EH 2003.1002 Műsorszolgáltatási ügyben az alperesi határozati megállapítások valóságát videofelvétellel az alperesnek kell bizonyítania. A hírműsor szolgáltatási kötelezettség csatornánként értendő [1952. évi III. tv. 164. §, 1996. évi I. tv. 112. §, 135-136. §].[1]

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint az MTV 1-es csatornáján 1999. április 25-én nem került vetítésre az "E. S." című műsorszám, míg az MTV 2-es csatornáján 1999. április 23-án 19:53:58 órakor bemutatott "G." műsorszám filmanyagát az alperes a perben nem csatolta.

Az MTV 1-es csatornáján 1999. április 25-én 20:57:31 órakor, 28-án 22:14:09 órakor és 22:45:35 órakor, továbbá 1999. május 23-án 22:17:54 órakor és 23:52:44 órakor, valamint az 1999. május 30-án bemutatott "D. S." és az 1999. június 1-jén 21:55:36 órakor és 2-án 21:56:51 órakor leadott társadalmi célú hirdetések, valamint az MTV 2-es csatornáján 1999. június 5-én leadott "A. Alapítvány" társadalmi célú hirdetés megjelölése nem történt meg.

Az MTV 1-es csatornáján április 28-án 22:41:45 órakor bemutatott K. sorsolás közzétételekor nem szerepelt a reklámjelleg feltüntetése.

Az 1999. június 10-én 22:05:11 órakor közvetített O. reklámblokk kazettáját az alperes a perben nem csatolta.

Az MTV 2-es csatornáján 1999. május 9-én és 16-án nem, június 13-án pedig csak 5 perc 22 másodperces hírműsort sugárzott.

Az MTV 1-es műsorán 1999. június 1-jén 18:00:00 órakor bemutatott "K. krónika" és a 18:19:54 órakor sugárzott "M.!" című vallási műsorszámok előtt a vallási műsor felkonferálására, illetve szöveges képben való jelzésére nem került sor.

Az alperes - a fentiek alapján - határozatában megállapította, miszerint a felperes kétszeresen megsértette a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 25. §-át, többszörösen annak 15. § (1) bekezdését, háromszorosan a 8. § (3) bekezdését és egy alkalommal az 5. § (2) bekezdését. Emiatt az Rtv. 112. § (1) bekezdés b) és e) pontja, valamint 135. §-a alapján írásbeli figyelmeztetésben állapította meg a jogsértést, felhívta a műsorszolgáltatót a jogsértés megszüntetésére és arra, hogy a jövőben tartózkodjék a jogsértéstől, továbbá kötelezte 1 000 000 Ft bírság megfizetésére.

A felperes keresetében a jogsértések hiányának megállapítását és a bírság törlését, másodlagosan a jogsértés fennállásának megállapítása esetén a bírság összegének mérséklését kérte.

Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperes határozatát részben megváltoztatta és az Rtv. 25. §-a sérelmének kimondását, valamint az 1 000 000 Ft bírság megfizetésére kötelező rendelkezést mellőzni rendelte. Az Rtv. 15. § (1) bekezdése megsértésének kimondását az 1999. április 28-án 22:41:45 órakor bemutatott K. sorsolás és a június 10-én 22:05:11 órakor közvetített O. reklámblokk tekintetében mellőzte; ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

Az ítélet indokolása szerint az alperes a határozatában megjelölt "E. S." és "G." című műsorszámok vonatkozásában az adásokról készült felvételt nem csatolta. Hasonlóképpen elmulasztotta a felvétel csatolását az 1999. június 10-i reklámblokk vonatkozásában. E tekintetben az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a jogsértés bizonyításának terhe az alperest terhelte, amelynek nem tett eleget, ezért a bíróság a felperesi előadást fogadta el, és a vonatkozó jogsértések megállapítását mellőzte.

A K. sorsolás vonatkozásában az elsőfokú bíróság elfogadta az alperes utóbb kialakult azon álláspontját, amely szerint a szerencsejátékok sorsolásának közvetítése önmagában nem minősül reklámnak, így jogsértés e körben sem történt.

Az elsőfokú bíróság ugyanakkor megalapozottnak találta az alperes határozatát a tekintetben, hogy a jogsértést megalapozza, amennyiben a társadalmi célú hirdetéseket megkülönböztető jelzés nélkül sugározzák, illetve az a körülmény, hogy a felperes az országos televízió főműsoridejében nem szolgáltat egybefüggően legalább 20 perc önálló hírműsort.

Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy a fenti kötelezettség a műsorszolgáltatót csatornánként terheli. Ugyancsak jogszerűnek találta az elsőfokú bíróság azt az alperesi megállapítást, hogy az Rtv. 5. § (2) bekezdése alapján a vallási vagy világnézeti nevelésre szánt, illetve arra alkalmas műsorszámot e jellegének előzetes feltüntetésével lehet közzétenni. Rámutatott arra, hogy a felperes a kifogásolt vallási műsorai előtt semminemű megkülönböztető jelzést nem alkalmazott.

Az elsőfokú bíróság hangsúlyozta, hogy az alperesi határozat részbeni megváltoztatása folytán a jogsértés súlyával az írásbeli figyelmeztetés áll arányban, amelyet alátámaszt az a körülmény is, hogy a határozat meghozatalának időpontjában kialakulatlan gyakorlat nem vezethet a felperes bírsággal való marasztalásához.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az alperes nyújtott be fellebbezést, amelyben annak megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte. Az alperes határozatának tényállást illető összefoglalása mellett a fellebbezés indokainak kifejtésére további határidő biztosítását kérte; a későbbiekben azonban fellebbezését külön nem indokolta.

A felperes csatlakozó fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását kérte a tekintetben, hogy az önálló hírműsor szolgáltatásának kötelezettsége a felperest nem csatornánként terhelte. Álláspontja szerint ezt az értelmezést erősíti az Rtv. 8. § (3) bekezdésének második mondata, illetve az a körülmény, hogy ahol csatornánként külön-külön teljesítendő önálló kötelezettséget állapított meg az Rtv. - így a 28. § (4) bekezdésében -, ott erre külön utalt.

A fellebbezések nem alaposak.

Az elsőfokú bíróság helyesen értékelte azt a körülményt, hogy az alperes megállapításainak egy részét videofelvétellel nem tudta alátámasztani. A kérdéses felvételekhez kapcsolódó jogsértést ugyanis a felperes vitatta, ezért az alperesi megállapítások helytállóságát csak a műsorszámok megtekintése alapján lehetett volna megítélni.

A Pp. 164. § (1) bekezdése általános elvként rögzíti, hogy a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el. Az alperesi határozat tényállási elemei vonatkozásában e bizonyítási kötelezettség az alperest terhelte.

A fentiekre figyelemmel az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor az alperes videofelvétellel alá nem támasztott jogsértés-megállapításait mellőzte.

A Legfelsőbb Bíróság osztotta az elsőfokú bíróság azon álláspontját is, hogy a szerencsejáték sorsolásának közvetítése önmagában nem minősül reklámnak.

Az alperesi fellebbezés kiterjed az elsőfokú bíróság ítéletének bírságot mellőző rendelkezésére is.

Az Rtv. 135. §-a értelmében jogosulatlanul végzett műsorszolgáltatás, illetve bejelentés nélkül, vagy attól eltérő módon végzett műsorelosztás esetén a felelőssel szemben a testület a jogosulatlanul elért bevétel kétszeresének megfelelő, vagy ha ez nem állapítható meg, 10 000 Ft-tól 1 000 000 Ft-ig terjedő bírságot szabhat ki.

Az idézett rendelkezésnek megfelelően az alperes a jogsértően végzett műsorszolgáltatás szankcionálására bírságot is kiszabhat, amelynek összegét a bírság kiszabását megalapozó körülmények súlyától függően mérlegeléssel határozhatja meg.

Az Rt. 112. §-a értelmében a törvényi előírások megsértése esetén az ORTT felhívja a műsorszolgáltatót a sérelmezett magatartás megszüntetésére; írásbeli figyelmeztetésben állapítja meg a jogsértést, és felhívja a műsorszolgáltatót a jogsértés megszüntetésére, illetve arra, hogy a jövőben tartózkodjon a jogsértéstől; meghatározott időre, de legfeljebb 30 napra felfüggeszti a műsorszolgáltatási jogosultság gyakorlását; érvényesíti a szerződésben megállapított kötbért; bírságot alkalmaz; illetve azonnali hatállyal felmondja a szerződést.

Az elsőfokú bíróság helyesen járt el, amikor a megállapított jogsértések jelentős részének mellőzésével egyidejűleg az alperes által alkalmazott joghátrányokat is felülmérlegelte. Az Rtv. 136. § (3) bekezdése a bíróságot az alperes határozatának megváltoztatására a határozat egészét illetően, illetve a bírság összege vonatkozásában is értelemszerűen feljogosítja. Az elsőfokú bíróság megfelelő indokát adta ítéletében a bírság kiszabása mellőzésének. Hangsúlyozta, hogy a jogsértés súlyával arányban áll a jogsértés megszüntetésére, a jövőben való tartózkodásra szóló felhívás és az írásbeli figyelmeztetés, különös figyelemmel arra, hogy a perben vitatott jogszabályi rendelkezések értelmezése a határozat meghozatala időpontjában sok problémát vetett fel a jogalkalmazók számára, és a gyakorlat is kialakulatlan volt.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az alperesi fellebbezést alaptalannak találta.

A felperesi csatlakozó fellebbezés kizárólag az elsőfokú bíróságnak azt a megállapítását vitatta, hogy az önálló hírműsor-szolgáltatási kötelezettséget csatornánként kell teljesíteni.

A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozza, hogy az Rtv. 8. § (3) bekezdése az önálló hírműsor-szolgáltatást az országos televízió főműsoridejében rendeli el sugározni. Az Rtv. értelmező rendelkezése a 2. § 30. pontjában műsorszolgáltatásként az állandó megnevezéssel ellátott televízióműsor rendszeres szolgáltatását határozza meg. A 2. § 36. pontja szerint országos műsorszolgáltatás az a műsorszolgáltatás, amelynek vételkörzetében az ország lakosságának legalább 50%-a él. Ennek megfelelően az országos televízió főműsorideje kifejezést az Rtv. 8. § (3) bekezdésében egyértelműen úgy kell érteni, hogy az csatornánkénti műsorszolgáltatási kötelezettséget ír elő.

A fentiekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felperes fellebbezését ugyancsak alaptalannal találta.

Mindezekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Kf. VI. 37.862/2001. sz.)