BH 2022.2.44 A település vadászterületnek nem minősülő közigazgatási belterületén az ott megtelepedett vadászható állat által okozott kárért a vadászatra jogosult nem tartozik kártérítési felelősséggel [1996. évi LV. tv. (Vtv.) 8. § (2) bek., 75/A. §, 2013. évi V. tv. (Ptk.) 6:563. §].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes 2016. május 15-én kora reggel a város belterületén 30 km/óra sebességgel haladt a személygépkocsijával, amikor egy, az úttest jobb oldaláról, az azt szegélyező fás, bokros területről kiugrott őzsutával ütközött. Ennek következtében az őzsuta elpusztult, míg a felperes személygépkocsijának az első lökhárítója összetört, a jobb első fényszórója és a gépjárművet borító fólia bevonata megsérült.

[2] Az elhullott vad elszállításáról az alperes intézkedett.

[3] A kérdéses útszakaszon megengedett legnagyobb sebesség 30 km/óra, ott a felperes haladási irányából vadveszélyt jelző tábla nincs kihelyezve.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[4] A felperes keresetében a gépjárműben bekövetkezett kár megtérítésére kérte kötelezni az alperest.

[5] Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.

Az elsőfokú ítélet és a másodfokú közbenső ítélet

[6] Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította.

[7] Határozatának indokolásában felhívta a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (a továbbiakban: Vtv.) 2. §-át, 8. § (2) bekezdés a) pontját és 75/A. § (1)-(2) bekezdéseit, a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 6:539. §-át és 6:563. §-át.

[8] Mivel az alperes érvelése szerint önmagában az elhullott vad elszállításának ténye a felelősségét már csak azért sem alapozta meg, mert a baleset helyszínéhez más vadásztársaság vadászterülete is közel található, ezért az elsőfokú bíróság elsődlegesen azt vizsgálta, hogy a vad az alperes vadászterületéről váltott-e ki. E körben pedig annak a tanúvallomással bizonyított ténynek tulajdonított jelentőséget, hogy "egy őzsuta élettere és egyben mozgástere 500 méter-1 kilométer, így ez a vad valószínűleg ezen a területen született, itt találta meg életterét, egyszerűen városi vad lehetett". Ebből azt a következtetést vonta le, hogy az a terület, amelyről az őzsuta kiváltott, az alperes - nem vadászható - vadászterülete.

[9] A felróhatóságot egyik fél részéről sem tartotta megállapíthatónak. Az alperes esetében figyelemmel volt arra, hogy az érintett közigazgatási terület belterület, a város északi közigazgatási határáig terjed. Értékelte továbbá azt az ugyancsak tanúvallomással bizonyított tényt, hogy az alperesnek a kérdéses városrész fás, bokros területein kialakult vad élővilágról tudomása volt, és bár e probléma megoldása érdekében az illetékes hatóságokkal egyeztetéseket folytatott, azok nem vezettek eredményre, az itt élő vadak kilövésére pedig a terület lakott jellege miatt engedélyt nem kaphatott. A felperes által hiányolt közlekedési jelzőtábla kihelyezésének elmaradását azért nem tartotta az alperesnek felróhatónak, mert a vonatkozó útügyi műszaki előírás szerint a "szabadon élő állatok" jelzőtáblát olyan útszakaszon kell elhelyezni, ahol az utat rendszeresen használt vadcsapás keresztezi. Ezzel szemben rögzítette, hogy a szóban forgó útszakaszon vadcsapás nincs, és az egy forgalmas lakóövezethez tartozik, ahol a rendőrség tájékoztatása szerint más vad által okozott baleset nem volt.

[10] Jóllehet az alperes az érdemi védekezésében azt állította, hogy a felperes az ütközést megelőzően gépjárművével túllépte a megengedett legnagyobb sebességet, mivel az ennek megállapítása érdekében szükséges szakértői bizonyítás költségeit felhívás ellenére nem előlegezte meg, ezért az elsőfokú bíróság a szakértői bizonyítást mellőzte, és az ebből fakadó bizonyítatlanság következményeit az alperes terhére értékelte. Ennek megfelelően a baleset bekövetkezését a felperesnek sem tartotta felróhatónak. Figyelembe vette továbbá, hogy a felperes a rendőri jelentés szerint is az útszakaszon megengedett legnagyobb sebességgel haladt.

[11] A felperesnek azt a hivatkozását, hogy a lakott területen vaddal történt ütközés az alperes ellenőrzési körében felmerült rendellenességnek minősül, a következők miatt nem találta megalapozottnak. Utalt arra, hogy az említett rendellenesség meghatározása szakkérdés, és bár erről az anyagi pervezetés körében a feleket tájékoztatta, a felperes a szakértői bizonyítás elrendelését nem indítványozta. Hangsúlyozta továbbá, hogy önmagában a vad közúton való megjelenése nem értékelhető a vadásztársaság fokozott veszéllyel járó tevékenysége körében bekövetkezett rendellenességként (BH 2000.401.). Emiatt azt állapította meg, hogy a vadnak az adott területen való megjelenése - főként azért, mert "ez a vad itt született, itt találta meg életterét" - önmagában nem rendellenes.

[12] Mivel pedig rendellenességet a felperes részéről sem tartott megállapíthatónak, arra a következtetésre jutott, hogy mindkét fél a maga kárát viseli. Erre figyelemmel a keresetet elutasította.

[13] A felperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és megállapította, hogy "az alperes kártérítési felelőssége a felperessel szemben, a 2015. május 5-én a vaddal való ütközéssel okozati összefüggésben bekövetkezett gépkocsi károsodások kapcsán fennáll". A kereseti követelés összegszerűsége vonatkozásában az elsőfokú bíróságot a per új tárgyalására és új határozat hozatalára utasította.

[14] Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást csupán a felperes személygépkocsijának forgalmi rendszáma tekintetében pontosította.

[15] Rámutatott: az elsőfokú bíróság helyesen hívta fel a Vtv. 8. § (2) bekezdését és a 75/A. § (1)-(2) bekezdéseit, valamint a Ptk. 6:539. §-át és 6:563. §-át, amelyek alapján helytállóan állapította meg, hogy a veszélyes üzemek találkozása miatt a kártérítési felelősség a felróhatóságon, annak hiányában a rendellenességen alapul.

[16] Kiemelte, hogy a Ptk. 6:539. § (1) bekezdése szerinti felróhatóság igazolása nem kimentési bizonyítás, azaz annak kell bizonyítania a másik fél felróhatóságát, aki hivatkozik rá. Ehhez képest - egyetértve az elsőfokú bíróság által e körben kifejtett indokokkal - rögzítette, hogy felróhatóság sem a felperes, sem az alperes részéről nem volt megállapítható.

[17] Ezt követően a Ptk. 6:539. § (2) bekezdésének megfelelően vizsgálandó rendellenesség vonatkozásában kifejtette, hogy az - az elsőfokú bíróság anyagi pervezetésétől és az elsőfokú ítéletben foglaltaktól eltérően - nem szakkérdés, ezért annak eldöntéséhez szakértő igénybevételére nem volt szükség.

[18] Figyelemmel volt arra a jogirodalomban (Döme Attila: A vad-gépjármű ütközésből eredő kártérítési ügyek megítélése a bírói gyakorlatban az új Ptk. tükrében, Polgári Jog, 2016/12.) és a bírói gyakorlatban (BH 2005.212., BH 2012.13.) is helytállónak tekintett álláspontra, amely szerint a rendellenesség egy, a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén belül felmerült belső, elháríthatatlan ok.