BH 2009.3.79 A legnagyobb gondosságot az ügyeletes orvos és a mentő személyzete akkor tanúsítja, ha mindaddig, amíg esély van a túlélésre, addig mindent megtesz annak biztosítására [Ptk. 339. §; 1972. évi II. tv. 43. §].

Az I-II. r. felperesek gyermeke, a III-IV. r. felperesek testvére: S. D. 1997 januárjában mellhártyagyulladáson esett át. Gyógyulását követően 1997. január 25-én éjszaka barátnőjével szórakozott, majd másnap barátnője otthonában rosszul lett. A mentőállomáson 15 óra 41 perckor rögzítették a segélykérő telefonhívást, amely szerint "19 éves női beteg a fürdőkádból kiesve elvesztette eszméletét". A mentő gépkocsi mentőápolóval és gépkocsivezetővel 15 óra 42 perckor indult és 15 óra 52 perckor érkezett a helyszínre, ahol az eszméletre tért S. D.-t panaszairól kikérdezték. A mentőápoló a vizsgálat alapján légzési nehezítettséget, a bőr hideg, nyirkos tapintását és a pulzus hiányát állapította meg azzal, hogy a vérnyomás sem volt mérhető. Az ezt követően hirtelen kialakuló sokkos állapot miatt 15 óra 57 perckor telefonon a diszpécsert arra kérték, hogy ügyeletes orvost küldjön, ezzel egyidejűleg pedig rádió-adóvevőn rohamkocsit is kértek a k.-i mentőállomásról. S. D. eszméletét elvesztette, pulzusa továbbra sem volt mérhető, önálló lélegzetvételre nem volt képes, ezért megkezdték az újraélesztést, majd körülbelül 16 órakor a klinikai halál beállta miatt megsürgették az orvosi segítség küldését. Az ügyeletes orvos 16 óra 3 perckor indult el és 16 óra 15 perckor érkezett a helyszínre. Megállapította a biológiai halál beálltát és ezért gyógyszeres kezelést, egyéb beavatkozást nem alkalmazott, azonban az újraélesztést nem állította le. A rohamkocsi 16 óra 4 perckor indult a k.-i mentőállomásról és a helyszínre 16 óra 28 perckor érkezett, ahol oxiológus szakorvos közreműködésével megkezdték a műszeres és gyógyszeres újraélesztést. Az eredménytelen újraélesztést 17 óra 12 perckor fejezték be. A boncolási jegyzőkönyv szerint S. D. halálának oka a bal szívfél elégtelenségében kardiogén sokkban határozható meg, amelynek hátterét, mint hirtelen halálra hajlamosító tényező a középnagy-verőerek csökkent keresztmetszete (érrendszer hypoplasia) és meglévő - persistalo - csecsemőmirigy képezte, valamint a kórszövettani kórismeként véleményezett kisgócú tüdőgyulladás.

Az I-II. r. felperesek a gyermekük, a III-IV. r. felperesek a testvérük elvesztéséből eredő nem vagyoni káraik egyetemleges megtérítésére kérték az alperesek kötelezését. Álláspontjuk szerint abban az esetben, ha a segélyhívás után - amely a MATÁV kimutatása szerint 15.36.59 órakor történt - a sürgősnek minősített esethez felkészült orvossal indítanak egy szállítókocsit, akkor az életmentésre 17-18 perc állt volna rendelkezésre. A túlélésre nagyobb esély lett volna, ha a diszpécser rögtön értesíti a k.-i mentőállomást is, így a rohamkocsi 16 óra 1 perckor odaér és megkezdi a mentést, figyelemmel arra, hogy az oxigénhiányos agyi állapot 16 óra 4 perc után állhatott be. A II. r. alperes a felperesek szerint mulasztott, mert a gyógyszeres újraélesztést nem kezdte meg és ezáltal a túlélés lehetőségét csökkentette, nem rendelkezett továbbá az életmentéshez szükséges eszközökkel és az előírt képzettséggel sem.

Az alperesek a kereset elutasítását kérték. Az I. r. alperes arra hivatkozott, hogy az előírásoknak megfelelően úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható. A II. r. alperes kiemelte azt, hogy kiérkezésekor a beteg keringése már több mint 12 perce leállt, pupillái fénymerevek voltak és ezért döntött úgy, hogy az I. r. alperes alkalmazottai által végzett szakszerű újraélesztésen túl sem eszközös, sem gyógyszeres beavatkozás nem indokolt.

Az alperesek pernyertessége érdekében beavatkozó biztosítók a kereset elutasítását kérték, annak jogalapját és összegszerűségét is vitatták.

Az elsőfokú bíróság az ítéletében a keresetet elutasította. A beszerzett szakértői vélemények és a meghallgatott tanúk vallomása alapján azt állapította meg, hogy S. D. élete megmentéséhez az adott volna legnagyobb esélyt, ha a bejelentés tartalmából egyértelműen közvetlen életveszéllyel, súlyos egészségkárosodás lehetőségével járó eseményről szerez a diszpécser tudomást, mert ebben az esetben riaszthatta volna a rohamkocsit. A bejelentés tartalma alapján azonban a mentőápolóval rendelkező esetkocsi küldése helytálló volt. A rohamkocsi riasztása akkor vált indokolttá, amikor a beteg állapota hirtelen válságosra fordult, ekkor pedig a riasztás megfelelően megtörtént. Az elsőfokú ítélet szerint a beteg alapbetegségére tekintettel nagy valószínűséggel állítható, hogy a haláleset akkor sem lett volna elkerülhető, ha az I. r. alperes diszpécsere a segélyhívás alapján azonnal rohamkocsi kiküldését biztosította volna. Az elsőfokú bíróság nem fogadta el a felperesek felkérésére dr. Sz. Gy. szakértő által készített szakvéleménynek azt a megállapítását, hogy a beteg korára és eszméletlen állapotára tekintettel azonnal rohamkocsit vagy orvost kellett volna a helyszínre küldeni. Az I. r. alperes szolgálati és működési szabályzata 65. §-ának (3) bekezdése értelmében erre csak életveszélyes állapot és azonnali orvosi beavatkozás szükségessége esetén van lehetőség, amelyet a kiküldött mentőegység csak a helyszínen, a beteg rohamos állapotrosszabbodásakor észlelt. Miután a bejelentő közvetlen életveszélyre, súlyos egészségkárosodásra utaló tünetről nem számolt be, ezért a rohamkocsi riasztása nem volt indokolt. Mindezeket figyelembe véve az elsőfokú bíróság szerint az I. r. alperes alkalmazottai az adott körülmények között általában elvárható gondosságot tanúsították.

A Pécsi Tudományegyetem Igazságügyi Orvostani Intézete oxiológus-aneszteziológus szakkonzultáns bevonásával készített szakvéleménye alapján az elsőfokú bíróság azt is megállapította, hogy valószínűsíthetően a beteg életének megmentéséhez nagyobb esélyt adott az, hogy a szállítókocsi személyzete haladék nélkül cselekedett, mint az, hogy később kezdődött volna a rohamkocsi személyzetének tevékenysége. A klinikai halál beálltának időpontjához (16 óra) képest 5-7 perccel később kezdhette volna meg a rohamkocsi személyzete az újraélesztést, amely késés nagy valószínűséggel csökkentette volna a beteg szívműködése újraindításának esélyét. Az elsőfokú ítélet indokolása szerint a II. r. alperes részéről sem állapítható meg felróható magatartás. Kiérkezésekor szakszerű újraélesztést tapasztalt, 16 óra 15 perckor megállapította a biológiai halál beálltát, kimentési körülményként elfogadható, hogy a fénymerev pupillákra és a pulzus hiányára tekintettel a szakszerűen folytatott újraélesztésbe nem avatkozott be, de azt le sem állította. A Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet megállapításaira alapozva az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a keringés helyreállítása nélkül gyógyszeres beavatkozás szóba sem jöhetett, mert ilyenkor a gyógyszer nem tud bekerülni a véráramba, ezért nem volt jelentősége annak, hogy a II. r. alperesnél nem voltak ún. életmentő gyógyszerek. Az pedig nem állítható, hogy az újraélesztés sikerességét jelentő keringés és légzés megindulásakor az adott gyógyszeres kezelés a beteg életét megmenthette volna, figyelemmel arra, hogy 15 perc agyi keringés-hiány állt fenn, a légzés és keringés megállását követő igen rövid idő, 4-6 perc alatt pedig a központi idegrendszer visszafordíthatatlanul károsodik. Olyan adat nem merült fel, hogy a keringés megindulása ellenére gyógyszeres kezelésre a II. r. alperes részéről nem került sor. Az elsőfokú bíróság az ítélete indokolásában utalt arra is, hogy amennyiben a II. r. alperes szakmai mulasztása, felróható magatartása megállapítható lenne, a kártérítésre akkor sem kötelezhető, mert az okozati összefüggés fennállása nem állapítható meg. "Az orvosszakértői szempontú okfejtés szerint a hirtelen halálra hajlamosító tünetekkel rendelkező betegnél leállt keringés szakszerűen végzett helyreállítása esetén lett volna ez a magatartás jogilag releváns".