EH 2001.414 Nem tekinthető jogszerűnek az a kényszerintézkedés, amelynek megválasztása és alkalmazása a testi épséget szükségtelen mértékben veszélyezteti [Ptk. 349. § (1) bek., 339. § (1) bek., 340. § (1) bek., Pp. 9. § (1) bek., 1994. évi XXXIV. tv., 3/1965. (III. 1.) BM r. 50. § (2) bek.].
A felperes keresetében 1000000 forint nem vagyoni kár megtérítésére kérte a megyei rendőr-főkapitányság alperes kötelezését. Keresetét arra alapította, hogy rendőri intézkedés következményeként maradandó testi fogyatékosságot szenvedett, az egyik szemét elvesztette.
Az elsőfokú bíróság részben helyt adott a keresetnek, nem vagyoni kárként 500000 forint és járulékai megfizetésére kötelezte az alperest. Az ítélet indokolása szerint a felperes súlyos ittassága miatt ok nélkül rátámadt az intézkedő rendőrre, ezért a kényszerítő eszköz alkalmazása vele szemben jogszerűen történt, de annak megválasztása és használata nem felelt meg a jogszabályi rendelkezéseknek. A felperes részéről megvalósuló támadás nem indokolta a rendőrbot azonnali alkalmazását. A felperes szemmel láthatóan nagyon ittas volt, a támadásnál nem használt fegyvert, amelylyel az intézkedő rendőr életét vagy testi épségét veszélyeztette volna, továbbá a két rendőrrel szemben nem volt fizikai erőfölényben sem. Az intézkedés közben sérülést okozó rendőr vallomása szerint a felperes az ökölbeszorított kezét szemmagasságban tartotta, amelyre ő az ütést mérte. A bíróság megítélése szerint a kényszerítő eszközt alkalmazó rendőr figyelmen kívül hagyta a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény felhatalmazása alapján hozott 3/1995. (III. 1.) BM rendelet (Rendőrségi Szolgálati Szabályzat) 51. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezést, amely szerint a rendőr a kényszerítő eszköz alkalmazása során a testi épséget csak a legszükségesebb mértékben veszélyeztetheti.
Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel. Kérte, hogy a Legfelsőbb Bíróság változtassa meg az elsőfokú ítéletet és a keresetet teljes egészében utasítsa el. Indokolása szerint a szolgálatban lévő rendőröket intézkedési kötelezettség terhelte, amelynek során betartottak minden jogszabályi előírást. A jogszerű intézkedés következményei a legnagyobb gondossággal sem voltak előreláthatóak. A felperes kára kizárólag saját felróható magatartására vezethető vissza.
A felperes ellenkérelmében az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte.
A fellebbezés nem megalapozott.
Az államigazgatási jogkörben okozott kár megtérítésére akkor kerülhet sor, ha a kártérítés különös [Ptk. 349. § (1) bekezdés] és általános [Ptk. 339. § (1) bekezdés] feltételei is fennállanak. Az általános feltételek közül a jogellenes magatartást, a kárt és a kettő közötti okozati összefüggést a károsultnak kell bizonyítania. Ennek sikeres bizonyítása esetén a károkozó a felelősség alól akkor mentesülhet, ha bizonyítja, hogy a magatartása nem volt felróható, vagyis úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az elsőfokú bíróság a tényállást a felek előadásának és a bizonyítási eljárás során felmerült bizonyítékoknak az egybevetése alapján helyesen állapította meg és helytálló az érdemi döntése is. A felperes bizonyította, hogy az államigazgatási jogkörben eljáró rendőr intézkedésével okozati összefüggésben őt kár érte. Az elsőfokú bíróság a feltárt tényállás alapján helyesen ítélte meg azt is, az alperesnek nem sikerült bizonyítania, hogy alkalmazottjának magatartása nem volt felróható, vagyis úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Az elsőfokú bíróság által rögzített tények szerint a rendőrségnek azért kellett intézkednie, mert hozzá olyan bejelentés érkezett, hogy a felperes a közterületen fekszik, ott elaludt. Az intézkedést nem a felperes agresszív, bűncselekményt megvalósító magatartása váltotta ki. A súlyosan ittas felperes akkor lépett fel támadóan, amikor őt lakásához közelítve álmából felébresztették. Ezekre és a támadás részletes körülményeire - különösen a felperes korlátozott állóképességére és a két rendőr jelenlétére - tekintettel az elsőfokú bíróság helyesen jutott arra a következtetésre, hogy a felperessel szemben alkalmazott kényszerítő eszköz megválasztása és használata nem felelt meg a rendőrségi törvény és a rendőrségi szolgálati szabályzat rendelkezéseinek. Ez a megállapítás ellentétes a pert megelőzően lefolytatott büntetőeljárásokban hozott ügyészségi és bírósági határozatok következtetéseivel, de nem ütközik a Pp. 9. §-ának (1) bekezdésébe foglalt jogszabályi rendelkezésbe, mert az egységes ítélkezési gyakorlat szerint a polgári jogi kárfelelősség feltételeinek a fennállását a polgári bíróságnak önállóan kell elbírálnia (Legf. Bír. Pfv. V. 22. 897/1994. sz.).
A Legfelsőbb Bíróság szerint az elsőfokú bíróság nem tévedett akkor sem, amikor a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése alapján megállapította, hogy a károsult a kár bekövetkezésében maga is hibásan közrehatott. A peres felek egyaránt felróható magatartásának okszerű mérlegelésével helyesen döntött a nem vagyoni kár mértékéről. (Legf. Bír. Pf. V. 25. 969/1999/3. sz.)