BH 2006.11.373 Ha a munkáltató az Mt. 102. § (2) bekezdésében írt kötelezettségét elmulasztotta, nem hivatkozhat eredménnyel arra, hogy a munkavállalónak magának kellett volna a gép biztonságos munkafeltételeiről gondoskodni [Mt. 174. § (3) bekezdés].

A felperes felülvizsgálati kérelme a másodfokú bíróság ítéletével megállapított kármegosztás mellőzésére, és a kereseti kérelmének megfelelően az alperes 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítésben való marasztalására irányult. Érvelésének lényege szerint a kármegosztás alkalmazása az Mt. 174. § (1)-(3) bekezdésébe ütközik, nem felel meg a felülvizsgálati kérelemben részletesen felsorolt perbeli bizonyítékoknak. A felperes sérelmezte azt is, hogy a másodfokú bíróság az indokolási kötelezettségének nem tett eleget, mert az abban foglaltak nem támasztják alá a rendelkező részbe foglalt döntést. A felperest fiatal korban ért maradandó sérülés miatt megalapozatlanság címén támadta a másodfokú bíróságnak a marasztalási összegről szóló rendelkezését.

Az alperes a felülvizsgálati kérelmében - tartalmilag - az ítéletek hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra utasítását kérte. Álláspontja szerint a másodfokú bíróság teljesen figyelmen kívül hagyta a felperes közreható magatartását, az erről szóló indokolás az alperes számára "nem megnyugtató". Megítélése szerint a perbeli berendezés működését, a technológiai folyamatot a bíróságok helytelenül értelmezték, továbbá az alperes által eltűrt szabálytalan gyakorlatot a tanúvallomások nem támasztották alá. Figyelmen kívül maradt, hogy a felperes volt az a munkavállaló, akinek biztosítania kellett a berendezés hibátlan működését, ennek elmulasztása a munkáltató által nem hárítható el. A felperes a mozgó gépbe szándékosan nyúlt bele, a bizonyítékok pedig nem támasztják alá az alperesnek a szabálytalan munkavégzést eltűrő magatartását. Mindezek miatt az alperesi álláspont szerint az új eljárásban műszaki szakértő igénybevétele indokolt, amelyet a perben azért nem indítványozott, mert nem vette észre, hogy a bíróságok számára a technológiai kérdések nem váltak világossá.

Az elsőfokú bíróság a következőket állapította meg. A felperes 2000. augusztus 5-étől betanított munkásként állt az alperessel munkaviszonyban. A feladatát képezte egyebek mellett a galvanizáló üzem 1. számú ónozó berendezésének működtetése, és ennek során a lesöprő kefékre tapadt diódák kézi úton történő eltávolítása. 2002. július 27-én a felperes a szerkezet leállítása nélkül a mozgó alkatrészek közé benyúlt, ennek során az egyik alkatrész behúzta a jobb kezét. A baleset következtében a jobb kéz III. és V. ujján roncsolásos, az izmok és inak károsodásával járó sérülést szenvedett, a III. ujja minimális mozgásra képes, a V. ujja fix helyzetben rögzült, a IV. ujját amputálták.

Az OMMF Megyei Felügyelősége a munka egészséges és biztonságos végzésére, illetve annak ellenőrzésére vonatkozó szabályok megszegése szabálysértés miatt S. Z.-t,

az alperes perbeli időben gyártásvezetőként dolgozó munkavállalóját pénzbírsággal sújtotta, amely határozat jogorvoslat hiányában jogerőre emelkedett.

A felperes keresetében 82 700 forint dologi kár és 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

A munkaügyi bíróság széles körű bizonyítási eljárást folytatott le, amely eredményét mérlegelve azt állapította meg, hogy a felperes terhére kármegosztás alapjául szolgáló vétkes kötelezettségszegés nem állapítható meg. Az alperes a munkavédelmi szabályok betartását csak formálisan kívánta meg, nem tett olyan hatékony intézkedést, amely a kialakult szabálytalan gyakorlat (a gép leállítása nélküli munkavégzés) megszüntetését eredményezte volna. Az alperes továbbá a berendezés működtetéséhez szükséges DME 003 számú munkautasítás - amely két fő jelenlétét írja elő - ellenére csak a felperessel működtette a berendezést.

Mindezek miatt az elsőfokú bíróság az Mt. 177. § (1) bekezdés, a 181. § (1) bekezdés, továbbá a 177. § (2) bekezdés alapján kötelezte az alperest a dologi, és a nem vagyoni kártérítés megfizetésére. Utóbbi tekintetében figyelembe vette, hogy a felperes a baleset bekövetkezésekor 22 éves volt, életkorának megfelelő életet élt, rendszeresen járt szórakozni, társaságkedvelő személyiség volt. A baleset pszichés és érzelmi megterhelést okozott, és emiatt kisebbségi érzése keletkezett. A környezetében élő személyekhez való viszonya megváltozott, a fizikai teljesítő képessége 30%-os mértékben, a sérült kéz használhatósága közepes fokban csökkent. A sérülés esztétikai hátrányt és enyhe-közepes fokú pszichikai károsodást eredményezett. Az elsőfokú bíróság azt is figyelembe vette, hogy a felperes párkapcsolata sérülése ellenére fennmaradt. Mindezek alapján megítélése szerint 2 500 000 forint az az összeg, amely a felperest ért személyi hátrány kiküszöböléséhez szükséges.

Az ítélet ellen mindkét fél fellebbezést nyújtott be. A felperes a nem vagyoni kártérítés összegének 5 000 000 forintra való felemelését, másodlagosan az alperesnek az elsőfokú bíróság által megállapított marasztalási összeg után a baleset bekövetkezésének napjától számított kamat megfizetésére való kötelezését kérte. Az alperes a fellebbezésében a nem vagyoni kártérítés összegének leszállítását, illetve teljes körű elutasítását kérte.

A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, fellebbezett részében helybenhagyta. Megállapította, hogy a másodfokú költségeiket a felek maguk viselik, az alperest le nem rótt fellebbezési illeték megfizetésére kötelezte.

A másodfokú bíróság kiegészítő bizonyítás keretében ismételten személyesen meghallgatta a felperest. Ezt a nyilatkozatot a bizonyítási eljárás eredményével együttesen értékelve arra következtetett, hogy a felperes vétkesen közrehatott a balesetnél, azonban annak következményei olyan súlyúak, amelyek miatt az ítélethozatalkori ár- és értékviszonyokra tekintettel az elsőfokú bíróság a nem vagyoni kártérítés összegét helyesen állapította meg.

A másodfokú bíróság megítélése szerint a felperesnek fel kellett ismernie, hogy a mozgó gépbe benyúlás milyen következményekkel járhat, ennek ellenére a gép leállítását elmulasztotta. Ezt a felperesi magatartást a másodfokú bíróság a további körülményekkel (a felperes egyedül dolgozott, mások sem szokták leállítani a gépet, a termelékenység érdekében sietni kellett), és az MK 29. számú állásfoglalás c) pontja alapján értékelve arra következtetett, hogy az alperes a felelősség alól nem mentesülhet, és a kármegosztás alapjául a munkavállaló vétkes magatartása szolgálhat. Ezért a kármegosztás arányát az alperesre terhesebben kétharmad-egyharmad arányban állapította meg.

A másodfokú bíróság a nem vagyoni kártérítésre való jogosultság elbírálásánál figyelembe vette, hogy a jobbkezes felperest a jobb kéz sérülés 22 éves korában érte, a szakképzettsége autószerelő. A szakmájában nyilvánvalóan nem lesz képes dolgozni, és a munkaképesség­csökkenése következtében a munkaerőpiacon további nehézségekre számíthat. A sérülés a másodfokú bíróság személyes tapasztalata szerint súlyos esztétikai következménnyel járt. Elfogadható, hogy ez gátlásosságot eredményez, emiatt visszahúzódóvá vált. Az igazságügyi orvos szakértő véleménye szerint a baleset a felperesnél enyhe-közepes fokú pszichés károsodást okozott. A másodfokú bíróság rámutatott arra is, hogy a felperesi vétkes közrehatást a nem vagyoni kártérítés összegének megállapításánál nem abszolút számszerű mértékben, hanem egyik szempontként lehet figyelembe venni. Mindezek alapján a másodfokú bíróság az ítélethozatalkori értékviszonyok alapján magasabb összegű kompenzációt tartott indokoltnak, azonban mivel a baleset bekövetkezésében a felperes is közrehatott, a nem vagyoni kártérítés összegét az elsőfokú bírósággal egyező összegben találta elfogadhatónak. A másodfokú bíróság utalt arra, hogy az ítélethozatalkori értékviszonyok figyelembevételénél késedelmi kamat csak a teljesítési határidő lejártától jár.