BH+ 2006.9.422 A munkahelyi orvosi ügyelet ideje munkaidőnek számít függetlenül attól, hogy a munkavállaló az ügyelet alatt ténylegesen mennyi munkát végez [93/104/EK irányelv 2. cikk (1)-(2) bekezdés, 2003/88/EK irányelv 2. cikk (1)-(2) bekezdés].

A felperesek keresete arra irányult, hogy az alperes a rendes munkaidejüket meghaladó ügyelet teljes idejére rendkívüli munkadíjazást fizessen 2004. május 1-jétől a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-i 93/104/EK tanácsi irányelv, az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény és az Mt. 147. § (1) és (3) bekezdése rendelkezései alapján.

Az alperes a kereset elutasítását kérte, és főleg arra hivatkozott, hogy a 93/104/EK tanácsi irányelv rendelkezéseit a magyar jog nem vette át, a 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet rendelkezéseinek pedig eleget tett.

A munkaügyi bíróság közbenső ítéletével megállapította, hogy a felpereseknek az általuk teljesített ügyelet teljes időtartamára jár az óránkénti ügyeleti díj, mint átalánydíj 2004. május 1-jétől.

A megállapított tényállás szerint a felperesek az alperesi kórház baleseti sebészetén osztályos orvosi tevékenységet végeznek, a rendelőintézetében pedig járó-beteg szakrendelést látnak el. Napi rendes munkaidejük hétfőtől péntekig 8 óra, ezen kívül rendszeresen ügyeletet teljesítenek, hétköznap a 8 órás rendes munkaidőn túl 16 órában, hétvégén és munkaszüneti napon pedig 24 órában. A felperesek a kollektív szerződés alapján három hónapos munkaidő-keretben dolgoznak, 2004. május 1-jét követően a heti 48 órán felüli, további munkavégzést önként nem vállalták, de ténylegesen az ennek megfelelő ügyeletet látják el. Az általuk teljesített ügyeletet az alperes minősített ügyeletnek tekinti, az ügyeleti idő felét veszi számba rendkívüli munkavégzésként és erre fizet ügyeleti átalánydíjat.

A bíróság döntését az Mt. 148. § (2) bekezdése és a 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 12. § (6) bekezdése rendelkezéseire alapította.

A munkaügyi bíróság közbenső ítélete ellen a felek fellebbezéssel éltek.

A felperesek a megtámadott ítélet olyan megváltoztatását kérték, hogy az általuk teljesített ügyelet teljes időtartamára az alperes az Mt. 147. §-a és a 2003. évi LXXXIV. törvény 14. §-a szerinti felemelt díjazással tartozik.

Az alperes fellebbezési kérelme elsődlegesen az elsőfokú ítélet indokolásának megváltoztatására, másodlagosan a közbenső ítélet hatályon kívül helyezésére és új eljárás elrendelésére irányult az elsőfokú eljárásban előadott kérelmének megfelelően.

A megyei bíróság közbenső ítéletével a munkaügyi bíróság közbenső ítéletét megváltoztatva megállapította, hogy a felperesek 2004. május 1. napjától teljesített ügyelete teljes egészében munkaidőnek minősül.

A másodfokú bíróság döntése alapjául elfogadta a munkaügyi bíróság által megállapított tényállást azzal az eltéréssel, hogy mellőzte annak megállapítását, miszerint az alperes az összes ügyeleti óra felére fizet ügyeleti díjat, mint átalánydíjat.

A továbbiakban a másodfokú bíróság abból indult ki, hogy az Európai Bíróságnak a C-188/1989. számú Foster-ügyben hozott határozata szerint olyan szervezettel szemben, amelyet állami ellenőrzés mellett közfunkció ellátásával bíztak meg, hivatkozni lehet az irányelvre. Ezért az ügyben alkalmazandó a hivatkozott közösségi irányelv, amely szerint a munkahelyi ügyelet munkaidőnek minősül. Ezzel kapcsolatban utalt az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásban hozott döntéseire, és kifejezetten a C-151/02. számú Jaeger-ügyben hozott határozatban foglaltakra.

A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben elsődlegesen a jogerős közbenső ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását, vagy az ítélet hatályon kívül helyezését és a másodfokú bíróságnak új eljárásra utasítását kérte.

Elsődleges kérelmét azzal indokolta, hogy a másodfokú bíróság a hivatkozott irányelv figyelembevételével olyan szabályt alkalmazott, melyre a magyar hatályos jogszabályok (1987. évi XI. törvény, 1997. évi LXVI. törvény) szerint nincs lehetőség, hiszen a közösségnek csupán a rendeletei esnek egy tekintet alá a nemzeti joggal, az irányelvek közvetlen alkalmazására nincs lehetőség. Másodlagos kérelmének indokául azt jelölte meg, hogy a közösségi szerződés 234. cikke értelmében a másodfokú bíróságnak előzetesen az Európai Bírósághoz kellett volna fordulnia és ennek elmaradása miatt szükséges a megtámadott közbenső ítélet hatályon kívül helyezése.

A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartását kérték. Az irányelv alkalmazhatóságát illetően perbeli álláspontjukat fenntartva, az Európai Bíróság egyes határozataira hivatkozva vitatták a felülvizsgálati kérelemben foglaltakat. Az előzetes döntéshozatali eljárás szükségességét ugyancsak vitatták az európai bírósági döntések alapján, mivel az alkalmazandó jog világos, az irányelv feltétel nélküli és pontos rendelkezést tartalmaz.