BH 1999.8.363 I. A diagnózis megállapításakor szükséges vizsgálatot végző orvossal szemben támasztott gondossági mérték tartalma.

II. Nincs akadálya annak, hogy a kereset benyújtását követően elhalt jogosult helyébe a perbe a jogutódok belépjenek, és a jogelődöt haláláig terjedő időre megillető nem vagyoni kártérítés összegét ők követeljék. [Ptk. 339. § (1) bek., 354. §, 1972. évi II. tv. (Eü. tv) 43. § (3) bek., Pp. 61. § (1) bek.].

A jogerős ítélet kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg a felpereseknek - egymás között egyenlő arányban - összesen 600.000 forintot és ennek 1991. március 11. napjától járó évi 20%-os kamatát.

A jogerős ítélet az indokolásában megállapította, hogy a felperesek gyermekénél, Sz. I.-nél 1991. januárban végzett tüdőszűrésen rendellenességet észleltek, ezért megjelent az alperes sebészeti klinikájának emlő szakrendelésén. Az elvégzett mammográfiai és ultrahangvizsgálatot követően 1991. március 11-én műtétet végeztek. A műtétnél vett szövettani leletet az alperes patológiai klinikája értékelte és azt jóindulatúnak minősítette.

Sz. I.-nél 1991 nyarán deréktáji panaszok jelentkeztek, s reumatológiai és ortopédiai kezelésben részesült a gerinctáji fájdalmai és járáspanaszai miatt. Idegsebészeti vizsgálaton a csigolyák daganatos áttételeit állapították meg, ezért a korábbi emlőbiopsia szövettani vizsgálatát revideálták, és azt rosszindulatú emlődaganatnak minősítették. Ennek megfelelő kezelésekben részesült, majd 1992 szeptemberében az M. M. Kórházban a jobb emlőjét eltávolították. A felperesek gyermeke rokkantsági nyugdíjba került, folyamatosan orvosi kezelés alatt állt, majd az első fokú ítélet meghozatalát követően 1995. január 27-én meghalt.

A jogerős ítélet az indokolásában megállapította, hogy az alperes orvosa téves diagnózist adott, az 1991. március 11-én eltávolított emlőrészlet szövettani vizsgálatával a rosszindulatú emlődaganat diagnosztizálható lett volna. A helyes kórismézés lehetőséget adott volna korábbi beavatkozásra, és esélyt nyújtott volna az eredményesebb kezelésre. A szakértői vélemények szerint az nem állapítható meg, hogy helyes szövettani diagnózison alapuló haladéktalan radikális kezelés a felperesek gyermekének gyógyulását eredményezte volna, feltételezhető azonban, hogy az áttétképződés mértékét mérsékelte, és így a betegség lefolyását lassította volna. A téves diagnózis megfosztotta Sz. I.-t a gyógyulás reményétől és esélyétől, a betegség folyamatának lassításától. Ezért az alperes orvosának magatartása az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 43. §-ának (3) bekezdésébe ütközött.

A jogerős ítélet az indokolásában kifejtette, hogy a nem vagyoni kár megtérítésének követelése olyan sajátos, személyhez fűződő jog, amely kizárólag a károsult által gyakorolható, ezért ennek érvényesítése iránt kizárólag ő indíthat keresetet. Annak azonban nincs akadálya, hogy a jogról való rendelkezést, a kereset benyújtását követően az elhalt jogosult helyébe a perbe annak jogutódai lépjenek, és ők követeljék a jogelődöt haláláig megillető nem vagyoni kártérítés összegét. Ennek folytán a jogutód felperesek a jogelődöt a haláláig, tehát egy behatárolható időszakra megillető nem vagyoni kártérítésre tarthattak igényt. Az adott esetben a Ptk. korábban, a káresemény idején hatályos 354. §-át kell alkalmazni, és figyelembe kellett venni a károkozáskori értékviszonyokat és az akkori bírói gyakorlatot. Valamennyi szempontot mérlegelve a jogelődöt a haláláig megillető nem vagyoni kártérítés összegét 600.000 forintban állapította meg, amelyet az alperes az örökségből való részesedés arányában köteles a felpereseknek megfizetni.

A jogerős ítéletben a peres felek és a beavatkozó is felülvizsgálati kérelmet terjesztettek elő.

A felperesek a felülvizsgálati kérelmükben a jogerős ítélet részben történő megváltoztatásával a keresetüknek megfelelően 2.000.000 forint nem vagyoni kártérítés fizetésére kérték az alperes kötelezését. A felülvizsgálati kérelmükben azt adták elő, hogy a szakvélemények és a felülvélemény is megállapította a téves diagnózist, majd az utóvizsgálatok során sem ismerték fel időben a daganat kiújulását. Ezek miatt a hibák miatt már késve kezdődtek a célirányos kezelések, s ezek nem is lehettek eredményesek. A nem vagyoni kártérítés mértékét nem csökkentheti az a tény, hogy az alperes hibájából a betegség gyors lefolyása folytán Sz. I. a másodfokú ítélet meghozatala előtt meghalt.

Az alperes a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte. A felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy a téves diagnózis és a kár bekövetkezése között nem áll fenn okozati összefüggés, ugyanis a szakértői vélemények sem állítják, hogy a beteg állapota másként alakult volna, ha a szövettani lelet alapján helyes diagnózist állítanak fel.

A beavatkozó a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és a kereset elutasítását kérte. A felülvizsgálati kérelem szerint a szövettani vizsgálatnál az orvos szakmai hibát nem vétett, és nem is mulasztott, amikor nem konzultált más orvossal. A téves diagnózis a körülmények miatt a felelősséget nem alapozza meg, s egyébként sem állítható bizonyossággal, hogy az azonnali helyes kezelés eredményes lett volna.