EH 2006.1526 A másodfokú bíróság önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét, új tényállást állapíthat meg [Pp. 164. § (1) bek., 206. § (1) bek., 253. § (2) bek.].
A városi bíróság mint elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alpereseket, hogy 15 nap alatt egyetemlegesen fizessenek meg a felperesnek 2 464 406 Ft-ot és ennek 2000. június 27-étől járó évi 20% ügyleti és 8% késedelmi kamatát, továbbá 100 000 Ft tőkét és ennek 1997. december 17-étől járó 8% késedelmi kamatát. A felperes ezt meghaladó keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság tényként állapította meg, hogy 1995. november 8-a és 1996. március 14-e közötti időszakban a felperes több részletben összesen 27 000 DEM-et és 600 000 Ft-ot adott át kölcsön címén a II. r. alperesnek, továbbá a felperes tulajdonában volt - az alperesek által 1995. december 22-étől használt - és a felperes részéről 1996. március 11-én értékesített Honda személygépkocsi 900 000 Ft összegű vételára is kölcsön formájában a II. r. alperes birtokába került. A bizonyítás anyagának teljes körű mérlegelésével arra a jogi következtetésre jutott, hogy az I. r. alperes - valamennyi kölcsön tekintetében - a II. r. alperes adóstársa volt. Ezt támasztotta alá dr. H. I. ügyvéd által elkészített opciós kölcsönszerződés - melyben rögzítettek szerint a kölcsönszerződés adósai az alperesek - és dr. H. I. tanúvallomása is, mely szerint az I. r. alperes előtte szóban elismerte tartozását. Az elsőfokú bíróság - a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerint - a felperes és a II. r. alperes által 1997. december 16-án megkötött - de álláspontja szerint az I. r. alperesre is kiható - megállapodás alapulvételével, és annak figyelembevételével egyetemlegesen marasztalta az alpereseket, hogy a II. r. alperes törlesztés céljából a felperesnek ajándékozott egy 4 200 000 Ft értékű ingatlanhányadot.
Az alperesek külön-külön benyújtott fellebbezése alapján eljáró megyei bíróság mint másodfokú bíróság ítéletében az elsőfokú ítélet marasztaló rendelkezését részben és akként változtatta meg, hogy az I. r. alperessel szemben a keresetet elutasította, és a felperest kötelezte elsőfokú perköltség megfizetésére az I. r. alperes javára. Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperes a perben kétséget kizáróan nem bizonyította sem a kölcsönszerződés létrejöttét, sem pénz átadását az I. r. alperes részére, és azt sem, hogy a II. r. alperesnek átadott összegek visszafizetéséért az I. r. alperes a II. r. alperessel együtt vállalt volna egyetemleges kötelezettséget. A tényállást ezért akként módosította, hogy az I. r. alperes és a felperes között kölcsön-megállapodás nem jött létre, az I. r. alperes a felperestől nem vett át kölcsönösszeget és a felperes az alperesek részére együttesen sem adott át kölcsönt.
A jogerős ítélet szerint az I. r. alperes tagadásával szemben a felperes nyilatkozatai bizonyítékként nem értékelhetők, ugyanis a felperes a per kezdőiratának minősülő fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmén, a megyei bíróság által megtartott 2000. április 27-ei tárgyaláson, majd a városi bíróságon a megismételt eljárás során eltérően és ellentmondásosan nyilatkozott avonatkozásban, hogy ki kért tőle kölcsön, illetve kinek adott át kölcsönként pénzösszeget. Emiatt viszont a felperes szavahihetősége megdőlt.
Dr. H. I. ügyvéd tanúvallomása sem alkalmas annak bizonyítására, hogy a kölcsönszerződés létrejött volna a felperes és az I. r. alperes között. Dr. H. I. - aki a fizetési meghagyást a felperes képviseletében benyújtotta, a per kezdetén képviselte a felperest, és elkészítette a felperes megbízása alapján az opciós szerződést - nem tekinthető érdektelen tanúnak, egyébként is életszerűtlen, hogy az 1997. június 28-ai keltezéssel ellátott opciós kölcsönszerződés aláírását megtagadó I. r. alperes egyidejűleg dr. H. I. előtt tartozáselismerő nyilatkozatot tett volna. Abból, hogy az I. r. alperes nem írta alá az opciós kölcsönszerződést, az következik, hogy nem értett egyet annak tartalmával.
Tévesnek minősítette a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, hogy a felperes és a II. r. alperes között 1997. december 16-án létrejött megállapodásnak bármilyen kihatása lenne az I. r. alperesre. Ebben a megállapodásban a II. r. alperes - aki elfogulatlannak és érdektelennek nem minősíthető - egyoldalúan állítja, hogy a kölcsönt az I. r. alperessel együtt vették fel, ami nem bizonyíték a felperes és az I. r. alperes közötti kölcsönszerződés létrejöttére.
Ugyanakkor egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal abban, hogy a bizonyítékok közül M. J.-né tanúvallomását ki kellett rekeszteni, mert M. J.-né mint a felperes volt élettársa az adósi kör meghatározása szempontjából szintén nem tekinthető érdektelen személynek.
Nem bizonyítja a pénz I. r. alperes részére való átadását és az I. r. alperes adósi felelősségét az 1996. január 12-ei kölcsönszerződés sem, mely adósként a T. Kft.-t tünteti fel.
A felperes az eljárás során nem bizonyította, hogy a Honda személygépkocsit az I. r. alperes használta volna, és azt sem, hogy annak értékesítése után a vételárnak akár egy része is az I. r. alpereshez került volna. Mindezekre tekintettel a másodfokú bíróság az I. r. alperes fellebbezését alaposnak találta és döntött az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásáról. Ugyanakkor a II. r. alperes fellebbezése alapján nem látott lehetőséget az elsőfokú ítélet megváltoztatására, jogalapjában és összegszerűségében is helyesnek találta a II. r. alperes marasztalását.
A jogerős ítélet ellen a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben a Pp. 206. § (1) bekezdésének megsértése miatt a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság eleget tett indokolási kötelezettségének és a bizonyítékokat okszerűen mérlegelte, a másodfokú bíróság viszont tévedett, amikor az elsőfokú bíróság által megállapított adekvát tényállást a bizonyítékok felülmérlegelésével megváltoztatta, ugyanis erre jogszabályi lehetősége nem volt.
Felülvizsgálati kérelmét részletesen a következőkkel indokolta:
A felperes nyilatkozataiban csak akkor lehet ellentmondást felfedezni, ha azok vizsgálatára a "szövegösszefüggésből kiragadva" kerül sor. Valójában nem a felperes, hanem az I. r. alperes szavahihetősége kérdőjelezhető meg, aki egymással homlokegyenest ellentmondó nyilatkozatokat tett a per során. Míg 2004-ig következetesen azt vallotta, hogy az alperesek által alapított T. Kft. vette fel a hitelt és nem az alperesek, a városi bíróságon már úgy nyilatkozott, hogy a T. Kft. és a felperes által megkötött kölcsönszerződés annak a szerződésnek a leplezésére szolgált, mely szerint a felperest fuvarszervezői jutalék illeti meg.
Tévesen minősítette a másodfokú bíróság dr. H. I. ügyvédet érdekelt tanúnak, ugyanis a perben semmilyen adat nem utalt elfogultságára. Elfogultsága egyébként is csak addig állhatott volna fenn, amíg a felperes képviselője volt. Semmilyen adat nem utalt arra sem, hogy valótlan tartalmú tanúvallomást tett volna. A városi bíróság tárgyalási jegyzőkönyve azt támasztja alá, hogy az I. r. alperes elismerte dr. H. I. előtt a tartozását azzal, hogy az okirat szerkesztésekor maga javította ki az általa fedezetként nyújtandó ingatlan címét.
Az első- és a másodfokú bíróság eltérően foglalt állást abban a kérdésben, hogy az I. r. alperes miért jelent meg dr. H. I. ügyvéd irodájában. Helyesen következtetett az elsőfokú bíróság arra, hogy az I. r. alperes nem pusztán tanúként jelent meg, hanem szerződő félként, és azért nem írta alá a dr. H. I. által megszerkesztett okiratot, mert a II. r. alperes nem jelent meg az okirat aláírása céljából. A másodfokú bíróságnak viszont helytelen az a következtetése, hogy az I. r. alperes nem értett egyet az okirat tartalmával és azt emiatt nem írta alá. Az I. r. alperes ugyanis - tudva arról, hogy a II. r. alperes nem lesz jelen az ügyvédi irodában -, nyilván csak azért kereste fel dr. H. I.-t, mert a felperes adósának tekintette magát, neki kölcsön címén tartozott. Ezért vett részt az okirat tartalmának "kialakításában", azaz adta meg ingatlanának helyes adatait. Még ha elképzelhető is lenne, hogy esetleg az okirat tartalmával nem értett egyet, ebből akkor sem következne, hogy nem ismerte el tartozását. dr. H. I. három alkalommal tett a bíróságok előtt ellentmondásmentes tanúvallomást, melyet lényegi részében aggálytalannak kell tekinteni.
Az I. r. alperes a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte, és ezzel egyezően nyilatkozott a II. r. alperes is.
A jogerős ítélet nem jogszabálysértő.
A felülvizsgálati kérelemben írtakkal szemben lehetővé tette a jogszabály a másodfokú bíróság számára az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megváltoztatását és az elsőfokú bíróság által felvett bizonyítás eredményének felülmérlegelését.
A Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében, ha a másodfokú bíróság érdemben helyesnek találja az elsőfokú bíróság ítéletét, akkor ennek helybenhagyásáról dönt, ellenkező esetben - főszabályként a fellebbezési kérelem, illetve ellenkérelem korlátai között - az elsőfokú ítéletet részben vagy egészben megváltoztathatja. A másodfokú bíróság reformatórius jogkörében jár el érdemi döntésének meghozatalakor. Ez azt jelenti, hogy a másodfokú bíróság teljes egészében felülbírálhatja az elsőfokú ítéletben rögzített tényállást, ahhoz nincs kötve, az elsőfokú bíróság által megállapítottaktól függetlenül, önállóan felülmérlegelheti a bizonyítás eredményét és új tényállást állapíthat meg. Ez a mérlegelési szabadság azonban a felülvizsgálati eljárásban már korlátozott. A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság ugyanis a bizonyítékok felülmérlegelésére, a tényállás megváltoztatására csak kivételesen, abban az esetben jogosult, ha a felülvizsgálni kért jogerős határozat iratellenes, vagy kirívóan okszerűtlen, logikátlan, ellentmondásos megállapításokat tartalmaz. Az ilyen jogerős ítélet a Pp. 206. § (1) bekezdésének megsértése miatt jogszabálysértőnek minősül, és annak megváltoztatására a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság jogosult.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint jelen esetben a másodfokú bíróság nem sértette meg a Pp. 206. § (1) bekezdésében írtakat.
A kölcsöntartozás megfizetése iránti per alapkérdése volt az, hogy az I. r. alperes kötött-e a felperessel kölcsönszerződést, a felperes mint kölcsönadó részéről került-e sor teljesítésre az I. r. alperes felé, és vállalta-e az I. r. alperes, hogy a II. r. alperes által felvett kölcsönt a II. r. alperessel egyetemlegesen fizeti vissza a felperesnek. E kérdések tisztázása során a felperest terhelte a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a bizonyítási kötelezettség, amelynek sikertelenségét a felperes terhére kellett értékelni. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság nem iratellenesen és a bizonyítékok nem okszerűtlen, hanem logikus értékelése mellett jutott arra a következtetésre, hogy az I. r. alperes marasztalásának jogalapja hiányzik.
Sor került ugyan a perben írásbeli megállapodások csatolására, azt azonban egyetlen írásbeli megállapodás sem támasztotta alá, hogy az I. r. alperest a II. r. alperes adóstársának kellene tekinteni. Az 1996. január 12-én kelt kölcsönszerződés szerint az alperesek által alapított cég vett fel kölcsönt a felperestől és amellett, hogy e megállapodás semmisségére a per során valamennyi peres fél hivatkozott, a szerződés megfogalmazásából - mely a kölcsön jövőbeni folyósítására utal - nem állapítható meg, hogy a kölcsönösszeg átadása a cég részére megtörtént volna. Az 1997. június 28-ai opciós kölcsönszerződésnek nevezett okirat aláírását az I. r. alperes megtagadta, az 1997. december 16-ai megállapodásban pedig szerződés félként csak a felperes és a II. r. alperes szerepel. Ugyanakkor az sem nyert a perben bizonyítást, hogy szóbeli megállapodással, vagy ráutaló magatartással jött volna létre kötelmi jogviszony a felperes és az I. r. alperes között. E tekintetben helyesen tulajdonított meghatározó jelentőséget a másodfokú bíróság a felperes különböző jognyilatkozatainak, és azokat helyesen minősítette egymástól eltérőknek, egymással ellentmondásban állóknak. Az iratok ugyanis alátámasztják a jogerős ítéletnek azt a ténymegállapítását, hogy a felperes a fizetési meghagyás benyújtásakor még egyértelműen azt állította, hogy a II. r. alperesnek adott kölcsön, és az I. r. alperes csak a visszafizetésért vállalt egyetemleges kötelezettséget a II. r. alperessel. A megyei bíróság előtt 2000. április 27-én megtartott tárgyaláson (3. sz. jkv.) már úgy nyilatkozott, hogy a II. r. alperes kérésére a II. r. alperesnek adott kölcsönt. Ugyanakkor olyan állítása is volt a perben, hogy az alperesek együtt kértek pénzt a felperestől és a felperes a pénzt az alpereseknek mint adóstársaknak adta át. A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperes nyilatkozatai nem bizonyítják a felperes és az I. r. alperes közötti kölcsönszerződés létrejöttét, a kölcsönösszeg I. r. alperes részére való átadását, az I. r. alperes fizetési kötelezettségének fennállását. A másodfokú bíróság a felperes nyilatkozatait nem formálisan, szövegkörnyezetből kiragadottan értelmezte, hanem ellenkezőleg, a szövegkörnyezet is megerősítette az értelmezés helyességét. Ezzel kapcsolatban csupán egyetlen példára utal a Legfelsőbb Bíróság, nevezetesen a megyei bíróság által 2000. április 27-én megtartott tárgyalás jegyzőkönyvére, melynek 4. oldalán írtak szerint a felperes többedszer nyilatkozott úgy, hogy "a kölcsönt mindig G. G. kérte", és az volt az álláspontja, hogy ha a pénzt az alperesek együtt használták volna fel, akkor ez már kettőjükre tartozó kérdés, "intézzék úgy, ahogy akarják, döntsék el egymás közt".
Dr. H. I. tanúkénti meghallgatására a per során valóban három ízben sor került és az is tény, hogy dr. H. I. mindhárom esetben állította, hogy az I. r. alperes előtte elismerte, hogy kölcsön címén tartozik a felperesnek. A másodfokú bíróság e bizonyíték ellenére nem állapította meg a kölcsönjogviszony létrejöttét a felperes és az I. r. alperes között, és ez az eljárása - szemben a felülvizsgálati kérelemben írtakkal - semmiképpen nem minősíthető kirívóan okszerűtlennek.
Nem kifogásolható, hogy a másodfokú bíróság megkérdőjelezte dr. H. I. elfogulatlanságát. Dr. H. I. nyújtotta ugyanis be a felperes nevében azt a fizetési meghagyást, melynek megfogalmazása is jelentőséggel bírt a bizonyítékok értékelése során, és ő készítette azt az 1997. június 28-ai keltezéssel ellátott opciós kölcsönszerződést is, mellyel kapcsolatban ügyvédi irodájában találkozott az I. r. alperessel. E megállapodás rögzítette, hogy a felperes az alperesek részére folyósított kölcsönt, azt az alperesek egyetemleges felelősséggel tartoznak visszafizetni, továbbá azt is tartalmazta az opciós kölcsönszerződés, hogy az I. r. alperes vételi jogot biztosít e tartozás megfizetésének biztosítékaként a felperes számára a tulajdonában álló s.-i ingatlanon. Tény, hogy ennek a szerződésnek az aláírását az ügyvédi irodába hívott I. r. alperes kategorikusan megtagadta, ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy annak tartalmával nem értett egyet. Ehhez képest nem életszerű, hogy egyidejűleg tett volna szóbeli tartozáselismerő nyilatkozatot, különösen megkérdőjelezhető e nyilatkozat megtétele akkor, ha annak elhangzását egyetlen, teljesen nem elfogulatlan személy állítja, aki saját vallomása szerint is csak pár percet töltött együtt az I. r. alperessel. Dr. H. I. félre is érthette egyébként az I. r. alperes megjegyzéseit, melyek lényegét az egyik - a városi bíróság - tárgyalási jegyzőkönyvben rögzítettek szerint tanúként úgy fogalmazta meg, hogy a tartozás fennállása ellen az I. r. alperes "nem tiltakozott". Helyesen minősítette tehát döntő jelentőségűnek a másodfokú bíróság, hogy az I. r. alperes megtagadta a tartozás elismerését tartalmazó megállapodás aláírását, és a bizonyítékok okszerű értékelésével jutott arra a következtetésre, hogy nem tekinthető az I. r. alperes a II. r. alperes adóstársának.
Mindezekre tekintettel azt kell megállapítani, hogy a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okok miatt a jogerős ítélet nem minősül jogszabálysértőnek, és a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenn kellett tartani.