BH 1994.5.254 I. Feltűnő aránytalanságra alapított megtámadási lehetőség a háztartási közös vagyon megosztása tárgyában kötött szerződés esetén [Csjt. 31. § (5) bek., Ptk. 201. § (2) bek.].

II. Állami tulajdonban állott bérlakás tulajdonjogának kedvezményes megszerzéséből eredő előny mindkét házastársat illeti meg [16/1969. (IX. 30.) ÉVM-MÉM-PM r. 7. §].

A felek 1978 májusától élettársak voltak, 1982. szeptember 18-án kötöttek házasságot; életközösségük 1990. szeptember 6-án szakadt meg.

Az életközösség megszakadása után a felek a Csjt. 27. §-ának (3) bekezdése szerint alakilag érvényes magánokiratokban rendelkeztek a közös vagyon megosztásáról. Az 1991. március 13-án írásba foglalt megállapodás szerint a felperes kizárólagos tulajdonában maradt a felek utolsó közös lakása: egy + két félszobából és mellékhelyiségekből álló, 54 m2 alapterületű, állami tulajdonból elidegenített öröklakás ingatlan, továbbá ingóságok 84 000 forint, valamint egy bérgarázs 20 000 forint értékben. Az alperes egy Wartburg személygépkocsit 130 000 forint és 36 méhcsaládot tartozékokkal 150 000 forint értékben kizárólagos tulajdonként tartott magánál. A közös tulajdonú, zártkerti ingatlan értékesítését a felek a megállapodás szerint közösen vállalták úgy, hogy az eladási árat egymás között fele-fele arányban felosztják, az épületben lévő ingóságok pedig az alperes tulajdonába kerülnek.

Ugyanezen a napon egy másik megállapodásban a felek azt rögzítették, hogy a b.-i ingatlan eladásáig a garázst az alperes használhatja, az alperes előző házasságából született nagykorú gyermeke az önálló életvitelre való berendezkedéséig havi 3000 forint rezsiköltség megfizetése mellett a lakásban maradhat, az alperes pedig a közös adósságból 30 000 forint, a felperes 9000 forint visszatérítését vállalja.

Az 1991. március 21-én aláírt "házassági vagyonközösséget megszüntető szerződés" a lakásingatlannal kapcsolatos megállapodást pontosította azzal, hogy a felperest a lakásingatlan után terhelő megváltási árat 170 000 forintban rögzítették, amelynek kiegyenlítéséül az alperes elfogadta a személygépkocsi és a 36 méhcsalád felperesi tulajdoni részét, és ezzel az alperes az ingatlanon fennálló 1/2 tulajdoni illetőségét megváltottnak tekintette. Kötelezettséget vállalt arra, hogy a közös lakásból 30 nap alatt kiköltözik és kijelentkezik, egyben hozzájárult az ingatlan tulajdonváltozásának az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzéséhez. A visszavásárlási joggal rendelkező városgazdálkodási vállalat 1991. március 26-án kelt nyilatkozatával a fenti szerződéshez hozzájárult, majd 1991. április 3-án a felperes tulajdonjogát az ingatlan egészére, házastársi közös vagyon megszüntetése címén bejegyezték.

Az alperes a lakásba, annak szerződés szerinti kiürítése után az életközösség helyreállításának szándékával a felperes beleegyezése folytán 1991. május 9-én visszaköltözött, és bár az életközösség nem állt helyre, ismét elköltözni nem volt hajlandó. A felperes által a házasság felbontása és a szerződés szerinti kizárólagos lakáshasználat iránt indított perben az alperes ellenkérelmet terjesztett elő osztott lakáshasználat iránt és viszontkeresettel élt, kérte a szerződések érvénytelenségének megállapítását, a közös vagyon megosztását és az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetését.

Az érvénytelenségi okok közül elsődlegesen a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése szerinti feltűnően nagy értékkülönbségre hivatkozott, egyben vagyonmérleget terjesztett elő, majd szakértői bizonyítást indítványozott annak alátámasztására, hogy a szerződések szerinti megosztással kirívóan méltánytalan helyzetbe jutott.

A felperes ezzel szemben állította, hogy a közös és a különvagyonok vegyülése folytán értékaránytalanság nem áll fenn, a szerződések érvényesek, ennek alapján az alperesi ellenkérelem és viszontkereset elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság a bizonyítást csak a házasság megromlásának okaira nézve folytatta le, és ítéletével a házasságot felbontotta, az alperest elhelyezési igény nélkül a lakás 30 napon belüli elhagyására kötelezte, az alperes viszontkeresetét pedig elutasította. Ez utóbbi döntését azzal indokolta, hogy az alperes a szerződések megkötésekor az őt megillető jogokkal tisztában volt, de feltűnő értékaránytalanságra sem hivatkozhat, "az a tény ugyanis, hogy a házastársi közös vagyon megosztása nem az értékegyenlőség alapján történik, önmagában nem szolgálhat a szerződés ilyen címen történő megtámadásának alapjául". Az ítélet ellen az alperes fellebbezett; a felperes ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.

A másodfokú bíróság ítéletével - a köteléki tényállást részben módosítva - az alperes viszontkeresetét elutasító rendelkezést helybenhagyta. Az értékaránytalanság tárgyában az elsőfokú ítélet indokolását azzal egészítette ki, hogy "az eddigi gyakorlatnak megfelelően a családi viszonyok sajátos természetére tekintettel nem alkalmazható a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése, vagyis a házassági vagyoni szerződés a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő értékkülönbsége miatt nem támadható meg, hanem a részesedés esetleges aránytalanságait a méltányossági elvvel lehet kiküszöbölni".