Az Emberi Jogok Európai Egyezményének kommentárja (HVG-ORAC, 756 B/5 oldal, 2021)

Kiadással kapcsolatos információk

Szerkesztők:

SONNEVEND PÁL

BODNÁR ESZTER

© Bazánth Barbara, Bodnár Eszter, Csekő-Lengyel Nóra Zsuzsanna, F. Rozsnyai Krisztina, Gondola Csaba, Jeney Petra, Kajtár Gábor, Kende Tamás, Koósné Mohácsi Barbara, Orosz Dzsenifer, Pap Dániel, Raisz Anikó, Schanda Balázs, Sonnevend Pál, Sulyok Katalin, Szalayné Sándor Erzsébet, Török Bernát, Uitz Renáta, 2021

© HVG-ORAC Kft., 2021

Szerkesztők:

© Sonnevend Pál, Bodnár Eszter, 2021

A kézirat lezárva: 2021. június 30.

A kötet szerzői:

Bazánth Barbara, Bodnár Eszter, Csekő-Lengyel Nóra Zsuzsanna, F. Rozsnyai Krisztina, Gondola Csaba, Jeney Petra, Kajtár Gábor, Kende Tamás, Koósné Mohácsi Barbara, Orosz Dzsenifer, Pap Dániel, Raisz Anikó, Schanda Balázs, Sonnevend Pál, Sulyok Katalin, Szalayné Sándor Erzsébet, Török Bernát, Uitz Renáta

A kiadó számára minden jog fenntartva.

Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 978 963 258 534 5

Budapest, 2021 HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft.

Internet: www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Felelős kiadó: dr. Frank Ádám, a kft. ügyvezetője

Kiadói szerkesztő: Bodnár Kriszta

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Harkai Éva

Paczolay Péter: Előszó

A tisztelt olvasóknak jó szívvel ajánlom a kötetet: az európai emberi jogi bíráskodás iránt érdeklődőknek hasznos és nélkülözhetetlen kézikönyv, azoknak pedig, akik eddig nem sokat hallottak a témáról, új világot nyit meg. Az emberi jogok jövőjét, a nemzetközi jogvédelem igazoltságát ma élénk politikai és jogi viták övezik. Ezért az ilyen tárgyszerű kommentár megjelenése különösen aktuális.

A kötet cikkről cikkre haladva mutatja be az Emberi Jogok Európai Egyezményét és annak azokat a kiegészítő jegyzőkönyveit, amelyek nem kerültek be az Egyezmény szövegébe, hanem közvetlenül alkalmazhatók (vagyis az Első, a Negyedik, a Hatodik, a Tizenkettedik, a Tizenharmadik és Tizenhatodik Kiegészítő Jegyzőkönyv).

Az Egyezmény cikkei szerint tagolt egyes fejezetek az alapvető szakirodalom felsorolásával indulnak. A cikkek kommentárja az általános kérdéseket taglaló bevezetés után tárgyalja a védett jog hatályát, tartalmát, az összes érintett kérdést, a Bíróság vonatkozó joggyakorlatát a legújabb ítéletekig bezárólag, az államokat terhelő negatív és pozitív kötelezettségeket, az adott jog más jogokhoz való kapcsolatát. A Bíróság eljárására és intézményére vonatkozó egyezményi rendelkezések is kivétel nélkül elemzésre kerülnek, úgyhogy ez a kötet nemcsak a védett alapjogok bírósági gyakorlatába nyújt betekintést, hanem magának az EJEB-nek a működésébe is, bár azt számos egyéb szabályzat is meghatározza, amelyekre a megfelelő helyeken utal is a kommentár.

A kötet számomra leginkább elismerésre méltó vonása a teljességre törekvés, a tárgyszerűség és a szakszerűség. Nem elméleteket épít, nem tágabb politikai kontextusokat kutat, hanem tárgyilagosan bemutatja az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlatát a maga teljességében. Érthető, hogy a kommentárokat a legtöbben kézikönyvként használják, és az olvasót az őt épp foglalkoztató fejezet érdekli. De bátran mondhatom, hogy érdemes a kötetet módszeresen végigolvasni, ugyanis új és izgalmas dimenziót nyit meg: érzékelteti azt a bonyolult fejlődést, amelyen az Egyezmény hetven, a Bíróság pedig hatvan év alatt átment. Látható, hogy mely cikkek bizonyultak a gyakorlatban a legfontosabbaknak, és melyekről derült ki, hogy az alkalmazásukra nincs vagy alig van szükség. A Bíróság az Egyezményt "élő eszköznek" (living instrument) nevezi, és ez kettős értelemben is igaz: egyrészt a tagállamok folyamatosan reformálják, a változó kihívásokhoz igazítják az Egyezményt - ennek az eredménye az immár 16 kiegészítő jegyzőkönyv -, másrészt a Bíróság értelmezéssel, mégpedig vállaltan "evolutív" módon, vagyis az Egyezmény szellemére figyelemmel tölti ki tartalommal az Egyezmény rendelkezéseit. Ezt a kettős fejlődést jól érzékelteti a kommentár. Így az egyes cikkek naprakész ismertetése mellett nagyon érdekes történeti dimenzió is az olvasó elé tárul.

Érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy az Egyezmény és a Bíróság történeti fejlődése nagyban meghatározza a jelenüket is. Az Egyezmény annak a második világháború utáni fejlődésnek a gyümölcse, amely a nácizmus embertelen politikai és jogrendszerére válaszul az emberi jogokat tűzte zászlajára. E hosszú vajúdással járó folyamat eredménye volt az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása 1948-ban. Kezdetben minden nagyhatalom, így a Szovjetunió is részese volt e törekvéseknek, de Európa rövidesen két egymással ellentétes tömbre szakadt ketté. E tragikus fordulat ellenére a demokratikus nyugati országok történelmi jelentőségű lépést tettek a szuverén államok feletti szervezet létrehozására. Az a Winston Churchill, aki 1946. március 5-i fultoni beszédében megállapította, hogy "vasfüggöny" ereszkedett le Európában, megalapította az Európai Mozgalmat (European Movement). Ennek első nagy sikere 1949 májusában az Európa Tanács (Council of Europe) létrehozása volt. A sokak által megfogalmazott föderalista eszményekhez képest ugyan korlátozott hatáskörű Európa Tanács létrehozása történelmi léptékű tett volt, mert először jött létre Európában nemzetek feletti politikai szervezet. Célja volt az igazságosságon és a nemzetközi együttműködésen alapuló béke megőrzése, a népek közös örökségét alkotó szellemi és erkölcsi értékek iránti elkötelezettség, a valódi és alapvető szabadságok és a joguralom biztosítása volt a gazdasági és társadalmi fejlődés érdekében. Ezeknek a célkitűzéseknek a gyakorlatba való átültetését szolgálta, hogy 1950-ben aláírták a tagállamok az Emberi Jogok Európai Egyezményét (pontos, bár ritkán idézett címe szerint "Egyezmény az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről"), és annak alkalmazására létrehozták az Emberi Jogok Európai Bizottságát és az Emberi Jogok Európai Bíróságát.

Az Európa Tanács korlátozott lehetőségei ellenére nagy szerepet játszott a "vasfüggöny" lebontása utáni Európa közös értékek alapján történő egységesítésében, így az eredetileg tíz állam által alapított szervezetnek ma már 47 tagja van. A szervezet ilyen kibővülése érthetően egyúttal komoly nehézségek forrása is, hiszen a közös örökséget meglehetősen eltérő módon megélő, sokban különböző politikai, történelmi, kulturális, vallási háttérrel rendelkező országok működnek együtt az Európa Tanács intézményeiben. Ezek a kihívások láthatók a Bíróság működésében is, amelyet elfogultság nélkül nevezhetünk az Európa Tanács legnagyobb hatású intézményének, hiszen elsődleges feladata, az egyéni jogsérelmek orvoslása mellett alakítja és befolyásolja a tagállamok jogrendszerét és a nemzetközi emberi jogi szabályrendszer fejlődését. A Bíróság 1959-ben kezdte meg működését, első ítéletét 1960. november 14-én hirdette ki. Megalakulása óta a testület több mint huszonkétezer ítéletet hozott. Az Európa Tanács tagállamainak összlakossága 820 millió, de a Bírósághoz ennél is tágabb kör fordulhat, hiszen az Egyezményben biztosított jogok közvetlenül jogosítják a tagállamok joghatósága alá tartozó személyeket, és az állampolgárokon kívül mindazok hivatkozhatnak az Egyezményben biztosított jogokra, akik az állam joghatósága alatt állnak.

A Bíróság nemzeti jogrendszerekre gyakorolt sokrétű hatásának két korszakát emelem ki. Az első időszakban a Bíróságnak fokozatosan kellett elfogadtatnia magát az alapító tagállamokkal és azok bíróságaival, azt, hogy a nemzetközi egyezmény alapján ítélkező nemzetközi bíróság megtöri a belső jognak az állam szuverenitásából fakadó felsőbbsége és kizárólagossága elvét. Az érintett demokratikus államok igen fejlett jogi kultúrával rendelkeztek, saját jogukat a maguk számára a legmegfelelőbbnek és a hagyományokban gyökerezőnek tekintették. Ezek a jogrendszerek jelentősen különböztek is egymástól, elég csak az angol és ír, a francia és olasz, a német vagy a skandináv jogrendszer, az egyes jogcsaládok közötti eltérésekre gondolni. Ezek után elképzelhető, milyen nehézségekbe ütközött a Bíróság, amikor az Egyezmény megsértését mondta ki egy tagállami intézkedés, akár bírósági ítélet miatt, azonban fokozatosan kiépítette tekintélyét. A második nagy korszak a kilencvenes években, a szovjet típusú diktatúrák bukása után jött el, amikor demokratikus hagyományok nélküli, vagy legalábbis a demokráciát évtizedeken keresztül nélkülöző országokkal bővült az Európa Tanács. Ezeknek az államoknak meg kellett ismerniük a jogállami intézményeket, működésüket, az emberi jogok védelmének mechanizmusait. A strasbourgi bíróság esetjoga ehhez konkrét jogsérelmek tényleges orvoslásával és normatív, jogalkotási változások előmozdításával járult hozzá. Az Európa Tanács hatálya alá tartozó terület és lakosság ilyen mértékű megnövekedése mellett az egyéni kérelmek lehetőségének megnyitása joggal nevezhető az utóbbi évtizedek sikertörténetének. Azonban azt is találóan mondják, hogy a Bíróság saját sikerének áldozata lett. A beérkezett kérelmek száma olyan mértékben megnőtt, hogy az már a testület működőképességét veszélyeztette. Ez szükségessé tette hatásköri, intézményi és eljárási reformok kidolgozását és elfogadását; e folyamat épp az idén zárul le, de természetesen a jövőben is válaszokat kell találni az új kihívásokra. Ennek eredményeként jött létre az intézmény életében a legalapvetőbb változás, a Bizottság és az időszakosan ülésező Bíróság összevonása és az állandó Bíróság felállítása 1998-ban.