MK 112. szám
A munkaviszonnyal összefüggésben bekövetkezett egészségkárosodásból (balesetből, betegségből) származó munkaképesség-csökkenésre tekintettel az egészségi állapotának megfelelő más munkakörbe (beosztásba) áthelyezett munkavállaló járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor első ízben volt a balesetből (megbetegedésből) származó munkaképesség-csökkenése következtében olyan mértékű keresetvesztesége, hogy a munkaviszonyból származó jövedelme - figyelembe véve a társadalombiztosítás keretében kapott baleseti ellátás összegét is - a sérelem bekövetkezése előtti átlagkeresetét nem érte el.
A munkavállaló egészségének a munkaviszonyával összefüggésben történt megsértésére alapított járadékigény elévülése tekintetében az Mt. 186. §-án és a Munkaügyi Kollégium 93. számú állásfoglalásán alapuló ítélkezési gyakorlat megkülönböztetést tesz a károsodás egymástól viszonylag elkülönülő fő szakaszai között. Ezek szerint önálló igénynek kell tekintetni a járadék összegének meghatározása szempontjából irányadó átlagkereset és a táppénz, az átlagkereset és az egészségkárosodás folytán csökkent kereset, valamint az átlagkereset és a rokkantsági nyugdíj különbözetének megtérítése iránti folyamatosan fennálló igényt. Az említett önállósult igények közül az átlagkereset és a baleset folytán csökkent kereset különbözetének megtérítése iránti igény elévülése akkor veszi kezdetét, amikor a sérelem folytán bekövetkezett munkaképesség-csökkenés első ízben okozott keresetkiesésben (jövedelem-kiesésben) mutatkozó károsodást.
Az utóbb említett igény keletkezésére rendszerint az szolgál ténybeli alapul, hogy a balesetet szenvedett (megbetegedett) munkavállaló a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése következtében a korábbi munkakörét a továbbiakban már nem tudja betölteni, és ezért áthelyezik olyan munkakörbe, amelyet a megmaradt munkaképességével egészségének veszélyeztetése nélkül el tud látni. Ennek rendszerint, de nem feltétlenül vele együtt járó következménye, hogy az új munkakörében kevesebb a keresete a korábbi munkakörében elért kereseténél, illetőleg - más esetben - annál a keresetnél, amelyet a korábbi munkakörében elérhetne, ha nem érte volna őt sérelem. A gyakorlatban vitassa vált, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenésére tekintettel áthelyezett munkavállaló járadékigényének elévülése mikor veszi kezdetét: attól az időponttól kezdve, amikor a jövedelme (kereset) nem éri el a sérelem előtti keresetét, vagy pedig az elévülés kezdő időpontjának meghatározása szempontjából jelentősége lehet-e annak az időpontnak is, amelytől számítva a munkavállaló jövedelme (kereset) nem kevesebb ugyan a sérelem előttinél, azt az összeget azonban nem éri el, amelyet - az időközben történt béremelésekre tekintettel - a korábbi munkakörében megkereshetne, ha nem érte volna őt sérelem.
A kérdés megoldásánál abból kell kiindulni, hogy az Mt. 177. §-ának (1) bekezdése szerint a munkáltató köteles megtéríteni a munkavállaló elmaradt jövedelmét. E címen azt a kárt kell megtéríteni, amely a munkavállalót az által éri, hogy a sérelemből származó munkaképesség-csökkenése miatt a sérelem előtti keresetét nem éri el.
A jogalkotó tehát a baleseti járadék iránti igény jogalapjának meghatározásánál azt az esetet tartotta szem előtt, amikor a károsult jövedelme az egészségkárosodás következményeként nem éri el a baleset előtti keresetét, és ezt tekintette olyannak, amely a károsult járadékigényét megalapozza.
Ennek pedig szükségszerű következménye, hogy az egészségkárosodásból származó munkaképesség-csökkenésre tekintettel az egészségi állapotának megfelelő munkakörbe áthelyezett dolgozó járadékigényének elévülése akkor kezdődik, amikor első ízben volt az egészségkárosodásából származó munkaképesség-csökkenése következtében keresetvesztesége. A keresetveszteség meghatározása tekintetében pedig - az elévülés szempontjából - viszonyítási alapul az egészségkárosodás előtti átlagkereset szolgál: azt kell tehát vizsgálni, hogy az áthelyezett dolgozónak az egészségkárosodása előtt elért keresetéhez képest van-e keresetvesztesége, és figyelembe kell venni a társadalombiztosítás keretében kapott baleseti ellátás összegét is.
Mindez természetesen nem jelenti a kár fogalmának arra való leszűkítését, hogy a munkavállalónak az áthelyezés előtti keresetéhez viszonyítva van-e keresetvesztesége. A munkavállalónak keresetvesztesége jelentkezhet olyan módon is, hogy a jövedelme - bár nem kevesebb a sérelem előttinél - nem éri el azt az összeget, amelyet megkereshetne, ha változatlanul tovább dolgozna a sérelem bekövetkezése előtt betöltött munkakörében, mivel az itt dolgozók keresete az időközben történt bérfejlesztések vagy egyéb okok következtében már több annál, mint amennyi a sérelem bekövetkezésének időpontjában volt. Az ily módon keletkezett kárának megtérítése iránti igényét a munkavállaló az Mt. 184. §-ának (1), illetve (3)-(4) bekezdése alapján úgy érvényesítheti, hogy kéri már a megállapított járadékának felemelését olyan arányban, mint amilyen mértékben a munkáltatónál már megvalósult átlagos éves bérfejlesztés következtében az átlagkereset megnövekedett.
Sajátosan jelentkezik ez az igény abban az esetben, ha a munkavállalónak korábbi, az áthelyezése előtti munkakörében elért keresetéhez viszonyítva nincs és nem is volt jövedelemvesztesége, következésképpen járadék megállapítására ilyen jogcímen nem is kerülhetett sor. Valójában azonban van keresetvesztesége annak folytán, hogy jövedelme magasabb lenne, ha továbbra is az áthelyezése előtti munkakörben dolgozna, mert az e munkakörben dolgozók keresete időközben nagyobb mértékben emelkedett. Az kétségtelen, hogy a munkavállaló az ilyen módon keletkezett kárának a megtérítésére is igényt tarthat, gyakorlatilag pedig az ilyen igénynek az elbírálása ugyanúgy történik, mint a járadék felemelése iránti igénynek: ezt kell vizsgálni az Mt. 184. §-ának (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően, hogy az igényt érvényesítő munkavállalónak a korábbi munkakörében elért keresete az azonos munkakört betöltő munkavállalók ténylegesen megvalósult átlagos éves bérfejlesztésének arányában milyen mértékben növekedett volna.
Ez azonban nem jelenti egyben azt is, hogy ennek az előbbiekben részletezett - a tartalmát tekintve - valójában a járadék felemelése iránti igénynek külön, önálló elévülési ideje lenne. A felemelésre alapot adó körülmények ugyanis nem az elévülést, hanem kizárólag az összegszerűséget érintik, s a reájuk alapított igényt a kifejtettek szerint ugyanúgy kell elbírálni, mint a már megállapított járadék felemelése iránti igényt. Következésképpen ebben az esetben a Pp. 230. §-ának (1) bekezdésében, valamint az Mt. 184. §-ában foglaltak irányadók, minthogy a járadék megállapítására a körülményeknek a sérelem bekövetkezése utáni megváltozása szolgál alapul.
A felhívott jogszabályok pedig az ilyen természetű igények érvényesítésére nem szabnak meg határidőt. Az igényérvényesítés időbeli kereteit az Mt. 186. §-ának (3) bekezdése határozza meg, amelynek értelmében a visszamenőleges igényérvényesítés lehetősége hat hónapig terjed, és ettől csak abban az esetben lehet eltérni, ha a jogosultat a követelés érvényesítésében mulasztás nem terheli. Ebben az utóbbi esetben pedig a járadékigényt visszamenőleg legfeljebb három évig lehet érvényesíteni.
[Az MK 148. számú állásfoglalással módosított szöveg.]