A Pécsi Ítélőtábla Pf.20004/2017/8. számú határozata szerződés érvénytelenségének megállapítása tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 78. §, 123. §, 239. §, 247. §, 253. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 200. §, 209. §, 228. §, 523. §, 685. §, 1996. évi CXII. törvény (Hpt.) 77. §, 78. §, 213. §] Bírók: Gáspárné dr. Baranyabán Judit, Kutasi Tünde, Vogyicska Petra

Kapcsolódó határozatok:

Pécsi Törvényszék P.20789/2015/20., *Pécsi Ítélőtábla Pf.20004/2017/8.*, Kúria Gfv.30494/2018/3. (BH 2019.3.84)

***********

Pécsi Ítélőtábla

Pf.VI.20.004/2017/8. szám

A Pécsi Ítélőtábla a dr. Molnár Beáta ügyvéd (fél címe) által képviselt ifj. I.rendű felperes neve (I.rendű felperes címe) I. rendű és id. I.rendű felperes neve (ugyanottani lakos) II. rendű felpereseknek - az L. Nagy és Lombos Ügyvédi Iroda (fél címe) által képviselt alperes neve (alperes címe) alperes ellen szerződés érvénytelenségének megállapítása iránt indított perében a Pécsi Törvényszék 2016. október 19. napján kelt 11.P.20.789/2015/20. számú ítélete ellen a felperesek által 20. sorszámon előterjesztett és Pf.3. sorszám alatt kiegészített fellebbezés folytán meghozta a következő

í t é l e t e t:

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi a felpereseket, hogy tizenöt napon belül egyetemlegesen fizessenek meg az alperesnek 213.000 (kétszáztizenháromezer) forint másodfokú eljárásban felmerült költséget.

Az ítélet ellen fellebbezésnek helye nincs.

I n d o k o l á s

Az I. rendű felperes mint adós, a II. rendű felperes mint adóstárs az alperessel 2007. április 2. napján CHF alapú kölcsönszerződést kötött, melynek alapján az alperes 240 hónap futamidőre 52.503 svájci frank összegű szabad felhasználású kölcsönt nyújtott. A kölcsönszerződés feltételei szerint a teljes hiteldíj mutató 7,76 %, az éves kamatláb a folyósítás időpontjában a hirdetményben megállapított mértékű, a szerződéskötés napjára vonatkozóan 6,99 % volt. A felek a tőketartozás három, egyenként meghatározott összegű részletben történő törlesztésében állapodtak meg, a kamatfizetési kötelezettség vonatkozásában rögzítették, hogy annak megállapítása a normál kamatszámítás módszerével történik, a kamat havonta fizetendő összege 316,02 svájci frank. A szerződés szerint a törlesztés svájci frankban teljesítendő azzal, hogy más pénznemben való teljesítés esetén a bank az esedékesség napján alkalmazott, a hirdetményében hivatkozott számlakonverziós deviza eladási árfolyamon számított CHF összeget fordít az esedékessé vált kötelezettség teljesítésére. A 237 törlesztés közül az első 2008. május 15. napján vált esedékessé. A kölcsön biztosítékaként a felperesek közös tulajdonában álló kozármislenyi 696 helyrajzi számú ingatlanra jelzálogjogot alapítottak.

A kölcsönszerződés VII. fejezete a svájci frank klauzula megnevezést viselte. A 2. pont szerint az adós kifejezetten nyilatkozott, hogy a banki felvilágosítást - mely szerint jelentős árfolyamkockázata keletkezhet abban az esetben, ha az árfolyam jelentősen változik és a kölcsön fedezete nem CHF forrás - megértette, és ezen információ tudatában is igénybe kívánja venni a szerződésben meghatározott kölcsönösszeget.

A felperesek még az ügyletkötést megelőzően, 2008. február 25. napján a külföldi devizában történő finanszírozás általános kockázatairól írásban részletes tájékoztatást kaptak, az abban foglaltak tudomásulvételét aláírásukkal igazolták.

Az alperes a kölcsönszerződés alapján 8.160.000 forintot folyósított.

A felek 2013. május 30. napján a kölcsönszerződést módosították, a felperesek a devizakölcsönök törlesztési árfolyamának rögzítéséről és a lakóingatlanok kényszerértékesítésének rendjéről szóló 2011. évi LXXV. törvény alapján rögzített árfolyamot, illetőleg gyűjtőszámla hitelt vettek igénybe. A kölcsönszerződés kapcsán a felülvizsgált elszámolás megtörtént, az elszámolást és a forintosítást követően, 2015. március 23. napján az alperes által kimutatott nem esedékes tőketartozás összege 13.050.455 forint volt.

A felperesek keresetükben elsődlegesen annak megállapítását kérték, hogy a kölcsönszerződés nem jött létre. Másodlagosan kérték a szerződés érvénytelenségének megállapítását, a határozathozatalig történő érvényessé nyilvánítását, és jogkövetkezményként az ellenérték pénzbeli megtérítését olyan módon, hogy a 2015. október 21. napján fennálló összes tartozás az elszámolásuk szerint 6.648.546 forint volt, 6.707.174 forinttal kevesebb az alperes 13.355.720 forint összegű követelésénél.

A szerződés létre nem jötte körében arra hivatkoztak, hogy a kölcsönszerződés svájci frank kölcsönadására irányult, ennek ellenére az alperes forint összeget bocsátott rendelkezésre. A tulajdonjog átszállásához a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959. évi Ptk.) 117.§ (2) bekezdésében megkívántak ellenére svájci frank a hatalmukba nem került, svájci frankban a kölcsönnyújtás nem történt meg, így az alperes szerződésszegést is elkövetett. A szerződés érvénytelenséget - egyebek mellett - a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) 213.§ (1) bekezdés a) pontjára alapították, mert álláspontjuk szerint a későbbi utalás miatt a szerződéskötés napján devizában a kölcsön konkrét összege nem határozható meg. Az árfolyamkockázattal kapcsolatban állították, hogy a vonatkozó feltételek nem voltak világosak és érthetőek, a szerződés megkötésekor semmiféle tájékoztatást nem kaptak arról, hogy az árfolyamkockázatot korlátozás nélkül kell viselniük. Hivatkoztak arra is, hogy a szerződés a fizetési kötelezettséget illetően lehetetlen feltételt tartalmaz, mert az árfolyamkockázat korlátlanságával szemben a fizetőképességük véges. Állították, hogy a Hpt. 77.§ (1) bekezdése alapján a pénzügyi intézmény köteles lett volna meggyőződni a kihelyezések, kötelezettségvállalások megalapozottságáról, amit nem tett meg, és nem tartotta be a Hpt. 78.§ (1) bekezdésében foglalt előírást sem, mely szerint vizsgálnia kellett volna a biztosítékok meglétét is. A szerződés megkötésére így jogszabály megkerülésével került sor, ezért az az 1959. évi Ptk. 200.§ (2) bekezdése alapján is semmis. Hivatkoztak továbbá arra, hogy az üzletszabályzat egyedileg történő megtárgyalására nem került sor, ebből kifolyólag az üzletszabályzatot nem lehet a szerződés részének tekinteni, és az alapján kötelezettséget terhelni az ügyfelekre. A keresetükben foglaltak szerint a Hpt. 213.§ (1) bekezdés d) pontjába is ütközik a szerződés, mert nem egyértelműek az egyoldalú szerződésmódosítás feltételei.

Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és kötelezte a felpereseket 425.895 forint perköltség megfizetésére. Az ítélet indokolásában rámutatott, hogy a perbeli kölcsönszerződés egyértelműen rendelkezett a kölcsön összegéről, a lényeges kérdésekben a megállapodás megtörtént, így a szerződés a felperesek által hivatkozottakkal ellentétben létrejött. A másodlagos kereseti kérelem kapcsán az elsőfokú bíróság vizsgálta a felperesek fogyasztói minőségét az 1959. évi Ptk. 685.§ d) pontja alapján, illetőleg azt, hogy a perbeli kölcsönszerződés a Hpt. 7. számú mellékletének III.5. pontja szerint fogyasztási kölcsönnek minősül-e. Az I. rendű felperes személyes előadásának arra a részletére figyelemmel, miszerint a 8.160.000 forint kölcsönből megközelítőleg 2.000.000 forintot a melléképület felépítésére fordított, 3.000.000 forintot pedig különböző biztosítóknál fektetett be, az elsőfokú bíróság arra következtetett, hogy a kölcsönt nem fogyasztói célra használták fel, az nem az 1959. évi Ptk. szerinti fogyasztói és/vagy a Hpt. szerinti fogyasztási vagy lakossági kölcsön. Emiatt az elsőfokú bíróság alaptalannak találta a Hpt. 213.§ (1) bekezdés a) és d) pontjaira történő hivatkozásokat, valamint az árfolyamkockázat fogyasztóra történő áthárításának tisztességtelenségére alapított semmiségi okot. Ettől függetlenül is vizsgálta azonban, hogy a devizában történő finanszírozás kockázatairól miként lettek tájékoztatva a felperesek, és úgy foglalt állást, hogy a kölcsönszerződés VII. pontja, valamint a felperesek által aláírt tájékoztató világos és érthető tájékoztatást tartalmazott ebben a kérdésben. Ezek alapján az elsőfokú bíróság egyúttal arra is következtetett, hogy a felek az árfolyamkockázatra vonatkozó feltételt egyedileg megtárgyalták, így nem lehet alkalmazni az 1959. évi Ptk. 209.§ (1) bekezdésének második fordulatát, különös figyelemmel arra, hogy a kockázatfeltáró nyilatkozat aláírását követően két hónap állt a felperesek rendelkezésére, hogy megfontolják, a kölcsönt ezekkel a feltételekkel felveszik-e, vagy sem.