EH 1999.18 Nincs akadálya annak, hogy gyógykezelésének befejezése után a beteg az orvost köszönete jeléül anyagi juttatásban részesítse. Számolnia kell azonban azzal, hogy a károkozótól vagy annak felelősségbiztosítójától ennek megtérítésére nem tarthat igényt [Ptk. 355. § (4) bek., 1972. évi II. tv. 75. § (1)-(2) bek.].
Az I. rendű felperes 1992. március 14. napján, idegenhibás közúti balesetet szenvedett el. A felperesek keresetükben az ebből származó káruk megtérítése iránt támasztottak igényt az alperessel mint a károkozó felelősségbiztosítójával szemben. A másodfokú bíróság - egyebek mellett - helybenhagyta az elsőfokú bíróság ítéletének azt a rendelkezését, amellyel az orvosoknak adott hálapénz címén, 50000 Ft megfizetésére is kötelezte az alperest. Rámutatott, hogy a felperesek az ingyenes egészségügyi szolgáltatások igénybevétele során a társadalmi közfelfogásnak megfelelően jártak el, amikor az azokat nyújtó személyek tevékenységét anyagilag honorálták. Értékelte azt a körülményt is, hogy ezt a magyar jogrendszer is figyelembe veszi, amikor bizonyos foglalkozásúak ilyen jövedelmét adóköteles bevételnek tekinti. Ezért a sérülések súlyára, a kórházi kezelés időtartamára, valamint a társadalmi szokásokra figyelemmel a megítélt összeget sem alaptalannak, sem eltúlzottnak nem találta.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Ebben kizárólag a hálapénzben marasztaló rendelkezést támadta, és azt sérelmezte, hogy a korábban eljárt bíróságok az orvosoknak és ápolószemélyzetnek adott paraszolvenciát is a felpereseket ért kár fogalmi körébe vonták.
Az alperes felülvizsgálati kérelme alapos.
A Ptk. 355. §-ának (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy kártérítés címén a károkozó körülmény folytán a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést és az elmaradt vagyoni előnyt, továbbá azt a kárpótlást vagy költséget kell megtéríteni, amely a károsultat ért vagyoni és nem vagyoni hátrány csökkentéséhez vagy kiküszöböléséhez szükséges.
A felperesek kára keletkezésének és gyógykezelésének idején hatályban volt, az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény 75. §-ának (1)-(2) bekezdése értelmében az orvos, valamint az egyéb egészségügyi dolgozó az állami egészségügyi ellátás keretében köteles az állampolgárt egészségi állapotának megfelelően, lelkiismeretesen, a rendelkezésére álló legkorszerűbb módon, ellenszolgáltatás nélkül ellátni, amelyért anyagi vagy más előnyt nem kérhet, az ellátást ilyen feltételhez nem kötheti, és a büntető jogszabályokban meghatározott esetekben előnyt nem fogadhat el.
E rendelkezés alapja az, hogy a társadalombiztosítási ellátás keretében igénybe vett szolgáltatások a jogosult (beteg) számára nem tekinthetők ingyeneseknek, mert azokra a munkaviszony vagy egyéb jogviszony keretében történt járulékfizetési kötelezettség teljesítésével szerzett jogot. Az e joguk alapján kezelt felpereseknek tehát a gyógyító ellátás igénybevétele során, a perbeli esetben nem merültek fel olyan kiadásaik, melyek a polgári jogi kár fogalmi körébe vonhatóak, és az alperesre áthárítható szükséges költségként jelentkeztek volna.
Jogszabály tiltó rendelkezése hiányában nem volt akadálya annak, hogy a beteg gyógykezelésének befejezése után, az azt végző orvosokat és más egészségügyi dolgozókat, szabad és önkéntes akaratelhatározása alapján, köszönete jeléül, az általa meghatározott összegű anyagi juttatásban (hálapénzben, honoráriumban, paraszolvenciában, borravalóban) részesítse. Ennek során azonban már a juttatás adásának elhatározásakor számolnia kellett azzal, hogy a károkozótól, vagy annak felelősségbiztosítójától történő megtérítésére nem tarthat igényt.
Kétségtelen, hogy a másodfokú ítéletben hivatkozott adójogszabályok az átvett anyagi juttatással kapcsolatban az orvos (ápoló) számára bevallási és jövedelemadó-fizetési kötelezettséget írnak elő. Ez azonban adójogi jogviszony keretében történik, amely a polgári jog területén nem vált ki jogkövetkezményeket. Ezért önmagában ebből a körülményből nem következhet az, hogy olyan polgári jogi jogviszony keletkezne, amelyre a kártérítés fent idézett szabályai volnának irányadók.
A fent kifejtettek eredményeként a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alkalmazásával a jogszabályoknak megfelelő határozatot hozott, a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályon kívül helyezte, és ebben a keretben az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a paraszolvencia megtérítésére irányuló keresetet elutasította. (Pfv.X.24.130/1997. sz.)