EH 2006.1397 A történész szakembernek egy történelmi eseménnyel kapcsolatban tartott rendezvényről alkotott véleménye - annak érték- és valóságtartalmától függetlenül - személyiségvédelmet nem alapoz meg. Történelmi, társadalmi, politikai vita eldöntése nem feladata a bíróságnak [Ptk. 75. §, 78. §].
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és megállapította: az alperesek azon kijelentéssel, hogy a Terror Házában 2003 decemberében az 1932-1933. évi ukrajnai éhínség emlékére megtartott konferencia az ukrajnai éhínség történetét volt hivatott meghamisítani, valamint azzal, hogy ezt a konferenciát párhuzamba állították az 1942. évi wannsee-i konferenciával, megsértették a felperes jóhírnév védelméhez fűződő személyiségi jogát. Kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül az ítélet jogsértést megállapító rendelkezését saját költségükön tegyék közzé az I. r. alperes által kiadott napilapban és a jogsértésért kérjenek elnézést, továbbá ugyanezen idő alatt egyetemlegesen fizessenek meg a felperesnek 500 000 forint nem vagyoni kártérítést.
A jogerős ítélet által megállapított tényállás lényegi tartalma szerint a felperes működteti a Budapest VI. kerület, Andrássy út 60. szám alatt lévő Terror Háza Múzeumot.
A múzeumban 2003. december 8-án időszaki kiállítás nyílt az 1932-1933-as ukrajnai éhínség 70. évfordulója alkalmából, amely 2004. január 31-éig volt megtekinthető. A múzeumban 2003. december 9-én nemzetközi történész konferenciát is tartottak "Az 1932-33. évi ukrajnai nagy éhínségről" címmel.
Az I. r. alperes által kiadott napilapban jelent meg a II. r. alperes írása, "Egy hamisítás története" főcímmel, "Az ukrajnai éhínség a Terror Házában" alcímmel. A történész foglalkozású II. r. alperes az újságcikkben a felperes által szervezett történész konferenciát sajnálatosnak nevezte, és úgy értékelte, hogy az az 1932-33-as katasztrofális ukrajnai éhínség történetét volt hivatva meghamisítani. Írásművében kifejezésre juttatta, hogy e hamisítás leleplezése a célja. Ezt követően a II. r. alperes felvázolta annak történeti előzményét és politikai okait, miként alakult ki az a felfogás, amely szerint az 1932-33-as ukrajnai éhínség az akkori szovjet vezetés által előre megtervezett és tudatosan kivitelezett népirtás volt, amely hét millió áldozattal járt. Állította, hogy a történelmi eseményeknek ez a beállítása hamis és a hidegháború terméke; a Szovjetunió történetének kriminalizálását célzó politikai szándékot, illetve azt szolgálja, hogy a II. világháború idején az ukrán nacionalista csoportoknak az ukrajnai zsidó népirtásban játszott szerepéről a figyelmet elterelje, és egyenlőségjelet tegyen a náci genocidium és a szovjet rendszer bűnei között, illetve áttételesen a holokausztot relativizálja. Kifejtette, hogy ezt a felfogást a világ történészei elutasítják, azt különböző fórumokon, mint történelmietlent már leleplezték. Erre tekintettel úgy vélekedett, hogy a felperes által fenntartott múzeum az "adófizetők pénzén", politikai indíttatásból történelemhamisítást szolgáló módon rendezte meg a "történész konferenciát", amelyhez Magyarországon jelentős szakemberek nem adták a nevüket. Rámutatott arra is, hogy "Ezzel kapcsolatban azért érdemes emlékeztetni arra a tényre, hogy 1942 januárjában a wannsee-i konferencián, amikor elhatározták a zsidók teljes és végleges kiirtását ("Die Endlösung"), a l5 résztvevőből hét a tudományok doktora volt."
A felperes a keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperesek megsértették a jóhírnevét annak állításával, hogy a konferencián történelemhamisítás történt és a történelmietlen nézeteket az adófizetők pénzén népszerűsítették. Azt is sérelmezte, hogy az írásmű a konferenciát összehasonlította egy olyan tanácskozással, amely köztudomásúan a nácik által elkövetett népirtás megalapozására szolgált.
A fenti tényállás alapján az elsőfokú bíróság álláspontja az volt, hogy az alperesek a felperes személyére vonatkozó, valótlan, sértő tényt nem állítottak. A felperesnek azt a kifogását, mely szerint az alperesek politikai indíttatású történelemhamisítással, egy abszurd koncepció adófizetők pénzén történő népszerűsítésével vádolták meg, illetve a konferenciát a résztvevők tudományos fokozata alapján a wannsee-i konferenciával párhuzamba állították, az elsőfokú bíróság a jóhírnevet sértő tényállításként nem fogadta el, megállapítva, hogy az alperesek a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságával élve a felperes tevékenységéről nyilvánítottak kétségtelenül kedvezőtlen véleményt, amely azonban kifejezésmódjában nem volt indokolatlanul bántó, vagy lealázó, ezért személyiségvédelemre nem adott alapot.
A felperes fellebbezése folytán meghozott jogerős ítélet ezzel szemben megállapította, hogy a felperes által kifogásolt kitételek nem minősülnek tudományos-történelmi-politikai kérdésekkel kapcsolatos véleményalkotásnak, mert azok olyan véleménybe burkolt tényállítások, amelyeket az elsőfokú bíróságtól eltérő szempontok alapján kellett megítélni. A sajtóközlemény ugyanis nem a felperes által szervezett történész konferencián elhangzottakkal való egyet nem értésről szólt, hanem tényként állította, hogy a konferencia az ukrajnai éhínség történetét volt hivatva meghamisítani, mégpedig oly módon, hogy annak "népszerűsítése" politikai indíttatásból, az adófizetők pénzén történt. A II. r. alperes véleményébe burkolt tényállítások valóságtartalma nem igazolt, ezért sértették a felperesnek a Ptk. 78. §-ában védett jóhírnevét. A wannsee-i konferenciára utalás tekintetében pedig a jogerős ítélet álláspontja az volt, hogy az mindenképpen indokolatlan és lealázó párhuzam volt, amely ugyancsak sérti a felperes jóhírnevét. Ezért a jogerős ítélet az alperesek terhére a jogsértést megállapította és a Ptk. 84. § (1) bekezdés c) pontja alapján kötelezte az alpereseket elégtétel adására. A Ptk. 84. § (1) bekezdés e) pontjára figyelemmel, a Ptk. 355. § (1) és (4) bekezdése alapján kötelezte az alpereseket nem vagyoni kártérítés megfizetésére azzal, hogy a felperes nem vagyoni kárpótlás megítélését megalapozó hátrányait a Pp. 163. § (3) bekezdés alapján, külön bizonyítás nélkül, köztudomású tényként elfogadta.
A jogerős ítélet ellen az alperesek nyújtottak be felülvizsgálati kérelmet, kérve annak hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének az elutasítását. Felülvizsgálati álláspontjuk szerint a jogerős ítélet az újságcikk felperes által kifogásolt közléseit tévesen minősítette tényállításnak és ebből eredően jogszabálysértően jutott arra a következtetésre, hogy az alperesek megsértették a felperes jóhírnevét. Állították, hogy a II. r. alperes által megfogalmazott vélemény sem sértett személyhez fűződő jogot.
A felperes a jogerős ítélet hatályban való fenntartását kérte.
Az alperesek felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos.
A Ptk. 78. § (1) bekezdése szerint a személyhez fűződő jog védelme kiterjed a jóhírnév védelmére is. A (2) bekezdés alapján a jóhírnév sérelmét jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó, azt sértő, valótlan tényt állít, híresztel, vagy való tényt hamis színben tüntet fel.
A II. r. alperes által írt újságcikk a felperes személyéről és tevékenységéről csak annyit állított, hogy az általa működtetett Terror Háza Múzeumban mikor, milyen tárgyban rendeztek kiállítást, illetve konferenciát. Közvetett tényállítása a sajtóközleménynek az, hogy e konferencián az ukrajnai éhínséget a szovjet vezetés szándékolt népirtásaként, hét millió áldozattal járó történelmi eseményként mutatták be. Ezeket az újságcikk alapjául szolgáló tényeket a felperes a perben nem vitatta, sőt annak igazolásaként hivatkozott a Magyar Országgyűlés 129/2003. (XI. 26.) OGY határozatára, amely hasonló tartalommal foglalt állást a vitatott történelmi eseményről.
Az újságcikk tehát a felperes által tartott konferenciáról valótlan, sértő tényt nem állított. Nem tekinthető ilyennek a konferencia finanszírozásával kapcsolatban az "adófizetők pénzére" utalás sem, mert a felperes nem vitatta, hogy költségvetési támogatásban is részesül.
Ehhez képest a II. r. alperesnek az újságcikkben kifejtett álláspontja, mely szerint az ukrajnai éhínségnek a felperes által tartott konferencián történt bemutatása politikailag motivált, történelmietlen és hamis, csupán egy történészi vélemény, amelynek esetleges tévedései sem szolgálhatnak személyiségvédelmi igény alapjául.
A jogerős ítélet azért tekintette a II. r. alperes írásművét véleménybe burkolt tényállításnak, mert nem a konferencián elhangzottakkal szembeni egyet nem értéséről szólt. A fentiekből megállapítható azonban, hogy a II. r. alperes éppen a konferencia mondanivalójával szemben, azt vitatva fejtette ki nézeteit. Ez okból sem lehetett a II. r. alperes kifogásolt közlését tényállításnak minősíteni.
A jogerős ítélet helyesen foglalt állást abban a kérdésben, hogy a bíróságnak nem feladata a különböző történelmi, politikai és más szakmai kérdések eldöntése. E helyes álláspont mellett azonban a jogerős ítélet önmagával is ellentmondásba került, amikor a II. r. alperes terhére rótta, hogy nézetei valóságtartalmát nem igazolta. A II. r. alperesnek a konferencia tárgyát illető történelemhamisítással kapcsolatos nézete ugyanis - amennyiben tényállításnak minősülne - csak úgy lenne bizonyítható, ha az ukrajnai éhínség eseményeivel kapcsolatosan bizonyítást folytatna le a bíróság, és bizonyítás eredményeként "döntené el", hogy egy kisebbséggel szemben szándékoltan alkalmazott, hét millió áldozatot követelő népirtásról volt-e szó. Valójában tehát történelmi eseményekkel kapcsolatban kellene a bíróságnak bizonyítás eredményeként állást foglalnia, ami kizárt. Társadalmi, politikai, tudományos, művészeti vita eldöntése ugyanis nem feladata a bíróságnak.
A jogerős ítélet jóhírnevet sértőnek tekintette - annak indokolatlanul lealázó módja miatt - az újságcikknek a wannsee-i konferenciára történő utalását is. A II. r. alperes azonban a konferenciák párhuzamba állításával, ezen belül kizárólag a résztvevők tudományos fokozatának hangsúlyozásával csupán azt a véleményét fejezte ki, mely szerint egy konferencián elfoglalt álláspont helytállósága vagy helytelensége nem függ a résztvevők tudományos fokozatától.
A sajtó-helyreigazítási perek jogalkalmazási kérdéseivel kapcsolatos PK 12. számú állásfoglalás III. pontjának a jelen ügyben is irányadó indokolása szerint a sajtóban közölt álláspont, értékelés akkor sem felel meg társadalmi rendeltetésének, ha a közlemény más személyiségét sértő, valótlan tényállítást ugyan nem tartalmaz, de kifejezésmódjában indokolatlanul bántó, lekicsinylő, lealacsonyító, durva kifejezés használatával okoz sérelmet. Ebből következik, hogy a vélemény önmagában, annak érték- és valóságtartalmától függetlenül, személyhez fűződő jog megsértésének alapjául nem szolgálhat [36/l994. (VI. 24.) AB hat.]. Ezért a politikai, tudományos stb. vitában kifejtett vélemény is csak akkor alapoz meg személyiségvédelmet, ha kifejezésmódja által, a közlési forma megválasztásával okoz sérelmet. Ebből a szempontból vizsgálva a II. r. alperes által a konferenciák résztvevői között tudományos fokozataik alapján vont párhuzamot, megállapítható, hogy annak a vitatott történelmi helyzet tárgyával való közvetlen összefüggés hiánya miatt, az esetleges indokolatlanság okán sincs helye személyiségvédelemnek. Ez ugyanis ellentétes az alpereseket megillető véleménynyilvánítás szabadságával.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (4) bekezdés alapján hatályon kívül helyezte és a Pp. 253. §-ának (2) bekezdés megfelelő alkalmazásával az érdemben helyes elsőfokú ítéletet helybenhagyta.