoz, az eljárás a továbbiakban szóbeli. A jelen ügyben az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy az iratok alapján elegendő információ áll rendelkezésére, és a szóbeli szakasz megnyitása nem szükséges.

A felek érvei

21 A Bizottság azt a kérdést teszi fel először, hogy az "élőhely"-irányelvben a célkitűzéseinek megvalósítása végett előirányzott különböző szakaszokat tekintetbe véve a megtámadott határozat az EK 230. cikk értelmében megsemmisítés iránti keresettel megtámadható jogi aktusnak vagy határozatnak minősül-e (a Bíróság 60/81. sz., IBM kontra Bizottság ügyben 1981. november 11-én hozott ítéletének [EBHT 1981., 2639. o.] 10. pontja). A megtámadott határozat ugyanis csak közbenső szakasz az "élőhely"-irányelv célkitűzéseinek végrehajtásában. A felpereseket érintő esetleges jogkövetkezmények csak a tagállamok által hozott intézkedésekből eredhetnek.

22 A Bizottság emlékeztet arra, hogy a tagállamok jóval azelőtt kötelesek voltak a megfelelő védelmi intézkedéseket meghozni, hogy a Bizottság elfogadta volna a megtámadott határozatot. Ahogyan az a Bíróság C-117/03. sz., Dragaggi és társai ügyben 2005. január 13-án hozott ítéletének (EBHT 2005., I-167. o.) 26., 27. és 29. pontjából is kitűnik, az "élőhely"-irányelv azt írja elő a tagállamok számára, hogy az érintett területekre attól a pillanattól fogva kell alkalmazni a védelmi intézkedéseket, hogy azokat a Bizottság számára megküldött javasolt nemzeti jegyzékben közösségi jelentőségű területként meghatározható területet tüntetik fel.

23 A Bizottság hangsúlyozza, hogy a Luonnonsuojelulaki (1096/1996) (a természetvédelemről szóló 1096/1996. törvény, a továbbiakban: LSL) szerint a megtámadott határozat mellékletében felsorolt területekre a védelmi intézkedések már jóval a megtámadott határozat meghozatala előtt alkalmazandók voltak. A Finn Köztársaság 2003. január és 2004. augusztus között küldte meg a Bizottságnak a közösségi jelentőségű területek kijelölésére vonatkozó javaslatát, bár e területek egy részének a "Natura 2000"-hálózatba foglalása az 1996. december 20-i LSL-nek köszönhetően már több évvel azelőtt jóváhagyásra került.

24 A Bizottság szerint az előzőekből az következik, hogy a megtámadott határozat nem érintette a felperesek érdekeit, és nem módosította jogi helyzetüket. Ezért a felperesek eljáráshoz fűződő érdek hiányában nem jogosultak az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján megsemmisítési keresettel élni e határozat ellen.

25 A Bizottság továbbá úgy ítéli meg, hogy a felperesek nem érintettek közvetlenül és személyükben.

26 A felperesek közvetlen érintettségének vonatkozásában a Bizottság megállapítja, hogy a felperesek valószínűleg abból az előfeltevésből indulnak ki, miszerint az a puszta tény, hogy tulajdonosai a megtámadott határozat mellékletében szereplő területeknek, automatikusan jogorvoslati joggal ruházza fel őket.

27 Ebben a vonatkozásban a Bizottság emlékeztet arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ahhoz, hogy a felperesek közvetlenül érintettek legyenek, a határozatnak nem csak a tényleges helyzetükre, hanem jogi helyzetükre is hatással kell lennie (az Elsőfokú Bíróság T-172/98., T-175/98-T-177/98. sz., Salamander és társai kontra Parlament és Tanács egyesített ügyekben 2000. június 27-én hozott ítéletének [EBHT 2000., II-2487. o.] 62. pontja). A felek tehát nem hivatkozhatnak például arra a tényre, hogy a megtámadott határozat befolyásolhatja a tulajdonukban lévő földingatlanok gazdasági értékét.

28 A Bizottság úgy véli, hogy az "élőhely"-irányelv rendelkezései arra kötelezik a tagállamokat, hogy a megtámadott határozattól világosan megkülönböztethető intézkedéseket hozzanak, amelyeknek keretében jelentős mérlegelési jogkört élveznek. A megtámadott határozat végrehajtása tehát nem tisztán automatikus. Csupán a fent hivatkozott szabályoknak a tagállamra ruházott mérlegelési jogkör keretében történt végrehajtását követően vizsgálható meg, hogy a felperesek helyzetét e szabályok végrehajtása befolyásolta-e. A megtámadott határozat nem szól arról, hogy az egyes földterületekre esetelegesen milyen típusú intézkedéseket kell alkalmazni az előírt határidőn belül, és arról sem, hogy ezek az intézkedések milyen hatással lehetnek a földtulajdonosok helyzetére.

29 A személyben való érintettség vonatkozásában a Bizottság azzal érvel, hogy a felperesek nem jelölik meg pontosan azt az okot, amiért úgy vélik, hogy az általuk vitatott határozat személyükben érinti őket. A Bizottság úgy értette a kereset alapján, hogy az MTK ry a tagjai érdekeire hivatkozik a jogorvoslati jog indokolása érdekében. A többi felperes arra hivatkozik, hogy a megtámadott határozat I. mellékletében felsorolt földterületek egy részének ők a tulajdonosai.

30 A Bizottság azzal érvel, hogy az ingatlantulajdonosi jogok - két felperes kivételével - nincsenek világosan meghatározva. Úgy tűnik az MTK ry nem tulajdonosa egyetlen földingatlannak sem, viszont tulajdonában lévő alapítvány rendelkezik földingatlanokkal a megtámadott határozat mellékletében felsorolt területeken.

31 A Bizottság szerint az a tény, hogy az MTK ry-n kívül a többi felperes megtámadott határozat hatálya alá tartozó területek egy részén földtulajdonnal rendelkezik, nem érinti ezeket a földtulajdonosokat olyan mértékben, hogy személyükben való érintettségről lehessen beszélni. Ez a határozat sem jogot, sem kötelezettséget nem keletkeztet a felperesek számára, mint ahogyan jogilag sem módosítja tulajdonosi helyzetüket. Az érintett területeket kizárólag biológiai követelmények alapján határozzák meg.

32 A Bizottság úgy véli, hogy világos, hogy a területeknek az ingatlantulajdonosi jogok függvényében való meghatározása rendkívüli módon megnehezítené az irányelv célkitűzéseinek megvalósítását.

33 A jegyzékben szereplő területek tulajdonosainak beazonosítása sem a jelen kereset tárgyát képező határozat alapján, sem azoknak az adatoknak az alapján nem lehetséges, amelyeket a Bizottság a jegyzék kidolgozása során felhasznált. Azok az űrlapok, amelyeket a Bizottság az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (2) bekezdésére tekintettel készített, arra kínálnak lehetőséget, hogy az ingatlantulajdonról információt lehessen adni, de ezen információk szolgáltatása nem kötelező. A tagállamok alig éltek ezzel a lehetőséggel, ennélfogva a rendelkezésre álló információ eléggé általános jellegű. Ez esetben a tulajdonosok listájáról lehetne szó, tekintve, hogy a jegyzékbe való felvételre javasolt egyetlen terület esetében is jelentős számú tulajdonos lehet.

34 Mindenesetre egyértelmű, hogy a megtámadott határozatban felsorolt területek az ingatlantulajdonosokon kívül mások - például építőipari társaságok, nem kormányzati szervezetek vagy állampolgárok - érdekeit is érinthetik. A felpereseket tehát csak olyan sajátos tulajdonságaik vagy jellemző ténybeli helyzetük alapján lehet a tagállamok - vagyis a megtámadott határozat címzettjei - analógiájára egyéni elbírálásban részesíteni, amelyek a többi piaci szereplőtől, és különösen a többi, ugyanolyan jogokkal rendelkező személytől megkülönböztetik őket (az Elsőfokú Bíróság T-13/99. sz., Pfizer Animal Health kontra Tanács ügyben 2002. szeptember 11-én hozott ítéletének [EBHT 2002., II-3305. o.] 105. pontja). A határozat viszont semmi esetre sincs olyan hatással a felperesekre, hogy az megakadályozná őket tulajdonuk használatában (a Bíróság C-309/89. sz., Codorníu kontra Tanács ügyben 1994. május 18-án hozott ítéletének [EBHT 1994., I-1853. o.] 21. pontja). A földingatlanok használatára alkalmazandó esetleges korlátozások érdekében a nemzeti hatóságoknak utólagosan és esetenként kell döntést hozniuk.

35 Mindazonáltal - ellentétben azzal, amit vélhetőleg a felperesek gondolnak - a Bizottság álláspontja szerint ez a határozat nem szabályozza a földtulajdonosok jogait és kötelezettségeit, csak egy olyan területeket felsoroló jegyzéket foglal magában, amellyel kapcsolatban minden esetenként szükségesnek ítélt védelmi intézkedés meghozatala a nemzeti hatóságok feladata.

36 A beavatkozó támogatja a Bizottság érvelését, és megállapítja, hogy a határozat mellékletében említett területek vonatkozásában a felpereseknek különböző érdekeik vannak, amelyeket meg akarnak védeni. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a kereset elfogadhatóságát kizárólag az EK-Szerződés és a vonatkozó közösségi joggyakorlat fényében kell megvizsgálni.

37 A felperesek először is úgy vélik, hogy a megtámadott határozat a Bizottság végleges álláspontját tükrözi, miszerint az e határozatban érintett területeket közösségi jelentőségű területnek kell tekinteni, és a tagállamoknak ezeket a területeket kötelezően különleges természetmegőrzési területté kell nyilvánítaniuk. A megtámadott határozat tehát nem előkészítő jellegű, és ezért megtámadható.

38 A felperesek vitatják a Bizottságnak azt az érvét, miszerint a megtámadott határozat nem gyakorol jelentős hatást a felperesek jogi helyzetére. A határozat jelentős kötelezettségeket és korlátozásokat keletkeztet, amelyek közvetlenül azokat a földtulajdonosokat terhelik, akiknek az ingatlanjaira a megtámadott határozat vonatkozik.

39 Ami a tagállamoknak a közösségi jelentőségű területek jegyzékének jóváhagyása előtti védelmi kötelezettségét illeti, a felperesek úgy vélik, a Bizottság tévesen értelmezte a fent hivatkozott Dragaggi és társai ügyben hozott ítéletet. Szerintük ebből az ítéletből az következik, hogy az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (2), (3) és (4) bekezdésében taglalt védelmi intézkedések kizárólag a megtámadott határozat elfogadása révén keletkeztek.

40 Ami a Finn Köztársaságra végrehajtási intézkedéseinek jelentőségét illeti, a felperesek úgy érvelnek, hogy az ügyben nem releváns, hozott-e a tagállam védelmi intézkedéseket a területek gazdasági értékének védelmére, mielőtt a megtámadott határozatot elfogadták. A felperesek az LSL rendelkezéseire hivatkozva hangsúlyozzák, hogy az "élőhely"-irányelvben meghatározott védelmi területekhez kapcsolódó joghatások a finn jogban csak akkor válnak jogerőssé a földtulajdonosokra nézve, ha a Bizottság az érintett területet felvette a jegyzékbe.

41 A felperesek továbbá fenntartják, hogy a megtámadott határozat közvetlenül és személyükben érinti őket.

42 A közvetlen érintettség kapcsán a felperesek azt az észrevételt teszik, hogy az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (4) bekezdése alapján a tagállam nem mérlegelheti szabadon, hogy különleges természetmegőrzési területté nyilvánítja-e a közösségi jelentőségű területet, ebből pedig az következik, hogy ezt a rendelkezést automatikusan alkalmazni kell.

43 A felperesek emlékeztetnek arra, hogy az "élőhely"-irányelv 4. cikke (5) bekezdésének megfelelően azzal, hogy a Bizottság elfogadta a határozatot, a hivatkozott irányelv 6. cikkének (2), (3) és (4) bekezdésében meghatározott védelmi célkitűzések hatályossá váltak. Hangsúlyozzák, hogy az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (3) bekezdésében előírt vizsgálati kötelezettség és károsítási tilalom jelentősen befolyásolja a területek tulajdonosainak mind ténybeli, mind jogi helyzetét.

44 A felperesek szerint sem a hatások, sem ezek kezdeti időpontja nem függnek a nemzeti hatóságok mérlegelési jogkörének alkalmazásától. A nemzeti hatóságoknak nincs mérlegelési jogkörük, sem a hatásvizsgálat vagy annak tartalma, sem valamely tervezet megvalósítási körülményei tekintetében, mivel ezeket az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (3) és (4) bekezdése kimerítően szabályozza.

45 A felperesek úgy érvelnek, hogy a megtámadott határozat semmilyen mérlegelési jogkört nem hagy a nemzeti hatóságoknak, hogy megakadályozhassák az érintett földtulajdonosok az EK 230. cikk negyedik bekezdése alapján fennálló jogorvoslati jogának gyakorlását. A felperesek kifejtik, hogy a helyzetüket olyan közvetlen joghatások határozzák meg, amelyek a megtámadott határozatnak a földtulajdonaikra vonatkozó részéből erednek, és amelyek vizsgálati kötelezettség és gazdálkodási korlátozások formájában jelennek meg.

46 A személyben való érintettség kapcsán a felperesek azt az észrevételt teszik, hogy a megtámadott határozat személyében érint minden földtulajdonost, akinek a Bizottság által jóváhagyott jegyzékben szereplő területeken, vagy például az érintett területekkel közvetlenül határos területen van földtulajdona, ahol a megvalósított tervekre - hatásaik miatt - az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (3) bekezdése alapján hatásvizsgálati kötelezettség vagy károsítási tilalom allkalmazandó.

47 A felperesek úgy ítélik meg, hogy az ebben a rendelkezésben szereplő vizsgálati kötelezettség és károsítási tilalom olyan kényszerítő joghatások, amelyek jelentősen befolyásolják jogaikat. A Bizottságnak az az érve, miszerint a területeket csak biológiai követelmények alapján jelölik ki, nem releváns.

48 A felperesek megállapítják, miszerint az a tény, hogy a Bizottság rendelkezett-e információkkal a jegyzékben szereplő területek tulajdonosairól, vagy sem, a kereset elfogadhatóságának megítélése szempontjából nem releváns. Azt lenne érdemes tudni, hogy a megtámadott határozat elfogadása után lehetséges-e a határozat által érintett személyekkel egyedileg foglalkozni. Az építőipari társaságokat, a nem kormányzati szervezeteket, illetve az állampolgárokat az különbözteti meg a felperesektől, hogy utóbbiak földtulajdonnal rendelkeznek a megtámadott határozatban foglalt jegyzékbe felkerült közösségi jelentőségű területeken.

49 A felperes egyesületről - vagyis az MTK ryről - a felperesek úgy vélik, hogy annak jogorvoslati joga tagjai érdekein alapul. Tagjainak többsége földtulajdonos, akiknek földjei közösségi jelentőségű területen találhatók. A megtámadott határozat azonos hatást fejt ki az egyesület tagjainak többségére és a magánszemély felperesekre.

Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

50 Az EK 230. cikk negyedik bekezdése szerint "[b]ármely természetes vagy jogi személy [...] indíthat eljárást a neki címzett határozat vagy az olyan határozat ellen, amelyet ugyan rendeletként vagy egy másik személyhez címzett határozatként hoztak, de őt közvetlenül és személyében érinti".

51 Mivel az nem vitatott, hogy a felperesek nem címzettjei a megtámadott határozatnak, meg kell vizsgálni, hogy ez a határozat közvetlenül és személyükben érinti-e őket.

52 Elsősorban a természetes személy felperesek közvetlen érintettsége kapcsán emlékeztetni kell arra, hogy a közvetlen érintettség követelménye azt kívánja meg, hogy a kifogásolt közösségi intézkedés - ez esetben a megtámadott határozat - közvetlen hatást gyakoroljon a jogalany jogi helyzetére, és ne hagyjon az intézkedés végrehajtásával megbízott címzettek számára mérlegelési jogkört, mert annak végrehajtása tisztán automatikus jellegű, és köztes szabályok alkalmazása nélkül, kizárólag a közösségi szabályozásból következik (lásd a Bíróság C-386/96. P. sz., Dreyfus kontra Bizottság ügyben 1998. május 5-én hozott ítéletének [EBHT 1998., I-2309. o.] 43. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, illetve a fent hivatkozott Salamander és társai kontra Parlament és Tanács ügyben hozott ítélet 52. pontját).

53 Ez azt jelenti, hogy abban az esetben, ha valamely intézmény a közösségi aktust egy tagállamhoz címezi, a tagállam által az aktus végrehajtása érdekében történő fellépés automatikus jellegű, vagy ha a kérdéses aktus jogkövetkezményei bármely esetben egyértelműen bekövetkeznek, akkor az aktus közvetlenül érint bármely személyt, akire a tagállami fellépés hatást gyakorol. Ha azonban az aktus meghagyja a tagállamnak a cselekvés vagy nem cselekvés lehetőségét, vagy nem kötelezi arra, hogy meghatározott módon járjon el, a tagállam cselekvése vagy nem cselekvése, és nem maga az aktus érinti közvetlenül az illető személyt (lásd e tekintetben az Elsőfokú Bíróság T-223/01. sz., Japan Tobacco és JT International kontra Parlament és Tanács ügyben 2002. szeptember 10-én hozott végzésének [EBHT 2002., II-3259. o.] 46. pontját).

54 Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy nem lehet úgy tekinteni, hogy a megtámadott határozat - amely közösségi jelentőségű területté nyilvánít olyan finnországi területeket, amelyeken a felperesek földtulajdonai találhatók - önmagában befolyásolja a felperesek jogi helyzetét. A megtámadott határozat nem tartalmaz semmilyen rendelkezést a közösségi jelentőségű területek védelmi rendszerével, például megőrzési intézkedésekkel vagy a követendő engedélyezési eljárásokkal kapcsolatban. Így nem gyakorol hatást sem a földtulajdonosok jogaira és kötelezettségeire, sem e jogok gyakorlására. A felperesek állításával ellentétben e területeknek a közösségi jelentőségű területek jegyzékébe való felvétele egyáltalán nem keletkeztet kötelezettséget a piaci szereplők vagy a magánszemélyek számára.

55 Az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (4) bekezdése kimondja, hogy attól fogva, hogy a Bizottság valamely területet közösségi jelentőségűként határoz meg, az érintett tagállam a lehető leghamarabb - de legkésőbb hat éven belül - "különleges természetvédelmi területté" nyilvánítja az érintett területet. Ebben a vonatkozásban az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamok állapítják meg a különleges természetvédelmi területek védelméhez szükséges intézkedéseket, amelyek az adott természeti területen megtalálható természetes élőhelytípusok, illetve fajok ökológiai szükségleteinek megfelelnek.

56 Az "élőhely"-irányelv 4. cikkének (5) bekezdése továbbá úgy rendelkezik, hogy amint valamely természeti terület felvételre kerül a közösségi jelentőségű területek jegyzékébe, a hivatkozott irányelv 6. cikkének (2), (3) és (4) bekezdését kell rá alkalmazni.

57 Az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a tagállamok megteszik a szükséges intézkedéseket a különleges természetvédelmi területeken található olyan természetes élőhelytípusok és olyan fajok élőhelyei károsodásának és megzavarásának megakadályozására, amelyek céljára az egyes területeket kijelölték, amennyiben a zavarás mértéke ezen irányelv céljaira tekintettel jelentős hatással lehet.

58 Az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (3) bekezdése továbbá úgy rendelkezik, hogy az érintett terület védelme célkitűzésének érdekében megfelelő vizsgálatot kell folytatni minden olyan terv vagy program hatását illetően, amely nem kapcsolódik közvetlenül, illetve nem nélkülözhetetlen a természeti terület kezeléséhez, de akár önmagában, akár pedig más terv vagy program részeként valószínűleg jelentős hatással lesz arra. A természeti területre gyakorolt hatások vizsgálatának eredményét figyelembe véve az illetékes nemzeti hatóságok csak azután hagyják jóvá az érintett tervet vagy programot, ha megbizonyosodtak arról, hogy az nem fogja hátrányosan befolyásolni az érintett természeti terület épségét. Ebben a vonatkozásban az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (4) bekezdése pontosítja, hogy ha valamely elsődlegesen fontos közösségi érdekre figyelemmel mégis végre kell hajtani e tervet, a tagállam minden szükséges kiegyenlítő intézkedést megtesz a "Natura 2000" általános egységességének megóvása érdekében.

59 A fent hivatkozott, és a megtámadott határozat által a közösségi jelentőségű területek kijelölését követően az érintett tagállamokra háruló kötelezettségek fényében meg kell állapítani, hogy e kötelezettségek egyike sem alkalmazandó közvetlenül a felperesekre. Mindezek a kötelezettségek ugyanis olyan aktus meghozatalát kívánják meg az érintett tagállam részéről, amelyben a tagállam pontosan meghatározza, hogy milyen módon szándékozik eleget tenni a kérdéses kötelezettségnek, legyen szó szükséges természetvédelmi intézkedésekről (az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (1) bekezdése), a terület károsodásának megakadályozásához szükséges intézkedésekről (az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (2) bekezdése) vagy az illetékes nemzeti hatóságok jóváhagyásáról egy olyan tervezettel kapcsolatban, amely valószínűleg jelentős hatással lesz a terület kezelésére (az "élőhely"-irányelv 6. cikkének (3) és (4) bekezdése).

60 Az "élőhely"-irányelvből - amelynek alapján a megtámadott határozatot hozták - tehát kitűnik, hogy az elérendő célokat illetően kötelező a tagállamra, azonban a meghozandó megőrzési intézkedések és a követendő engedélyezési eljárások meghozatalát a nemzeti hatóságokra bízza. Ezt az érvet nem cáfolja az a tény sem, hogy a tagállamok számára ekként biztosított mérlegelési jogkörrel az "élőhely"-irányelv célkitűzéseivel összhangban kell élni.

61 Másodsorban a felperes egyesület közvetlen érintettsége kapcsán az Elsőfokú Bíróság kiemeli, hogy az MTK ry úgy érvel, hogy tagjai érdekeit képviseli, és a megtámadott határozat azonos hatással van az egyesület tagjainak többségére, mint a többi természetes személy felperesre. Ilyen körülmények között az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy a jelen ügyben a felperes egyesület tagjai jogi helyzetének esetleges érintettsége nem különbözik a magánszemély felperesek esetében felhozott érintettségtől. Ebből az következik, hogy amennyiben a magánszemély felpereseket - ahogyan az Elsőfokú Bíróság megállapított - nem érinti közvetlenül a megtámadott határozat, a felperes egyesület tagjait sem érintheti közvetlenül. A felperes egyesület sem bizonyította, hogy saját érdeke fűződne a kereset megindításához, mint például a megtámadott határozat által befolyásolt tárgyalási pozíció (lásd e tekintetben a Bíróság 67/85., 68/85. és 70/85. sz., a Van der Kooy és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1988. február 2-án hozott ítéletének [EBHT 1988., 219. o.] 20. és azt követő pontjait, valamint a Bíróság C-313/90. sz., CIRFS kontra Bizottság ügyben 1993. március 24-én hozott ítéletének [EBHT 1993., I-1125. o.] 30. pontját.

62 Mindezekből az következik, hogy az EK 230. cikk negyedik bekezdése értelmében a megtámadott határozat a felpereseket nem érinti közvetlenül, és mivel a megtámadott határozat megsemmisítésére irányuló érvelést - mint elfogadhatatlant - el kell utasítani, nem szükséges kitérni arra a kérdésre, hogy a szóban forgó határozat a felpereseket személyükben érinti-e.

63 Mindazonáltal, bár a felpereseknek nem áll módjukban a megtámadott határozat megsemmisítését kérni, vitathatják az "élőhely"-irányelv 6. cikkének végrehajtására hozott, őket érintő intézkedéseket, és ennek keretében továbbra is módjukban áll a nemzeti bíróságok előtt az irányelv jogellenességére hivatkozni, amelyek az EK 234. cikk betartásával döntenek (a Bíróság C-70/97. P. sz., Kruidvat kontra Bizottság ügyben 1998. november 17-én hozott ítéletének [EBHT 1998., I-7183. o.] 48. és 49. pontja és az Elsőfokú Bíróság T-45/00. sz., Conseil national des professions de l'automobile és társai kontra Bizottság ügyben 2000. július 12-én hozott végzésének [EBHT 2000., II-2927. o.] 26. pontja).

64 Következésképpen a felperesnek azt a kérelmét is el kell utasítani, amely bizonyításfelvételre irányul (lásd a fenti 19. pontot). Az előzőek alapján ugyanis a kért intézkedéseknek semmilyen hasznuk nincs a jogvita megoldására nézve. A keresetet tehát egészében kell elutasítani.

A költségekről

65 Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §-a alapján az Elsőfokú Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperesek pervesztesek lettek, ezért a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell őket a Bizottság költségeinek viselésére.

66 Az eljárási szabályzat 87. cikke 4. §-a első bekezdésének alkalmazásában az eljárásba beavatkozó tagállamok maguk viselik saját költségeiket. A Finn Köztársaságot a jelen ügyben kötelezni kell saját költségeinek viselésére.

A fenti indokok alapján

AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (első tanács)

a következőképpen határozott:

1) A keresetet - mint elfogadhatatlant - elutasítja.

2) A felperesek maguk viselik saját költségeiket, valamint a Bizottság részéről felmerült költségeket.

3) A Finn Köztársaság maga viseli saját költségeit.

Luxembourg, 2006. június 22.

E. Coulon R. García-Valdecasas

hivatalvezető elnök

* Az eljárás nyelve: finn.