EH 2003.950 A szokásos tartózkodási hely fogalmának értelmezése a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény alkalmazása során [1979. évi 13. tvr. 2. §, 12. §, 1986. évi 14. tvr. 3. §].
A bíróság jogerős végzésével elutasított a kérelmező által előterjesztett azt a kérelmet, mely a kérelmezettel közös, T. utónevű gyermekének a szülők V. állambeli volt közös lakóhelyére történő visszavitelére irányult.
A megállapított tényállás szerint az amerikai állampolgárságú kérelmező és a magyar-angol állampolgárságú kérelmezett 1999 augusztusában Magyarországon kötöttek házasságot, melyből 2000. február 3-án T. nevű gyermekük született. A házasfelek közös háztartásukban nevelték a kérelmezett előző házasságából 1994-ben született, és a kérelmezettnél elhelyezett N. nevű gyermekét is.
A kérelmező 1996 októberétől Magyarországon dolgozott és a házastársak itt kezdték meg az együttélést is. 1999 végén a kérelmező kedvezőbb álláslehetőség elfogadásával Amerikában, V. államban vállalt munkát és oda költözött. A kérelmezővel történt megállapodás szerint a kérelmezett 2000 tavaszán mindkét gyermekével a férje után utazott V.-ba, ahol kezdetben bérelt lakásban laktak, majd saját tulajdonú ingatlant vásároltak, azt berendezték, T.-t óvodába, N.-t pedig iskolába íratták be.
A kérelmezett gyermekeivel minden évben két alkalommal több hétig Magyarországon tartózkodott, ilyenkor rövidebb időt a kérelmező is itt töltött velük. 2002 karácsonya előtt a család a szokásoknak megfelelően Magyarországra utazott, ahonnan a kérelmező december 25-én tért vissza az Egyesült Államokba, a kérelmezettnek pedig 2003. január elejére volt repülőjegy helyfoglalása, melyet a kérelmező visszautazását követően február végére tett át. 2003. február 28. után közölte a kérelmezővel, hogy nem fog visszatérni az Egyesült Államokba, gyermekeit pedig már 2003. január elejétől Magyarországon, angol nyelvű óvodába, illetve iskolába íratta be.
A kérelmező a szükséges jogi tájékozódást követően 2003. április 18-án kérelemmel fordult a bírósághoz a közös gyermek azonnali visszavitelének elrendelése érdekében. Arra hivatkozott, hogy a gyermek Magyarországon való visszatartása jogellenes, mert a szokásos tartózkodási helye az Egyesült Államokban volt, végleges Magyarországra hozatalához sem az ideutazás előtt, sem azt követően nem járult hozzá, az így kialakult helyzet pedig sérti a gyermek felett korábban közösen gyakorolt szülői felügyeleti jogot.
A kérelmezett ellenkérelme a kérelem elutasítására irányult. Azzal érvelt, hogy a kérelmezővel történt megállapodásuk szerint csak meghatározott időre: két évre mentek ki Amerikába, állította, hogy ennek megfelelően a kérelmező 2002 nyarától intenzív álláskeresésbe kezdett a Magyarországra való visszatérés érdekében, a gyermek itt tartózkodásához pedig hozzájárult azzal, hogy a gyermek angol nyelvű óvodába való beíratását tanácsolta és annak költségeit is vállalta. Hivatkozott arra is, hogy a gyermek visszavitele a gyermek testi és lelki károsodásához vezetne és elviselhetetlen helyzetet jelentene a számára.
A felek az eljárásban eltérő előadásaik bizonyítására az e-mailen folytatott egymás közti és egyéb levelezésüket és annak magyar fordítását mellékelték, tanúkat jelentettek be, továbbá a kérelmező a V. államban élő ismerősök közjegyző előtt tett tanúvallomásait - azok magyar nyelvű fordításával - csatolta.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok egybevetésével arra a ténybeli következtetésre jutott, hogy a felek csak átmeneti jelleggel költöztek az Egyesült Államokba, illetve a kérelmező magatartása a kérelmezett felé ezt a látszatott igyekezett kelteni. Ennek alapján arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a felek és a gyermek szokásos tartózkodási helye nem Amerikában, hanem változatlanul Magyarországon volt, tehát a Gyermekek Jogellenes Külföldre Vitelének polgári jogi vonatkozásairól szóló, Hágában 1980. október 25. napján kelt és Magyarországon az 1986. évi 14. tvr.-rel kihirdetett Egyezmény (továbbiakban: Egyezmény) 3. cikkében körülírt jogellenesség nem valósult meg azzal, hogy a kérelmezett a gyermeket nem vitte az Egyesült Államokba, és az Egyezmény alapján erre nem is kötelezhető.
A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését - lényegében annak helyes indokaira utalva - helybenhagyta.
A jogerős végzés ellen a kérelmező élt felülvizsgálati kérelemmel, melyben annak megváltoztatását és a gyermek visszavitelének az elrendelését kérte. Jogszabálysértésként arra hivatkozott, hogy a bíróság tévesen értelmezte a "szokásos tartózkodási hely" fogalmát, és a jogerős végzés megalapozatlan és iratellenes abban a kérdésben is, hogy közte és a kérelmezett között szóban, illetve ráutaló magatartással olyan tartalmú megállapodás jött volna létre, mely a külföldi tartózkodás meghatározott, kétéves időtartamára, illetve a visszatelepedésről való közös döntésre vonatkozott.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálatot a Pp. 270. §-a (2) bekezdésének ba) pontja alapján elrendelte, mert az ügyben elvi jelentőségű jogkérdésként merült fel a Hágai Gyermekelviteli Egyezmény alkalmazásával kapcsolatban a "szokásos tartózkodási hely" fogalmának meghatározása, mely kérdésben a Legfelsőbb Bíróság hivatalos gyűjteményben közzétett módon még nem hozott döntést.
I. A felülvizsgálat alapjául szolgáló elvi kérdés megítélésénél abból kell kiindulni, hogy a gyermek jogellenes Magyarországra hozatalával kapcsolatos jogvita nemzetközi vonatkozású ügynek minősül mind tárgyi szempontból, amennyiben a bíróságnak elsősorban a gyermek szokásos tartózkodási helyét illetően kellett állást foglalni, mind pedig az ügy személyi eleme folytán, tekintettel arra, hogy az eljárásban a kérelmező külföldi állampolgár.
Az elbírálás során tehát a nemzetközi vonatkozású ügyek jogforrási hierarhia-rendszerében elsődlegesen az első- és másodfokú bíróságok által is alkalmazott szabályai az irányadók, amely egyezményhez Magyarország az 1986. évi 14. tvr.-rel csatlakozott. A nemzetközi magánjogról szóló, többször módosított 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (Nmjt.) 2. §-ában foglaltakból következik, hogy ha hazánk két- vagy többoldalú nemzetközi szerződés részese, a nemzetközi szerződés szabályai elsőbbséget élveznek, és csak ilyen szabályok hiányában kerülhet sor a Nmjt. alkalmazására.
A "szokásos tartózkodási hely" definícióját az Egyezmény nem tartalmazza, az Egyezményhez fűzött, E. Perez-Vera által előterjesztett, az Egyezmény értelmezésének alapjául szolgáló Kommentár 66. pontja szerint a "szokásos tartózkodási hely" fogalmát az Egyezmény pusztán ténykérdésnek tekinti, megkülönböztetve azt ebben a vonatkozásban a lakóhelytől.
Minthogy "a szokásos tartózkodási hely" fogalmi meghatározása az a tényező, amely adott esetben megalapozza a jogellenességet, a definíciót elsősorban a nemzetközi egyezmény szövegének az elérni kívánt cél szem előtt tartásával történő értelmezésével kell meghatározni.
Az Egyezmény célja - az 1. cikk szerint - biztosítani a bármelyik Szerződő Államba jogellenesen elvitt, vagy ott elrejtett (visszatartott) gyermekek azonnali visszajuttatását, valamint azt, hogy a gyermek feletti felügyelet, illetve láthatás gyakorlására szolgáló - az egyik szerződő állam jogrendszeréből folyó - jogot a többi Szerződő Államban tiszteletben tartsák. Az elvitelt, illetve elrejtést (visszatartást) a 3. cikk a) pontja akkor tekinti jogellenesnek, ha sérti azon Szerződő Állam jogrendszere szerint egy személynek, egy intézménynek vagy bármilyen más szervnek - akár együttesen, akár külön-külön - juttatott felügyeleti jogot, amelyben a gyermeknek az elvitelét vagy elrejtését közvetlenül megelőzően a szokásos tartózkodási helye volt. A felügyeleti jog meghatározását az 5. cikk a) pontja tartalmazza akként, hogy a "felügyeleti jog" magában foglalja a gyermek személye felőli gondoskodás jogát, így különösen a jogosultságot a gyermek lakóhelyének meghatározására.
Az Egyezmény fent idézett szövegéből világosan kitűnik, hogy az Egyezmény által védett jogi érdek a szülői felügyeleti jog (illetve annak adott esetben annak részjogosítványa, a "láthatási" jog) sérthetetlenségének biztosítása, természetesen a gyermek érdekeivel összhangban. A felügyeleti jog alapvető elemét jelentő gondoskodás helyszíne azonban nem a jogi értelemben vett lakóhely (domicile) vagy tartózkodási hely (residence), hanem az a hely, amely huzamosabb ideig és akár a véglegesség szándéka nélkül is a szülő és a gyermek együttélésének a természetes és zavartalan helyszíne, ideértve a megfelelő közös lakást, a gyermeket eltartó szülő munkahelyét és azt a mikroközösséget is, ahová az adott időszakban a gyermek beilleszkedett. A szokásos tartózkodási hely a fenti feltételek megvalósulása esetén nem függ attól, hogy azt a felügyeleti jogot együttesen gyakorló szülők nem szánták véglegesnek.
Ugyanerre az eredményre vezet a nemzetközi egyezmény által nem szabályozott kérdésnek a Nmjt. 12. §-ának (2) bekezdése szerinti meghatározása is, mely jogszabály kimondja, hogy "szokásos tartózkodási hely az a hely, ahol valaki a letelepedés szándéka nélkül hosszabb ideje tartózkodik". Ha tehát az egyik szülő önkényes döntésével a gyermeket innen más államba elviszi, és ott visszatartja, az Egyezmény 3. cikke alapján jogellenes magatartást valósít meg, ha ez sérti a szokásos tartózkodás hely szerinti Szerződő Állam jogrendszere szerint juttatott felügyeleti jogot.
Az adott ügyben a gyermek fenti értelemben vett szokásos tartózkodási helye tehát V. államban volt, V. államnak az iratokhoz hiteles másolatban becsatolt jogszabályai pedig egyértelműek abban, hogy a szülői felügyeleti jogot a másik szülő magatartásával szemben is szigorú védelemben részesítik.
A kifejtettek szerint tehát téves a jogerős végzésnek az a jogi okfejtése, hogy a felek esetleges szóbeli megállapodása vagy a kérelmező ráutaló magatartása alapot szolgáltat arra, hogy két évig tartó, életvitelszerű külföldi tartózkodás után szokásos tartózkodási helyként Magyarország legyen elismerhető. A kérelmezett magatartása tehát a kifejtettek szerint a jogellenességet megvalósította.
II. Az első- és másodfokú bíróságok eltérő jogi álláspontjuk folytán nem vizsgálták, hogy a kérelmezettnek az Egyezmény 13. cikkének a) és d) pontjaira alapított védekezése alapos-e abban, hogy a kérelmező előzetesen vagy utólag hozzájárult a gyermek elviteléhez és visszatartásához, illetve a gyermeket a visszavitele testi vagy lelki károsodásnak tenné ki, vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene a számára.
A kérelmező hozzájárulását az Egyezmény 13. cikke értelmében a kérelmezettnek kellett volna bizonyítania, de az eddig felmerült adatok erre nem voltak alkalmasak. A kérelmező állításait a kérelmezett tagadásával és egyéb bizonyítékokkal egybevetve az volt megállapítható, hogy a magyarországi utazást eredetileg a kérelmezett is csupán az évek óta szokásos látogatásnak szánta vagy legalábbis a kérelmezővel 2002 januárjáig ezt kívánta elhitetni. A határozott időre történő külföldi tartózkodást illetően a felek közti szóbeli megállapodásra nézve a kérelmezett előadását csak azok a tanúk erősítették meg, akik a kérelmezettől értesültek erről, illetve vele álltak hozzátartozói kapcsolatban, továbbá a kérelmezett volt férje, N. apja. Az említett tanúk ismeretei azonban a felek körülményeit illetően egyoldalúak és hiányosak voltak.
A felek a kérelmező december végi visszautazása után rendszeres e-mail levelezést folytattak. A kérelmezett által csatolt e-mailekből kitűnik, hogy a házastársak viszonya 2003 februárjáig szeretetteljes és bizalmas volt, azokban a kérelmező munkahely-változtatásának kérdései is felmerültek, de semmiféle konkrétumot nem tartalmaztak különösen azzal összefüggésben, hogy a család az esetleges új munkahelyre tekintettel nem tér vissza az USA-ba. A 11. sorszámú, 2003. január 24-én a kérelmezett által küldött e-mail magyar fordításával kapcsolatban ki kell emelni, hogy az a lényeget érintően eltér az angol szövegtől, mely a közös gyermek angol óvodába járatásának előnyeiről csak arra az időre szól "amíg mi itt vagyunk", tehát ideiglenesen.
Ezzel szemben a kérelmező által csatolt e-mailek tanúsítják, hogy a kérelmezett magyarországi utazása előtt tájékoztatta a gyermekek óvodáját, illetve iskoláját a vakáció tervezett időtartamáról, majd 2003. január 3-án annak meghosszabbításáról és ezzel egyidejűleg az amerikai tanulmányok folytatása érdekében segítséget is kért és kapott. A felek visszatérési szándékára utaltak az USA-ban élő ismerőseiknek az ottani közjegyző előtt tett nyilatkozatai, az a tény, hogy a kérelmezett a 2003. január elejére szóló repülőjegy helyfoglalást február végére tette át. A kérelmezettnek a kint tartózkodás időtartamát illető megállapodásra vonatkozó állítását cáfolták azok a tények, hogy a kérelmezett 2001-ben a magyarországi vállalkozását eladta, a kérelmező határozatlan időre szóló munkaszerződést kötött V. államban, ahol a kérelmező munkahelye által felajánlott bérlakások helyett a házastársak ingatlant vásároltak, továbbá, hogy a csatolt iratok szerint a kérelmező csak 2003. január vége után kezdett állást keresni, amikor a kérelmezett őt kész helyzet elé állította.
A fentiek egybevetésével az a következtetés vonható le, hogy a felek a külföldi tartózkodás határozott időtartamában, illetve a visszatérés meghatározott időpontjában nem állapodtak meg és 2003 januárjától a kérelmezett a kérelmező hozzájárulása nélkül rendezte a közös gyermek életét úgy, hogy vele végleg Magyarországon marad, tehát a gyermek visszatartása jogellenes.
III. Az a kérdés azonban, hogy a jelenleg négyéves kisgyermek visszavitele és esetleg az anya nélküli további nevelése a gyermeket lelki károsodásnak tenné-e ki, vagy bármi más módon elviselhetetlen helyzetet teremtene-e a számára, a rendelkezésre álló adatok alapján nem dönthető el. Ennek elbírálásához tisztázni kell, hogy a kérelmező miként tudná a gyermek megfelelő színvonalú ellátását és mindennapi gondozását biztosítani, illetve pszichológus szakértő bevonásával fel kell tárni a gyermek érzelmi kötődéseit, a szüleihez és környezetéhez fűződő kapcsolatrendszerét, ezen belül az anya által reá gyakorolt közvetlen, illetve a kapcsolattartás minden formájára kiterjedő korlátozásával és más módon gyakorolt befolyásolást és azt is figyelembe véve a szülők nevelési alkalmasságát, és a visszavitel megtagadására csak akkor van lehetőség, ha az így lefolytatott bizonyításból egyértelművé válik, hogy a visszavitel az Egyezmény 13. cikkének b) pontjában foglaltak szerint a gyermek súlyos érdeksérelmével járna.
Minthogy a felülvizsgálati eljárásban a bizonyítás felvételének nincs helye, a kifejtett jogszabálysértés folytán megalapozatlanná vált végzést a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte, és az eljárás lefolytatására a másodfokú bíróságot utasította. (Legf. Bír. Pfv. II. 21.933/2003. sz.)