BH 1995.6.375 A munkaviszonynak a jogutóddal való továbbfolytatása esetén a munkavállalónak a munkaviszony megszüntetésére alapított követelései nem megalapozottak [Mt. 86. §, MK 154.]

A felperes 1979. január 11-től 1992. szeptember 30-ig állt munkaviszonyban az alperesnél, a T. V.-nél. 1992 szeptemberében - másokkal együtt - írásban kijelentette, hogy az alperesnél a munkaviszonyát közös megegyezéssel megszünteti, és 1992. október 1-jével az M. H. V.-vel létesít munkaviszonyt. Ennek feltételéül a korábbi munkáltatónál munkaviszonyban eltöltött idő figyelembevételét jelölte meg a felmondási idő és a végkielégítésre való jogosultság szempontjából. A jogvita a felperes és az alperes között amiatt keletkezett, hogy a felperes későbbi álláspontja szerint az említett megállapodás érvénytelen. Az eredménytelen egyeztetést követően a felperes keresetlevelet nyújtott be a munkaügyi bírósághoz. Ebben a munkaviszony jogellenes megszüntetésének megállapítását, az eredeti munkakörében történő továbbfoglalkoztatásának mellőzését, a felmentési időre járó átlagkeresetet és háromszoros összegű végkielégítést kért.

A munkaügyi bíróság ítéletével megállapította, hogy a felek között a munkaviszony közös megszüntetéséről szóló megállapodás érvénytelen. Az alperest 204 144 Ft végkielégítés, 51 030 Ft felmentési időre járó átlagkereset, perköltség és illeték megfizetésére kötelezte, egyebekben a keresetet elutasította. Az ítélet indokolása szerint a felperes a megállapodást abban a téves feltevésben írta alá, hogy a nyilatkozat megtételével nem éri hátrány. A hátránya azért keletkezett, mert az alperesnél hatályos kollektív szerződés értelmében - munkaviszonyának felmondással történő megszüntetésekor - jelentősen magasabb összegű végkielégítésére és felmentési járandóságra lett volna jogosult. Az alperes azáltal kényszerítette a felperest és a munkatársait a megállapodás aláírására: az új munkáltatóval úgy állapodott meg, hogy csak azokat fogja alkalmazni, akik a számukra egyébként hátrányos megállapodást megkötik. Emiatt az elsőfokú bíróság a nyilatkozatot az 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 8. §-ának (2) bekezdése alapján semmisnek találta. Az összegszerű marasztalást az Mt. 100. §-ának (2) bekezdésével, a 95. §-ának (1) bekezdésével és a 93. §-ával, a további végkielégítés iránti keresetet elutasító döntését pedig az Mt. 100. §-ában foglaltak megvalósulásának hiányával indokolta.

Az ítélet marasztaló rendelkezései ellen az alperes fellebbezett. A megyei bíróság ítéletével a munkaügyi bíróság ítéletének rendelkezését nem érintette, a fellebbezett részt megváltoztatta, és a keresetet elutasította. Az ítéletét azzal indokolta, hogy a felperes jelenlegi munkáltatója az alperesnek munkajogi szempontból jogutóda. Ez az által következett be, hogy az alperes vállalat kezelésében volt vagyon jelentős hányada az önkormányzatok tulajdonába került. Az önkormányzat ebből a vagyonból hozta létre a felperes jelenlegi munkáltatóját, az M. T. V.-t. Ez a vállalat a felperest és munkatársait változatlan munkahelyen, munkakörben és munkabérrel folyamatosan továbbfoglalkoztatta. Ezért a felperes által aláírt nyilatkozat a munkáltató személyében bekövetkezett változást kívánta rendezni, a nyilatkozat annak valós tartalma miatt nem tekinthető érvénytelennek.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt. Álláspontja szerint a jogutódlás megvalósulására megalapozatlanul következtetett a megyei bíróság - mivel a perben erre vonatkozóan - a bizonyítási eljárás hiánya miatt - semmilyen bizonyíték nincs. A másodfokú bíróság nem vizsgálta a vagyonátadó bizottság és az önkormányzatok határozatát, nem szerezte be az M. T. V. alapító okiratát. Figyelmen kívül hagyta a megyei bíróság azt is, hogy a két munkáltató között nem jött létre szerződés e munkavállalók alkalmazásáról. Arra is hivatkozott, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a nyilatkozat semmisségét, mivel a felperes a nyilatkozat megtételénél lényeges körülmény tekintetében tévedésben, egyébként kényszerhelyzetben volt.