BH 1998.12.597 A munkáltató "levonási" kötelezettsége a végkielégítésből [Vht. 24. § (2) bek., 28. § (1) bek., 30. § (1) bek., 65. § (4) bek., 79. § (1) bek., Ptk. 273. §, 274. § (2) bek.].

A felperes és Cs. B. házasságát a bíróság az 1993. augusztus 25-én kelt és jogerőre emelkedett ítéletével felbontotta. A bontóperben megkötött egyezség szerint a házasságból 1982. február 18-án született Gábor a felperes gondozásában maradt, Cs. B. pedig vállalta, hogy 1993. szeptember 1. napjától minden hónapban előre esedékesen megfizeti a felperesnek a havi rendszeres bérjellegű jövedelmének a személyi jövedelemadó-előleg, munkavállalói nyugdíj és egészségbiztosítási járulék összegével csökkentett havi 25%-át, de legalább havi 4.500 forintot, valamint a nem bérjellegű, alkalmankénti juttatásainak úgyszintén a fenti járulékokkal csökkentett összege 25%-át, annak esedékességekor. A fenti egyezséget a bíróság az 1993. augusztus 25-én kelt jogerős végzésével jóváhagyta, és annak alapján közvetlen bírói felhívást bocsátott ki Cs. B. munkáltatója, az rt. felé a gyermektartásdíj 1993. október 1-jétől történő levonása és a jogosult részére történő kiutalása érdekében. Az Rt. a felhívást 1993. szeptember 15-én kézhez vette. Az így elrendelt végrehajtásnak a Vht. 55. §-ának (1)-(2) bekezdéseiben, illetve az 56. § (1) bekezdésében írtak szerinti megszüntetésére nem került sor.

Az Rt. Cs. B. tartásra kötelezett dolgozójának a munkaviszonyát 1993. május 7-én rendkívüli felmondással megszüntette, majd a munkaügyi bíróság az 1994. március 8-án kelt ítéletével kötelezte a munkáltatót, hogy fizessen meg a részére 317 960 forintot, és annak 1993. október 7-től járó kamatait elmaradt munkabér, illetve szabadságmegváltás címén, továbbá 1 144 656 forint végkielégítést.

A munkáltató a fenti ítélet alapján 1994. április 14-én a tartásdíj fizetésére kötelezettnek a járulékok levonása után elmaradt munkabér, szabadságmegváltás és kamat címén 216.855 forintot, végkielégítés címén pedig 675.868 forintot kifizetett, ezekből az összegekből azonban az egyezség szerinti tartásdíjat nem vonta le, és a jogosult részére átutalást nem eszközölt.

A tartásra kötelezett 1993. szeptember 1-jétől 1994. december 31-ig havi 4.500 forint folyó tartásdíjat a gyermeket gondozó felperesnek önként teljesített.

A felperes az 1995. június 15-én előterjesztett keresetében az alperes készfizető kezesi felelősségére hivatkozva elmaradt tartásdíj címén 223 185 forint és annak 1994. április 14-től járó kamatainak a megfizetését követelte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 4845 forintot, valamint ezen összeg után 1993. május 1. napjától a kifizetés napjáig járó évi 20%-os kamatot, az ezt meghaladó keresetet elutasította. Indokolásában megállapította, hogy az alperes készfizető kezesi felelőssége a Vht. 79. §-ának (1) bekezdése szerint a dolgozója részére kifizetett bérjellegű jövedelmekből le nem vont tartásdíj vonatkozásában fennáll. Ilyen bérjellegű kifizetésnek tekintette azt a 216 855 forintot, amelyet a munkaügyi bíróság jogerős ítéletével tíz hónapra elmaradt munkabér, szabadságmegváltás és kamat címén ítélt meg, ebből határozta meg az egy hónapra eső nettó munkabért 21 685 forintban, melynek a felperes és Cs. B. közt létrejött egyezség szerinti 25%-a havi 5.421 forint. Elszámolási időszakként a közvetlen felhívásban megjelölt 1993. október 1. napja és a munkabér kifizetésének napja közt eltelt öt hónapot és nyolc napot vette figyelembe, erre az időre a közvetlen adóst 28.505 forint tartásdíj fizetése terhelte, ehelyett a tartásra kötelezett az adott időszakra esedékesen 23 660 forintot önként teljesített, ezért az alperes felelőssége alapján őt a két összeg különbözetének megfizetése terheli.

A végkielégítés címén kifizetett juttatással kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tartásdíj célkötelem jellegéből következtetve a munkáltató kezesi felelőssége is csak a folyó tartásdíjért állt fenn, így a Vht. 65. §-a (4) bekezdésének b) pontja szerint a végkielégítésből csak elmaradt tartásdíj címén kell a levonást foganatosítani.

Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett.

A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. Indokolása szerint az elsőfokú bíróság az alperes készfizető kezesi felelősségének terjedelmét helyesen állapította meg, annak indokolása azonban kiegészítésre szorul. A másodfokú bíróság azzal érvelt, hogy az MT 9. §-a szerint akkor illeti a munkavállalót végkielégítés, ha a munkaviszonya a munkáltató rendes felmondása vagy jogutód nélküli megszűnése következtében szűnik meg. A törvény a végkielégítést a munkaviszony megszűnésével foglalkozó IV. fejezetében szabályozza. Külön fejezetben szól a munka díjazásáról, a munkabérről (VII. fejezet). A 4/1987. (VI. 14.) IM rendelet 10. §-ának (2) bekezdése szerint a tartásdíj alapja elsősorban a kötelezett főállásában elért, a bérköltség terhére kifizetett összes munkabére, valamint az érdekeltségi, rendelkezési vagy más hasonló alap terhére kifizetett egyéb juttatása. A (3) bekezdés értelmében ha a fenti jogszabályok alapján megállapítandó összeg nem fedezi a gyermek szükségletét, úgy a tartásdíj megállapításához a más, munkaviszonyból, illetőleg a nem munkaviszonyból származó rendszeres jövedelmet is alapul kell venni.

Jelen esetben a kötelezettet gyermektartásdíj megfizetésére kötelező jogerős bírói egyezség a fent meghatározott alapok után kötelezte Cs. B.-t gyermektartásdíj megfizetésére. A végkielégítés azonban nem tekinthető sem munkabérnek, sem az érdekeltségi vagy más hasonló alap terhére kifizetésre kerülő juttatásnak, következésképpen a végkielégítés nem tekinthető a tartásdíj alapjául szolgáló jövedelemnek. A végkielégítésnek a gyermektartásdíj alapjaként való számításbavétele ellen szól az is, hogy a végkielégítés rendeltetése, célja az, hogy a dolgozó számára a munkahelye, egzisztenciája elvesztése során a megélhetését biztosítsa mindaddig, ameddig nem tud munkaviszonyt létesíteni. A gyermektartásdíj fizetésére kötelezett volt munkáltatója a végkielégítésből azért sem vonhatta le a gyermektartásdíjat, mert a gyermektartásdíj célkötelem, és általában havonta esedékes, továbbá azt a gyermek és nem a jogosult megélhetésére kell fordítani. Ha a 675 868 forint összegű végkielégítésből a munkáltató további 25%-os mértékű gyermektartásdíjat vont volna le, az meghaladta volna a kiskorú gyermek szükségletét. Más kérdés az, hogy ha a gyermektartásdíj fizetésére kötelezett gyermektartásdíj-hátralékkal tartozott volna az alperesnek, ebben az esetben a hátralékot a munkáltató levonhatta volna a végkielégítésből, mert gyermektartásdíj-hátralék fennállása esetén a munkáltató a Vht. 65. §-ának (2) bekezdése alapján, illetve a (4) bekezdés b) pontja alapján a végkielégítés 50%-áig terjedően levonást eszközölhetett volna.

A jogerős ítélet ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben törvénysértésként arra hivatkozott, hogy a bíróság tévesen értelmezte a Vht. 65. §-a (4) bekezdésének b) pontját, mert a végkielégítés munkabérnek minősülő jövedelem, tehát a munkáltató készfizető kezesi felelőssége a végkielégítésből levonni elmulasztott gyermektartásdíj vonatkozásában is fennáll.