BH 1984.6.225 Az élettársak közös gazdálkodásából eredő kölcsönös vagyoni igények rendezésénél arra kell törekedni, hogy az igazság és a méltányosság elve érvényesüljön, és egyik élettárs se legyen megrövidítve. A törvény a szerzésben közreműködő élettársnak dologi igényt biztosít a megszerzett vagyontárgy felett, az ezen alapuló tulajdoni részesedés érvényesülését a felek belső viszonyában a tulajdonszerzési korlátozásról szóló jogszabályi rendelkezés nem akadályozza. Ez a korlátozás a felek külső viszonyában érvényesül, és legfeljebb azt eredményezheti, hogy a közösen szerzett vagyon megosztásánál a bíróság annak a félnek juttatja az ingatlant, akivel szemben szerzési korlátozás nem áll fenn [Ptk. 578. § (1) bek., 32/1971. (X. 5.) Korm. sz. r. 3. §].

A peres felek 1969-től 1976 novemberéig élettársi viszonyban éltek a felperes öröklakásában. Az életközösség alatt vásároltak egy másik ingatlant, amely az alperes nevére került a felperest terhelő tulajdonszerzési korlátozás miatt.

A felperes a keresetében az élettársi közös vagyon megosztása címén 472 150 forint megfizetésére kérte kötelezni az alperest, aki 85 356 forint erejéig elismerte a követelést, ezt meghaladóan a kereset elutasítását kérte.

Az első fokú ítéletet a másodfokú bíróság részben megváltoztatta, és - egyéb rendelkezések mellett - az alperest a felek által vásárolt ingatlannal kapcsolatos elszámolás alapján 287 280 forint megfizetésére, "az élettársi közös vagyon megosztása és elszámolása" címén pedig további 47 452 forint megfizetésére kötelezte. A másodfokú bíróság álláspontja szerint az ingatlanon a feleknek az együttes szerzéssel közös tulajdona keletkezett, és ezért a közös vagyon megosztásának alapja az ingatlan forgalmi értéke, nem pedig az építési költség. Az ingatlan forgalmi értéke - az OTP-kölcsön és az alperest illető szociálpolitikai kedvezmény levonása után - 718 200 forint, és a szerzésben való közreműködés arányában ennek a 40%-a, vagyis 287 280 forint illeti meg a felperest. A másik - 47 452 forintos - marasztalási összeg a lakáshasználati díj és az ingóknál mutatkozó értékkülönbözet címén, valamint garázzsal kapcsolatosan az alperest terhelő tételek és a felperes terhén jelentkező OTP-kölcsön egybevetése alapján nyert megállapítást.

A másodfokú bíróság ítélete ellen emelt törvényességi, óvás részben, éspedig az alábbiak szerint alapos.

A Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt nem értett egyet a törvényességi óvásban kifejtett azzal az állásponttal, hogy a felperes az állampolgárok lakás- és üdülőtulajdonának egyes kérdéseiről szóló 32/1971. (X. 5.) Korm. számú rendelet 3. §-ában foglalt korlátozó rendelkezésre tekintettel a Cs. utcai ingatlanban nem szerezhetett tulajdoni hányadot, és ezért őt úgy kell tekinteni, mint aki a közös szerzeményből reá eső részt az alperes külön-vagyoni házába beruházta.

A Ptk. 578. §-ának (1) bekezdése szerint az élettársak - házasságkötés nélkül, közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő nő és férfi - együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos értékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.

Mivel a törvény a szerzésben közreműködő élettársnak dologi igényt biztosít a megszerzett vagyontárgyra nézve, az ezen alapuló tulajdoni részesedés érvényesülését a felek belső viszonyában a felhívott rendelet szerinti tulajdonszerzési korlátozás nem akadályozza. Ez a korlátozás a felek külső viszonyában érvényesül, és legfeljebb azt eredményezheti, hogy a közösen szerzett vagyon megosztásánál a bíróság annak a félnek juttatja az ingatlant, akivel szemben szerzési korlátozás nem áll fenn. A két jogszabály helyes értelme tehát ez, és alkalmazásuknak ilyen módja a helyénvaló. Az élettársak közös gazdálkodásából eredő kölcsönös vagyoni igények rendelkezésénél ugyanis arra kell törekedni, hogy az igazság és a méltányosság elve érvényesüljön, s egyik élettárs se legyen megrövidítve.

Nem tévedett ezért a másodfokú bíróság, amikor a felperesnek a tulajdoni igényét megállapította, és azt vette alapul az ingatlanra vonatkozó jogvita eldöntésénél.

Ebből következik, hogy az alperesnek a lakáshasználati díj fizetésére kötelezése sem sért anyagi jogszabályt.

Helyesen mutat rá viszont a törvényességi óvás arra, hogy a PKT 1/1979. számú állásfoglalásra utalás a másodfokú bíróság részéről téves volt. Az állásfoglalás szerint ugyanis a szerzőképesség vizsgálatára akkor nincs szükség, ha a szerződés érvénytelensége, illetőleg megszűnése esetében a visszakövetelési igény elbírálásáról van szó. Az adott esetben azonban ilyen érvénytelen szerződés nem volt, következésképpen az állásfoglalásra való hivatkozásnak nem volt helye.