EH 2003.869 A pénzügyi lízingszerződéshez kapcsolódóan kötött adásvételi szerződés esetén a jogviszonyok csak annyiban válnak háromoldalúvá, amennyiben az átruházott jogok, illetve kötelezettségek tekintetében a szerződő felek alanyai lesznek a szerződésnek. Ez esetben a szavatossági jogok, közöttük az elállási jog körében vizsgálandó körülmények [Ptk. 306. § (3) bek., 314. § (2) bek., Pp. 213. §].
Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felperes elállása jogszerű és ennek folytán a felek között fennálló háromoldalú, a II. r. alperes és a felperes között létrejött lízingszerződés, valamint az I. r. alperes és a II. r. alperes közötti gépjármű adásvételi szerződést felbontotta. Tényként állapította meg, hogy a felperes és a II. r. alperes között 1999. június 18-án pénzügyi lízingszerződés jött létre, ennek alapján a II. r. alperes lízingbe adta a felperesnek mint lízingbevevőnek a felperes által kiválasztott alváz- és motorszám szerint pontosan megjelölt gépkocsit, amelynek szállítója az I. r. alperes volt. Ennek érdekében a II. r. alperes 1999. június 28-án adásvételi szerződést kötött a lízingszerződésben pontosan megjelölt és a felperes által kiválasztott gépkocsi megvételére az I. r. alperessel. A lízingszerződésben a felperes és a II. r. alperes rögzítette, hogy a II. r. alperes és az I. r. alperes közötti adásvételi szerződés a lízingszerződés része. A lízingszerződést a lízingbeadó II. r. alperes és a felperesen kívül mint szállító az I. r. alperes, az adásvételi szerződést pedig a vevő II. r. alperes és az eladó I. r. alperes mellett a felperes mint lízingbevevő is aláírta.
A lízingszerződés része volt egyebek között a gépjárművek lízingszerződésének általános feltételei is. Ennek II. 5. pontjában a lízingbeadó II. r. alperes kizárta a felelősségét a gépjármű kiválasztásából és megvásárlásából eredő hátrányokért és károkért, azokat a felperes köteles viselni, a II. r. alperes nem felelős azért sem, hogy a gépjármű alkalmas-e a rendeltetésszerű használatra. Az adásvételi szerződésben viszont a II. r. alperes mint vevő lemondott a felperes javára a szavatossági és jótállási jogairól, a birtoklás és a használat jogáról, a rendelkezési jog kivételével. A felperes a gépjármű használata során különböző hibákat észlelt, ezért a gépkocsit szakértővel megvizsgáltatta. A szakértői vizsgálat megállapította, hogy a gépjármű gyártási éve nem 1999., hanem 1996., ezen kívül a gépjármű átfényezett, és a motor indítása is nehézkes.
Ezután a felperes mindkét alperesnek bejelentette, hogy a szerződéstől eláll és az eredeti állapot helyreállítását kérte arra hivatkozva, hogy a gépjármű nem új, nem 1999. évjáratú, az alperesek hibásan teljesítettek (Ptk. 305-306. §).
Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a peres felek között 1999. június 18-án és 1999. június 28-án egyetlen komplex jogviszony jött létre. A perben beszerzett szakvélemény alapján - egyezően a peren kívül beszerzett szakvéleménnyel - megállapítható volt, hogy a gépkocsi gyártási éve 1996. és az eladásig eltelt három év alatt - bár a gépkocsi nem volt használva - túltároltnak tekintendő és azt ezért csökkent áron kellett volna értékesíteni. A felperes viszont új gépkocsit kívánt lízingelni. Az I. r. alperes hibásan teljesített a II. r. alperes felé [Ptk. 305. § (1) bek.], ezért a II. r. alperes hibás gépkocsit adott át a felperesnek. A felperes és a II. r. alperes közötti jogviszonyra azonban a Ptk. 424. § (1) bekezdésében foglaltak az irányadóak, a II. r. alperes szavatossági felelősségét ennek alapján kell elbírálni. Miután a perbeli gépkocsi életkorában megnyilvánuló hibájának sajátos jellege folytán nem javítható, ezért a felperes elállhatott a szerződéstől [Ptk. 306. § (3) bek.]. Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes elállása jogszerű, ezért az a háromoldalú jogviszonyt képező lízingszerződést és adásvételi szerződést felbontotta. E kérdésben az elsőfokú bíróság közbenső ítéletet hozott.
A közbenső ítélet ellen az I. r. és II. r. alperesek fellebbeztek. A II. r. alperes a fellebbezésében nem vitatta, hogy a perbeli jogviszonyt a szavatossági jogokra vonatkozó rendelkezések alapján kell elbírálni. Sérelmezte azonban az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását, amely szerint a szavatossági jogok körében nincs mód kijavításra, árcsökkentésre, a felperesnek a gépjármű tulajdonjogának megszerzéséhez fűződő érdeke megszűnt, ezért felperes elállása jogszerű. A II. r. alperes álláspontja szerint a szavatossági jogok körében árcsökkentésnek lenne helye, mert érdekmúlásról nincs szó, a felperes valójában a gépkocsit szeretné megtartani, az árcsökkentést elfogadná, az árcsökkentés mértéke a vita.
Ezt a közbenső ítéletet a másodfokú bíróság az alperesek fellebbezése folytán felülbírálta és azt részítéletnek tekintette. A részítéletet pedig részben megváltoztatta és a II. r. és az I. r. alperesek között létrejött adásvételi szerződés felbontása iránti felperesi keresetet ítélettel elutasította, egyebekben helybenhagyta. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta, ennek alapján a felperes megalapozottan hivatkozhat érdekmúlásra és jogszerűen gyakorolhatta az elállási jogát, mivel új gépkocsit kívánt vásárolni, s ennek a követelménynek a perbeli gépkocsi nem felelt meg. A lízingszerződés és az adásvételi szerződés ugyan egymással összefügg, de nem képeznek egyetlen szerződést, mert az eladó I. r. alperes és a felperes között közvetlen jogviszony nem jött létre. A vevő II. r. alperes azonban az adásvételi szerződésből eredő szavatossági igényeit a felperesre átruházta, ezért az I. r. alperes perben állása szükséges volt. A felperes azonban az átruházás alapján csak kijavításra és árleszállításra korlátozott szavatossági jogérvényesítési lehetőséget kapott az I. r. alperessel szemben. A II. r. alperes a gépkocsi tulajdonjogát fenntartotta, így a felperes a szavatossági jogai érvényesítése körében az elállás jogát nem az I. r. alperessel, hanem a tulajdonos II. r. alperessel szemben gyakorolhatta. Ennek folytán miután a Ptk. 314. § (2) bekezdése szerint a II. r. alperes lízingszerződés megszegéséért való felelősségét érvényesen nem zárhatta ki és nem is korlátozhatta, a felperes csak a lízingszerződéstől állhatott el. Ezért a másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes alappal nem terjeszthet elő keresetet az I. r. alperessel szemben az alperesek között létrejött adásvételi szerződéstől való elállás iránt, mert az adásvételi szerződésben nem szerződő fél. Erre tekintettel a felperes keresetét e vonatkozásban elutasította. Utalt arra is, hogy a továbbiakban az elsőfokú bíróságnak a felperes és a II. r. alperes közötti lízingszerződés alapján kell az eredeti állapot helyreállítása körében elszámolni. Az alperesek egymás közötti elszámolása a jelen per tárgyát nem érintheti. A fellebbezés perértékeként a másodfokú bíróság a lízingszerződés teljes értékét - 4 341 651 Ft-ot - vette alapul.
E jogerős ítélettel szemben a II. r. alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, amely a másodfokú ítélet hatályon kívül helyezésére és a felperesnek a szerződésektől való elállásra alapított keresete teljes elutasítására irányult. A II. r. alperes eljárási jogszabálysértésként arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság a Pp. 213. §-ában foglaltak megsértésével minősítette az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét részítéletnek. Anyagi jogi jogszabálysértésként pedig azt jelölte meg, hogy a másodfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Legfelsőbb Bíróság Gf. I. 30.985/1989. számú ítéletében foglalt iránymutatást, amely szerint az 1997. évi LXXXVI. tv. által kihirdetett Ottawában 1988. május 28-án kelt UNIDROIT Egyezményben foglaltakat akkor is szem előtt kell tartani, ha az adott egyezmény hatálya a konkrét jogviszonyra nem terjed ki, így tartalmában a másodfokú részítélet az Alkotmány 7. § (1) bekezdésébe is ütközik. Sérelmezte továbbá, hogy a fellebbezési perértéket a másodfokú bíróság nem a kereseti kérelemhez igazodva a gépjármű bruttó vételárában - 3 186 250 Ft-ban - állapította meg.
Az anyagi jogszabálysértést illetően - utalva a bírói gyakorlatra és a fenti Egyezményben foglaltakra - arra hivatkozott, hogy a lízingügylet során három személy - szállító, vevő - lízingbeadó, és a lízingbevevő - akarata jut érvényre, így a szerződő felek között egyetlen háromoldalú komplex jogviszony jön létre. A pénzügyi lízing során a lízingbeadó csak de iure tulajdonosa a lízingtárgynak, de facto szinte valamennyi, a tulajdonjog részjogosultságának tekintett jogot a lízingbevevő gyakorol. Ez önmagában jelentős kompenzációt jelent a szerződésszegésért való felelősség kizárása tekintetében. A joggyakorlat szerint az engedményezés olyan kompenzációs előnyt jelent, amely ellensúlyozza a felelősség kizárásából eredő hátrányt és így a Ptk. 314. § (2) bekezdésében írott feltételt kielégíti. Az Egyezmény 10. cikke értelmében a lízingbevevő nem jogosult a lízingbeadó beleegyezése nélkül felmondani vagy érvényteleníteni az adásvételi szerződést. Ha a lízingbevevő korlátozás nélkül elállhatna a szerződéstől, ez súlyos hátrányt - bizonyítási terhet - jelentene a lízingbeadó számára.
A felülvizsgálati kérelem a fellebbezési illetékre vonatkozó része kivételével alaptalan.
A felülvizsgálati kérelem rendkívüli és korlátozott jogorvoslat, jogsértésre csak olyan tény vagy jogi álláspont tekintetében hivatkozhatnak a felek, amelyek a per tárgyát képezték, és azt a másodfokú bíróság a Pp. 253. § (3) bekezdése alapján fellebbezés folytán a fellebbezés és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között felülbírálta.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében a II. r. alperes szavatossági felelőssége alapján a felperes elállási jogát megállapította. A II. r. alperes a fellebbezésében nem vitatta, hogy szavatossági felelőssége fennáll. Csupán az elsőfokú ítéletnek azt a megállapítását tette vitássá, amely szerint "a szavatossági jogok körében nincs mód kijavításra, kicserélésre". Az volt a jogi álláspontja, hogy a felperest a választott szavatossági jog, azaz az érdekmúlásra alapított elállás joga nem illeti meg, helyette egyéb szavatossági jogát gyakorolhatná. A másodfokú eljárásnak tehát már nem volt tárgya, hogy a felperest a II. r. alperessel szemben megilleti-e a szavatosság joga. A fellebbezés alapján azt kellett vizsgálni, hogy a felperes által választott szavatossági jog - elállás a lízingszerződéstől - megalapozott-e, azaz fennállnak-e a Ptk. 306. § (3) bekezdésében írt feltételek.
Fellebbezés hiányában a II. r. alperes a felülvizsgálati kérelmében már nem teheti vitássá a szavatossági felelősségét a felperessel szemben arra hivatkozva, hogy a szerződésben a II. r. alperes a szavatossági felelősségét teljeskörűen kizárta és ezt az engedményezéssel kompenzálta; mert a fellebbezésében csak azt vitatta, hogy a felperesnek a teljesítéshez fűződő érdeke megszűnt volna. Ezért a felülvizsgálati kérelmet a vonatkozásban, hogy a II. r. alperest a szerződés értelmében szavatossági felelősség nem terheli a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság érdemben nem vizsgálhatta [Pp. 271. § a) pont].
A felülvizsgálati kérelemnek "a háromoldalú jogviszony"-t illető részét érdemben vizsgálva a felülvizsgálati bíróság a rendelkezésre álló iratok alapján megállapította, hogy a másodfokú ítélet nem jogszabálysértő. A felperes és a II. r. alperes között egy a pénzügyi-kereskedelmi életben kialakult, a Ptk.-ban szerződéstípusként nem szabályozott ún. pénzügyi lízingszerződés jött létre, amely feltételezte az alperesek közötti szerződés létrejöttét is. A lízingbeadó kifejezetten a lízingszerződésre tekintettel vásárolta meg a perbeli gépjárművet, azért hogy annak használatát a felperesnek átengedje, illetve a lízingdíjak kifizetése ellenében a tulajdonjogot átruházza. Azzal a szállítóval kellett szerződnie, akit a lízingbevevő kiválasztott. Az adásvételi szerződés általános feltételei kifejezetten a pénzügyi lízingszerződés keretében lízingbeadott gépjárművek adásvételi szerződéseire vonatkoztak. A lízingszerződést az I. r. alperes is aláírta. A jogviszonyok azonban háromoldalúvá csak annyiban váltak, amennyiben az átruházott jogok, illetve kötelezettségek tekintetében a szerződő felek alanyai lettek a két szerződésnek. Az adásvételi szerződésből a vevőt terhelő kötelezettségnek a lízingbevevőre történő átruházáshoz - a vételárfizetést kivéve - az adásvételi szerződés 3. pontjában az eladó hozzájárult. Ilyen kötelezettség volt az adásvétel tárgyának átvétele. Ugyanitt tudomásul vette az eladó, hogy a vevő a szerződésből eredő minden jogot - a tulajdonjog kivételével - engedményezte a lízingbevevőre. Mindebből megállapítható, hogy az engedményezés, illetve a tartozás-átvállalás folytán az ott megjelölt jogok és kötelezettségek tekintetében valamennyien mindkét szerződés alanyaivá váltak. Tehát e jogok és kötelezettségek vonatkozásában a két egymásra épülő szerződés valóban csak együttesen dönthető el. A másodfokú bíróság viszont éppen azt állapította meg, hogy a II. r. alperest illető szavatossági jogok átruházása csak korlátozott mértékben történt meg, ezért az elállás jogát a szerződés szerint csak a II. r. alperes gyakorolhatta, tehát a felperes nem állhat el az adásvételi szerződéstől, erre csak a II. r. alperes jogosult. A felperes csak a lízingszerződéstől állhat el, erre viszont joga van, mert a szavatossági felelősségét a II. r. alperes érvényesen nem zárhatta ki. A szavatossági felelőssége fennállását, mint ahogyan a fentiekben már szó volt róla, a II. r. alperes korábban nem is vitatta. A másodfokú bíróság tehát a jogviszonyok tartalmát az abból eredő jogokat és kötelezettségeket helyesen értelmezte.
A részítélet - közbenső ítélet kérdését vizsgálva megállapítható, hogy a felperes egy keresetlevélben két alperes ellen külön-külön terjesztette elő az igényét. Egyrészt az I. r. alperessel szemben az adásvételi szerződéstől való elállása, másrészt a II. r. alperessel szemben a lízingszerződéstől való elállása jogszerűségének a megállapítását, és ennek folytán az alperesekkel való elszámolás elvégzését kérte. A Pp. 213. § (2) és (3) bekezdése irányadó a tekintetben, hogy mikor hozhat a bíróság részítéletet és mikor hozható közbenső ítélet. Miután a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a felperesnek az adásvételi szerződés felbontása iránti keresete alaptalan, így az elsőfokú bíróságnak a lízingszerződés tekintetében hozott döntését helyesen kezelte részítéletként. A másodfokú bíróság azonban nem vette figyelembe, hogy a II. r. alperes vonatkozásában csak a jogalap kérdésében született döntés, tehát valójában a részítélet egyben közbenső ítéletnek is minősül. Minthogy a felperes a fellebbezésében e közbenső ítéletet - tehát a jogalapot - támadta, a fellebbezési illeték összegét az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 39. § (3) bekezdés c) pontja alapján 225 000 Ft alapulvételével kell megállapítani. Ennek 6%-a 13 500 Ft, a perrel felmerült másodfokú költsége pedig 12 500 Ft. Ezért a II. r. alperest terhelő fellebbezési eljárási illeték összegét és a II. r. alperes költségét a másodfokú bíróság az ítéletében jogszabálysértően állapította meg.
A fentiek alapján a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a másodfokú ítéletet a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemmel érintett részében a per főtárgya tekintetében hatályában fenntartotta, míg a költségek tekintetében megváltoztatta és a II. r. alperes által fizetendő fellebbezési eljárási illetéket 13 500 Ft-ben, a másodfokú perköltséget 12 500 Ft-ban állapította meg. (Legf. Bír. Gfv. I. 30.530/2002. sz.)