EH 2001.464 I. Az ügyvezetői tisztségét munkaviszonyban ellátó munkavállaló a rendkívüli felmondását indokolni köteles [Mt. 96. §, 190. §, Gt. 30. § (1) bekezdés d) pont].

II. A munkaviszonyát jogellenesen megszüntető vezető állású munkavállaló tizenkét havi átlagkeresetnek megfelelő összeg (vagyoni hátrány) megfizetésére köteles [Mt. 193. § (4) bek.].

Az alperes az ügyvezető tisztségét a felperessel megkötött munkaszerződés keretében látta el. Az alperes 2000. január 17-én lemondott a gazdasági társaság ügyvezetői tisztségéről, egyben indokolás nélkül rendkívüli lemondást is közölt.

A felperes jogellenes munkaviszony megszüntetés címén 1596200 forint megfizetésére irányuló módosított keresetének a munkaügyi bíróság ítéletével helyt adott.

A munkaügyi bíróság jogi álláspontja szerint, ha a kettős jogviszonyban álló ügyvezető szünteti meg a munkaviszonyát indokolás nélkül, az az Mt. 96. § (1) bekezdésébe ütközik, emiatt jogellenes. A jogellenesség jogkövetkezményeként a munkaügyi bíróság az Mt. 101. § (1) bekezdése szerint egy évi átlagkeresetnek megfelelő összeg megfizetésére kötelezte az alperest.

Az alperes az elsőfokú ítélet ellen fellebbezést nyújtott be.

A másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a per főtárgya tekintetében helybenhagyta, egyebekben részben megváltoztatta, a felperes kereset-kiterjesztése folytán az alperest kamatban is marasztalta.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság jogszabály-értelmezésével egyetértett.

Az összegszerűségről kifejtette, hogy az Mt. nem egyértelmű rendelkezéseit csak úgy lehet értelmezni, hogy - figyelemmel a törvény 88. § (2) bekezdésére - a munkáltatóhoz hasonlóan a munkavállaló is egy évi átlagkereset megfizetésére köteles a jogellenesség jogkövetkezményeként.

A másodfokú bíróság ítélete ellen az alperes az Mt. 89. § (2) bekezdésébe, a 96. § (2) bekezdésébe és a Gt. 30. § (2) bekezdésébe ütköző jogszabálysértés miatt felülvizsgálati kérelemmel élt.

Érvelésének fő tartalma szerint az adott jogviszonyban az Mt. általános, a Gt. pedig speciális szabály, amit - egyebek mellett - az is bizonyít, hogy az Mt. szerint a határozott idejű munkaviszony bármilyen hosszú lehet, a Gt. szerint ha ez ügyvezetői tisztség létesítésére irányul, legfeljebb öt évre köthető.

Az alperes és a felperes szándéka ügyvezetői tisztség munkaviszonyban történő ellátására irányult. E tisztségéről az alperes a Gt. szerint bármikor indokolás nélkül lemondhatott, más munkakör ellátására nem irányult a felek szándéka, a felperest tehát semmilyen sérelem nem érte. Ebből az következik, hogy az ügyvezetői tisztségről való lemondás volt a rendkívüli felmondás egyetlen - és egyben jogszerű - indoka. Az alperes arra is hivatkozott, hogy a felperes tudomásul vette a lemondását, és a rendkívüli felmondást, nem kérte a Gt. szerint lehetséges módon további 60 napig az ügyvezető működését. Kárt továbbá az alperes csak ügyvezetői működésével okozhatott, ez pedig - fentiek szerint - nem történt meg. Az Mt. 101. § (2) bekezdése továbbá az adott esetre azért nem alkalmazható, mert határozott idejű munkaviszonynál felmondási idő nincs, ezért nem alkalmazható a felmondási időre eső átlagkereset megfizetését előíró szabály [Mt. 101. § (1) bekezdés].

Az alperes azzal is érvelt, hogy mivel a Gt. szerinti lemondás joga megillette, felróható magatartást, melyet az Mt. 96. § (1) bekezdése szabályoz, nem jelölhetett meg. Mindezek miatt az alperes a jogerős ítélet "megváltoztatását" és a kereset elutasítását kérte.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a másodfokú ítélet hatályában való fenntartására irányult.

A felülvizsgálati kérelem nem alapos.

A felperes és az alperes között 1999. szeptember 20-án létrejött megállapodás I. 2. pontja alapján az alperes az ügyvezetői tisztségét határozott időre - öt évre - megkötött munkaszerződés alapján látta el. A felülvizsgálati kérelem téves okfejtésével ellentétben ezért a munkaviszonya megszüntetésére az Mt. szabályai az irányadók. Helyesen indult tehát ki a másodfokú bíróság abból, hogy az alperes rendkívüli felmondását nem a Gt. 30. §-a, amely szerint a vezetői tisztségviselői megbízás indokolás nélküli egyoldalú jognyilatkozattal (lemondás) megszűnik, hanem az Mt. 96. §-a szerint kellett elbírálni. Az alperesre nézve irányadók továbbá a vezető állású munkavállalóra vonatkozó szabályok (Mt. X. fejezete). Utóbbiak nem tartalmaznak eltérő rendelkezést a munkaviszony rendkívüli felmondással történő megszüntetéséről az indokolási kötelezettség tekintetében (Mt. 190. §), következésképpen az alperes indokolás nélkül tett egyoldalú jognyilatkozata, rendkívüli lemondása jogellenes. Ezt nem érinti az a körülmény, hogy a lemondása a Gt. 30. § (1) bekezdés d) pontjának (indokolás nélkül) megfelelt.

Az Mt. 101. § értelmében a munkavállalót, ha a munkaviszonyát jogellenesen szünteti meg, a törvényben meghatározott hátrány sújtja. Ennek mértéke - mivel az alperesre a vezető állású munkavállalókra vonatkozó speciális szabály az általánostól [Mt. 101. § (1) bekezdés] eltérően rendelkezett - az alperes tizenkét havi átlagkeresete [Mt. 193. § (4) bekezdés]. A vezető állású munkavállalót sújtó hátrány mértéke meghatározásánál tehát a törvény nem tesz különbséget a határozott és a határozatlan időtartamú munkaviszonyok között, továbbá nem irányadó az Mt. 88. §-ának (2) bekezdése sem, mivel ez a rendelkezés a határozott idejű munkaviszonynak a munkáltató által történt megszüntetéséről rendelkezik. Ezért a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú ítélet 3.0.5. bekezdésének az Mt. 88. § (2) bekezdésére vonatkozó részét mellőzte, a követelés jogalapját pedig az Mt. 193. § (4) bekezdésével pontosította.

A felülvizsgálati kérelem a másodfokú ítélet helyes indokolásával és a kifejtettekkel ellentétesen tévesen értelmezte a Gt. és az Mt. szabályait az alperes munkaviszonyára. Téves az érvelése a munkáltatói jogkörgyakorló tudomásulvételével és az alperes kártérítési felelősségével összefüggésben is. Az iratokból hitelt érdemlően megállapítható, hogy a taggyűlés az alperes hozzájárulást nem igénylő egyoldalú nyilatkozatát vette tudomásul, azonban nem tett annak jogszerűségét elismerő előadást. Az Mt. 101. §-a (1) és (2) bekezdésében lévő hátrány továbbá nem a munkavállalót, illetve a vezetőt terhelő kártérítés, hasonlóképpen az Mt. 193. § (4) bekezdése is jogszabályban előírt mértékű vagyoni hátrányról tartalmaz rendelkezést. Ezért a jogvita eldöntésénél nincs jelentősége annak, hogy az alperest a kártérítési felelősség általános szabályai szerint kötelezték-e kártérítésre, vagy nem.

A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. § (1) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Mfv. I. 10. 342/2001. sz.).