EH 2014.06.B5 A rendelkezési jogkör gyakorlója dönt minden olyan kérdésben, amely a folyamatban levő büntetőeljárás sikerét, kimenetelét érintheti.
Az előzetes letartóztatásban lévő terhelt sajtóban, illetve elektronikus hírközlési hálózat útján történő közzététellel megvalósuló nyilatkozattételéhez a hozzájárulást a vádirat benyújtásáig az ügyész, ezt követően pedig az eljárást folytató bíróság (perbíróság) adja meg, mert az ügyész, illetőleg az eljáró bíróság azok, akik a büntetés-végrehajtási jog szerint a rendelkezési jogkör gyakorlói [1979. évi 11. tvr. 118/A. § (5) bek.; 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 237-257. §].
[1] A törvényszék a 2013. május 31-én kihirdetett ítéletével a II. r. vádlottat rablás bűntette [1978. évi IV. tv. 321. § (1) bek., (3) bek. c) pont II. fordulata] és más bűncselekmények miatt halmazati büntetésül kilenc év fegyházbüntetésre ítélte és Magyarország területéről kilenc évre kiutasította.
[2] Az elsőfokú ítélet ellen a II. r. vádlott terhére az ügyész fellebbezést jelentett be, így az ítélőtáblán másodfokú eljárás van folyamatban.
[3] A másodfokú eljárás során egy újságíró azzal a kéréssel fordult a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságához, hogy interjút szeretne készíteni az előzetes letartóztatásban lévő II. r. vádlottal az általa elkövetett bűncselekményről. A büntetés-végrehajtás országos parancsnoka 2013. szeptember 12-én arról tájékoztatta az első fokon eljárt törvényszéket, hogy a nyilatkozattétel az adott büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát várhatóan nem veszélyeztetné, egyben kérte a törvényszéket, hogy a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (továbbiakban: Bv.tvr.) 118/A. § (4) és (5) bekezdése alapján határozzon a nyilatkozattétel engedélyezéséről vagy megtagadásáról.
[4] Az ítélőtábla 2013. szeptember 24-én a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának nyilatkozatát a törvényszék büntetés-végrehajtási csoportjának azzal küldte meg, hogy álláspontja szerint a Bv.tvr. 118/A. §-a szerinti eljárásra a büntetés-végrehajtási bíró jogosult.
[5] A törvényszék büntetés-végrehajtási csoportja a 2013. október 2-án a számára megküldött iratokat az ítélőtáblának visszaküldte, hivatkozva a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának BKv 85. számú véleményében foglaltakra, mely szerint a döntési jogkör gyakorlója az előzetes letartóztatásban lévő vádlott nyilatkozattételi jogosultsága tárgyában az a bíróság, mely előtt a vádlottal szemben (a hatásköri és illetékességi szabályok alapján) az eljárás folyamatban van.
[6] Ezt követően az ítélőtábla a 2013. október 30-án meghozott végzésében megtagadta a II. r. vádlott nyilatkozattételének engedélyezése tárgyában a határozathozatalt és a kérelmet elbírálásra áttette a törvényszék büntetés-végrehajtási bírájához.
[7] Végzésének indokolásában - az Alkotmánybíróságnak az Országgyűlés által még a 2000. évben elfogadott, de a köztársasági elnök által ki nem hirdetett törvény előzetes alkotmányossági vizsgálatát elvégző, 13/2001. (V. 14.) AB számú határozatára utalva - kifejtette, hogy a Bv.tvr. 118/A. §-ának (1) bekezdése szerint az előzetesen letartóztatott jogosult nyilatkozatot tenni az 1986. évi II. törvény szerinti sajtótermékben, illetőleg az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény szerinti elektronikus hírközlő hálózat útján történő közzététellel, és a 118/A. § (2) bekezdése szerint a nyilatkozattétel, illetve a közzététel engedélyezésére és megtagadására a Bv.tvr. 36/C-36/E. §-aiban foglalt rendelkezéseket a 118/A. §-ban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
[8] Idézte a Bv.tvr. 118/A. § (6) bekezdését, mely szerint a nyilatkozattétel megtagadásáról szóló határozat ellen az előzetesen letartóztatott és védője, míg a vádemelést követően a nyilatkozattételt engedélyező határozat ellen az ügyész fellebbezhet, míg a (7) bekezdés szerint a fellebbezést az (5) bekezdés a) pontja esetén a nyomozási bíró, az (5) bekezdés b) pontja esetén a törvényszék másodfokú tanácsa tanácsülésen bírálja el.
[9] Álláspontja szerint a Bv.tvr. 118/A. §-ának, illetve a 36/C-36/E. §-ának összevetéséből az következik, hogy a bíróság eljárására a Bv.tvr. 118/A. § (9) bekezdése alapján a büntetőeljárási törvényben foglaltak az irányadók, így az adott kérelem kapcsán a bíróság feladatait a büntetés-végrehajtási bíró látja el.
[10] Emellett kifejtette: nem osztja a BKv. 85. számú büntető kollégiumi vélemény 3/a. pontjában foglaltakat, miszerint a kérelem tárgyában első fokon mindig az a bíróság dönt, amely előtt a terhelt ellen az eljárás folyamatban van, illetve a fellebbezésről a Kúria tanácsa határoz, ha első fokon az ítélőtábla másodfokon eljáró tanácsa döntött.
[11] Azt nem vitatta, hogy a vádirat benyújtását követően a folyamatban lévő eljárásban a per ura az eljáró bíróság, amely jogosult és köteles, valamint képes meggyőződni arról, hogy a fogva lévő terhelt nyilatkozattétele a büntetőeljárást befolyásolja-e, annak sikerét veszélyezteti-e. Azonban álláspontja szerint a nyilatkozattétel engedélyezéséről az eljárást folytató bíróság pervezető végzést hoz, amely fellebbezéssel nem támadható; a döntés előtt nem kell beszerezni a büntetés-végrehajtási intézet nyilatkozatát; akkor azonban, ha a vádemelést követő nyilatkozattétel esetleges engedélyezése a büntetőeljárás eredményességét nem érintő indokokon alapul, nem a perbíróság, hanem a büntetés-végrehajtási bíró dönt.
[12] Megítélése szerint a Bv.tvr. szóhasználata a bíróságot a büntetés-végrehajtási bíróval azonosítja.
[13] Álláspontjának alátámasztására kifejtette, hogy akkor, ha a vádemelést követően az első fokú eljárásban a nyilatkozattétel engedélyezését az első fokon eljáró törvényszék végezné, a Bv.tvr. 118/A. § (7) bekezdésére figyelemmel másodfokon ugyanannak a törvényszéknek a másodfokú tanácsa bírálhatná felül az adott esetben a sajtóval kapcsolatos döntést, ez azonban megítélése szerint összeegyeztethetetlen a büntetőeljárás rendelkezéseivel, mivel a törvényszék hatáskörébe tartozó ügyben ugyanazon bíróság másodfokú tanácsa csak a nyomozási bíró által a kényszerintézkedések tárgyában a vádirat benyújtása előtt hozott, valamint a büntetés-végrehajtási bíró fellebbezéssel támadható döntései kapcsán járhat el.
[14] Kifejtette továbbá, hogy akkor, ha a törvény a perbíróság e tárgyban történő döntése ellen kívánt volna fellebbezési lehetőséget biztosítani, úgy ezt nem a Bv.tvr.-ben, hanem a Be.-ben szabályozta volna.
[15] Összességében tehát álláspontja szerint a vádirat benyújtása után az eljárást folytató bíróság pervezető végzésben határoz a sajtónyilatkozat megengedése vagy megtiltása kérdésében, és ezt követően kerül sor a Bv.tvr. 118/A. §-ában foglalt, a büntetés-végrehajtási bíró által lefolytatandó eljárásra; ebből következően azonban akkor, ha a nyilatkozattételhez a perbíróság nem járul hozzá, úgy döntése jogorvoslattal nem támadható, és a büntetés-végrehajtási bíró a perbíróság eljárási törvényben foglalt döntését hatáskör hiányában nem változtathatja meg.
[16] A végzés ellen a fellebbviteli főügyészség jelentett be fellebbezést, arra hivatkozva, hogy az ítélőtáblának az egységes gyakorlattal - a BKv 85. számú büntető kollégiumi vélemény 3/a. pontjában foglaltakkal - ellentétes döntése téves jogértelmezésen alapul.
[17] Álláspontja szerint a törvényszék és az ítélőtábla között olyan hatásköri összeütközés merült fel, amelyben a Be. 20. § (2) bekezdés c) pontja alapján a Kúria jogosult dönteni.
[18] A Legfőbb Ügyészség a fellebbezést fenntartotta.
[19] Érdemben akként foglalt állást, hogy az ítélőtábla törvénysértően döntött úgy, hogy az előtte másodfokon folyamatban lévő büntetőügyben előzetes letartóztatásban lévő vádlottat érintő nyilatkozattétel iránti kérelem tárgyában a döntéshozatal nem tartozik a hatáskörébe és ezért a határozathozatalt megtagadta.
[20] Utalt arra is, hogy Magyarország Alaptörvénye 25. cikkének (3) bekezdése, és a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) 23. § (1) bekezdése szerint a legfőbb bírói szerv a Kúria, és a Kúria biztosítja a jogalkalmazás egységét; ezt a jogegységet biztosítja az ítélőtábla által hivatkozott büntető kollégiumi vélemény is.
[21] Emellett megítélése szerint a kollégiumi véleményben foglaltak a helytállóak, ezért indítványozta, hogy a Kúria az ítélőtábla végzését a Be. 372. §-a alapján változtassa meg, az áttételre vonatkozó rendelkezést mellőzze, és a II. r. vádlott nyilatkozattétele iránti kérelem elbírálására a Be. 20. § (2) bekezdésének c) pontja alapján a másodfokú eljárást folytató ítélőtáblát jelölje ki.
[22] Az ítélőtábla azon álláspontja, amely szerint a vádirat benyújtása után az eljárást folytató bíróság pervezető végzésben határoz az előzetes fogvatartásban lévő terhelt sajtónyilatkozatának megengedése vagy megtiltása kérdésében, és ezt követően kerülhet sor a Bv.tvr. 118/A. §-ában foglalt, a büntetés-végrehajtási bíró által lefolytatandó eljárásra, téves.
[23] Az előzetes letartóztatás végrehajtására vonatkozó szabályokat a hatályos jog a büntetés-végrehajtási joganyag részeként kodifikálta; a fogvatartás végrehajtására vonatkozóan a Bv.tvr. szabályai irányadóak, függetlenül attól, hogy a fogvatartás jogcíme a már jogerősen kiszabott szabadságvesztés, avagy a még folyamatban lévő büntetőeljárásban az előzetes letartóztatás végrehajtása.
[24] Miután az előzetes letartóztatás végrehajtásának legfontosabb szabályait a Bv.tvr. szabályozza, a 2008. évi XCII. törvény a Bv.tvr.-nek az előzetes letartóztatás végrehajtására vonatkozó X. Fejezetébe iktatta be a nyilatkozattétellel kapcsolatos rendelkezéseket is.
[25] A folyamatban lévő büntetőeljárásban előzetes letartóztatását töltő terhelt nyilatkozattételének engedélyezése kapcsán azonban a Bv.tvr. a szabadságvesztés végrehajtása alatt nyilatkozni kívánó elítéltre nézve követendő eljáráshoz képest - az ítélőtábla által helyesen hivatkozott AB-határozatban foglaltakra is figyelemmel - differenciáltabb szabályozást tartalmaz.
[26] Eltérő a szabadságvesztését töltő terhelthez képest az előzetes letartóztatásban lévő vádlott helyzete: az elítélttel szemben a büntetőeljárás jogerősen befejeződött, a vádlottal szemben még folyamatban van a büntetőeljárás. Ezért a vádlott nyilatkozattételének engedélyezéséhez nem elegendő a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának, mint a végrehajtásért felelős állami szerv egyszemélyi felelős vezetőjének engedélyező határozata.
[27] A büntetőeljárás alatt a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően pedig az eljárást folytató bíróság az, amely a büntetés-végrehajtási jog szerint a rendelkezési jogkör gyakorlója, azaz a nyilatkozattételhez a hozzájárulást a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően az a bíróság adhatja vagy tagadhatja meg, amelyik előtt a büntetőeljárás éppen folyamatban van.
[28] Erről rendelkezik a Bv.tvr. 118/A. § (5) bekezdése, egyébként a rendelkezési jogkör gyakorlójának jogait a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 237-257. §-ai tartalmazzák.
[29] A rendelkezési jogkör gyakorlója dönt minden olyan kérdésben, amely a folyamatban lévő büntetőeljárás sikerét, kimenetelét érintheti, és nem szűken vett végrehajtási kérdés.
[30] Ezek a jogszabályok szabályozzák a rendelkezési jogkör gyakorlását, és nem a büntetőeljárási törvény, annak ellenére, hogy az ilyen, az előzetes letartóztatás tartama alatti engedélyezésre csak a büntetőeljárás alatt kerülhet sor, és a vádemelés előtt az ügyész, vádemelés után pedig kizárólag az a bíróság lehet a rendelkezési jogkör gyakorlója, amelyik előtt a büntetőeljárás folyamatban van.
[31] Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatának IV.2. pontjában kifejtette: "Az előzetes letartóztatás okának és céljának alapján elfogadható, hogy az ügyész, illetve a bíróság megakadályozza az előzetesen letartóztatott és a média közötti kapcsolatfelvételt, amennyiben a büntetőeljárás eredményességének, vagy a fogvatartó intézmény rendjének és biztonságának veszélyeztetése megállapítható."
[32] Ezzel összhangban áll az előzetes letartóztatásban lévő terhelt nyilatkozattételi jogának szabályozása, amely kétlépcsős: első lépcsőben a fogvatartást végrehajtó állami szerv vezetője nyilatkozik arról, hogy a nyilatkozattétel veszélyeztetné-e az adott büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát, majd nyilatkozatát a kérelemmel együtt a vádirat benyújtásáig az ügyésznek, azt követően a bíróságnak küldi meg [Bv.tvr. 118/A. § (4) bek.].
[33] A kérelemről - ennek megfelelően - a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság végzéssel határoz [Bv.tvr. 118/A. § (5) bek.]. Azaz a Bv.tvr. a 118/A. §-ban egy olyan kettős természetű jogintézményt szabályoz, amely a büntetés-végrehajtási jog és a büntetőeljárási jog határán helyezkedik el. A két jogág közötti összekötő kapocs - miután folyamatban lévő büntetőeljárásról van szó - a rendelkezési jogkör gyakorlója, azaz az ügyész a vádemelésig, azután pedig az a bíróság, amely előtt az eljárás folyamatban van.
[34] Nem a büntetés-végrehajtási bíró, hanem a büntetés-végrehajtási jogszabályok által a rendelkezési jogkör gyakorlójának nevezett bíróság hatáskörébe tartozik annak eldöntése, hogy az előzetes letartóztatásban lévő, büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott, ám még jogerősen el nem ítélt terhelt a büntetőeljárás eredményességére, mint az Alkotmánybíróság által is elismert nyilatkozattétel-korlátozási jogcímre tekintettel tehet-e nyilatkozatot sajtótermékben vagy elektronikus hírközlő hálózat útján.
[35] Ennek oka egyrészt az, hogy a rendelkezési jogkör gyakorlója, és nem a büntetés-végrehajtási bíró az, aki a folyamatban lévő büntetőeljárás érdekeire figyelemmel ezt a kérdést érdemben el tudja dönteni; másrészt a büntetés-végrehajtási bíró csak a büntetést kiszabó jogerős bírósági határozat alapján, a büntetés-végrehajtási jogviszony keretei között jár el, és kizárólag a Bv.tvr.-ben számára biztosított jogokat, hatásköröket gyakorolhatja. Ezt támasztja alá a Bv.tvr. 6. § (1) bekezdése, amely a következőképp rendelkezik: "A bíróság e fejezetben szabályozott feladatait a törvényszéken működő büntetésvégrehajtási bíró látja el." Azaz a tvr. nem az általa szabályozott valamennyi bíróságra háruló feladatot utalta a bv. bíró hatáskörébe.
[36] A Bv.tvr. 118/A. §-ának (5) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az előzetes letartóztatásban lévő terhelt nyilatkozattételi kérelme tárgyában - az eljárás szakaszaihoz képest - a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság határoz, azaz nem a bv. bíró. A Bv.tvr. 118/A. §-ának (9) bekezdéséből - amely szerint az előzetes letartóztatott nyilatkozattétele kapcsán az ügyész és a bíróság eljárására egyebekben a büntetőeljárási törvény rendelkezései az irányadók - is ez következik.
[37] A Bv.tvr. 118/A. § (5) és (7) bekezdésének egybevetéséből pedig az következik, hogy mind az ügyész, mind a vádirat benyújtása után a bíróság határozata ellen fellebbezésnek van helye.
[38] Kétségtelen, hogy a bíróság (mégpedig a Bv.tvr. e rendelkezésének rendszertani értelmezéséből következően a perbíróság) e határozata elleni fellebbezést a 118/A. § (7) bekezdése szerint a törvényszék másodfokú tanácsa bírálja el.
[39] Miután azonban az idézett (9) bekezdés szerint a bíróság eljárására egyebekben a Be. szabályai irányadóak, ez a rendelkezés - az ítélőtábla álláspontjától eltérően - nem azt jelenti, hogy az eljárási törvényben nem szabályozott kérdésekben a Bv.tvr.-t kell alkalmazni, hanem azt, hogy a Bv.tvr.-ben a jogalkotó nem kívánt eltérni a Be. rendszerében meglévő, a jogorvoslati eljárásokra irányadó hatásköri rendelkezésektől, és erre nézve a büntetőeljárási törvényt rendelte alkalmazni.
[40] Ezért akkor, ha első fokon a járásbíróság jár el, az dönt az eljárása alatt az engedélyezés tárgyában, a határozata elleni fellebbezést pedig a törvényszék bírálja el;
[41] amikor pedig az ügyet első fokon nem a járásbíróság, hanem a törvényszék tárgyalja, az első fokú eljárásban az engedélyezés tárgyában az ügyben eljáró törvényszék dönt, és ilyenkor a Be. 13. § (2) bekezdésének b) pontjára figyelemmel a végzés elleni fellebbezést nem a törvényszék, hanem az ítélőtábla másodfokú tanácsa bírálja el.
[42] Amennyiben az eljárás másodfokon van folyamatban, és a törvényszék jár el, a törvényszék határoz az engedélyezés tárgyában, a fellebbezést pedig a Be. 383. § (1) bekezdésének a) pontja alapján az ítélőtábla bírálja el;
[43] ha pedig az ügyet másodfokon az ítélőtábla tárgyalja, és - mint a rendelkezési jogkör gyakorlója - dönt a nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában, a határozata elleni fellebbezést a Be. 383. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a Kúria bírálja el.
[44] Ekként tehát téves az ítélőtábla azon okfejtése, amely szerint a Bv.tvr. e rendelkezései felülírnák a Be. fellebbezési fórumaira vonatkozó szabályozást. Az ítélőtábla értelmezésétől eltérően a Bv.tvr. 118/A. § (9) bekezdése éppen a Be. jogorvoslati fórumrendszerére utal vissza, nem pedig felülírja azt.
[45] Lényegében ezzel az okfejtéssel áll összhangban a BKv 85. számú büntető kollégiumi vélemény is.
[46] Ezt erősíti egyébként az is, hogy az elítéltek nyilatkozattételének engedélyezéséről a Bv.tvr. eltérően rendelkezik: a 9/A. § (1) bekezdése szerint az elítélt a 36/C. § (1) bekezdése szerinti nyilatkozattételét megtagadó határozat elleni fellebbezést a büntetés-végrehajtási bíró az iratnak a hozzá érkezésétől számított öt napon belül az iratok alapján bírálja el, és a végzése ellen fellebbezésnek nincs helye. Azaz nem bíróként, hanem büntetés-végrehajtási bíróként nevezi meg a döntéshozót.
[47] A Bv.tvr. 118/A. § (5) bekezdése szerinti határozatot azonban nem a bv. bíró hatáskörébe utalja; az előzetes letartóztatásban lévő fogvatartott esetében, akivel szemben a büntetőeljárás még folyik, nem a bv. bírónak, hanem a büntetőügyben eljáró bíróságnak van jogköre a sajtónyilatkozat engedélyezése tárgyában a döntést meghozni.
[48] Téves az a sommás megállapítás is, miszerint a Bv.tvr. szóhasználata a bíróságot a büntetés-végrehajtási bíróval azonosítja.
[49] Ezt támasztja alá a Bv.tvr. már hivatkozott 6. § (1) bekezdésén - amely kifejezetten akként rendelkezik, miszerint a bv. bíró hatásköre alapvetően a tvr.
II. Fejezete szerinti eljárásokra terjed ki - túl, hogy a Bv.tvr. 24. §-ában, 34. § (2) és (3) bekezdésében, 36. § (1) bekezdésének p) pontjában, (2) bekezdésében, (4a) bekezdésének b) pontjában, (8) bekezdésében, 68. § (2) bekezdésében, 69. § (1) bekezdésében, 71. §-ában, 72. § (2) bekezdésében, 76. § (1) és (2) bekezdésében, 81. §-ában, 82. §-ában, 82/A. §-ában, 83. §-ában, 84/A-84/B. §-ában, 96. § e) pontjában, 106. §-ában, 112. § (1) bekezdésében, 116. § (1) és (4) bekezdésében, 118. § (1) bekezdésének d) pontjában és (3) bekezdésében, 121/A. § (3) bekezdésében vagy 126. § (2e) bekezdésében említett "bíróság" nem azonos a büntetés-végrehajtási bíróval.
[50] Kétségtelen, hogy a Bv.tvr. 23/C. §-ában, 28/A. §-ában, 36/E. § (4) bekezdésében, 100. §-ában említett bíróságon valójában a büntetés-végrehajtási bírót kell érteni.
[51] Ezért a 2014. december 31-ig még hatályos, számos módosításon átesett, így koherenciáját vesztett Bv.tvr. kapcsán az egyes szabályok - elsősorban rendszertani, jogdogmatikai - értelmezése alapján kell eldönteni, miszerint a Bv.tvr. mely bíróságnak és milyen kérdésekben biztosít hatáskört.
[52] Tévedésen alapszik az ítélőtábla azon jogi álláspontja is, amely szerint a perbíróság a nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában pervezető, ekként önállóan nem fellebbezhető végzésben határoz, és e pervezető végzés meghozatalát követően a büntetés-végrehajtási bíró hozza meg a nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában az alakszerű, így már fellebbezhető végzést.
[53] Ilyen következtetés a Bv.tvr. egyetlen rendelkezéséből sem vonható le, és mivel a nyilatkozattétel engedélyezését a Bv.tvr. szabályozza, semmilyen tételes jogi alapja nincs az ítélőtábla e kérdésben elfoglalt álláspontjának. Az ítélőtábla is idézi a Be. 260. § (1) bekezdését, mely szerint a pervezető végzés az ügy menetét, az eljárási cselekmény előkészítését vagy annak végrehajtását szolgálja. A vádlott sajtónak történő nyilatkozattételét engedélyező vagy azt megtagadó határozata tartalmilag nyilvánvalóan nem ilyen, így pervezető végzésnek semmiképp sem tekinthető.
[54] Az ítélőtábla idézi az Alkotmánybíróság 13/2001. (V. 14.) határozatának megállapításait, amelyből azonban éppen az olvasható ki, miszerint a fogvatartott véleménynyilvánítási joga és a sajtóval történő kapcsolattartása nemcsak a büntetés-végrehajtás reintegrációs céljait elősegítő eszköz, de egyben az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Európai Egyezményében biztosított alapjog is, amely csak szűk körben korlátozható.
[55] Ebből viszont az következik, hogy az ítélőtábla azon jogi álláspontja, miszerint a nyilatkozattétel tárgyában a perbíróság pervezető végzéssel határoz, és ezt követően, a büntetés-végrehajtási bíró e végzéshez kötve határoz a nyilatkozattétel megengedhetőségéről, ténylegesen mind a büntetés-végrehajtási bíró kompetenciáját, mind pedig a jogorvoslati jogosultságot kiüresíti, mivel a perbíróság végzése után sem a bv. bíró, sem a bv. bíró határozatát felülbíráló másodfokú tanács nincs abban a helyzetben, hogy a pervezető végzést - melyet indokolni sem kell - érdemben felülbírálja.
[56] Amennyiben ez az álláspont helytálló lenne, akkor a döntés hasonló helyzetet eredményezne, mint amilyen a Be. - tervezett, azonban hatályba nem lépett - 327. § (2) bekezdése miatt alakult volna ki, amely szerint azzal a terhelttel szemben, akit első fokon nem jogerősen legalább háromévi szabadságvesztésre ítéltek, az ügyész indítványa alapján az előzetes letartóztatás elrendelése vagy fenntartása kötelező lett volna; ennek kapcsán fejtette ki az Alkotmánybíróság 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában, hogy az ilyen rendelkezés elvonná a bíróság hatáskörét, és egyúttal kiüresítené a jogorvoslathoz való jogot is, emellett sértené a jogbiztonság követelményét, mivel a döntés alapjául szolgáló mérlegelési szempontokat egyáltalán nem határoz meg.
[57] A Kúria megítélése szerint az ítélőtábla által vázolt engedélyezési modell ugyanezen hiányosságokban szenved: egyrészt a perbíróság pervezető végzésének mérlegelési szempontjait nem határozza meg, ugyanakkor a pervezető végzés ténylegesen "kényszerpályára" helyezné a büntetés-végrehajtási bírót, mivel a mérlegelési szempontokat nem bírálhatná felül, és emiatt a bv. bíró határozata elleni jogorvoslati jog formálissá válna; a felülbírálatot elvégző bíróság sem ismerné a döntés tényleges okait, ezért azt érdemben felülbírálni sem tudná.
[58] A Legfőbb Ügyészség azon álláspontja kapcsán, amely szerint a BK véleményben közzétett jogértelmezéssel ellentétes álláspont kialakítása és annak alapján az irányadó gyakorlattól eltérő döntés meghozatala nem tilalmazott ugyan, de az a jogegység megsértését jelenti, a Kúria a következőkre mutat rá: a bíróságok jogalkalmazásának egysége azt jelenti, hogy a határozatok különbözősége az ügyek egyediségéből, nem pedig a bíróságok területi vagy hierarchikus elhelyezkedéséből, esetleg más különbözőségből fakad. Az ítélkezés egységességének követelménye a jogbiztonság és a törvény előtti egyenlőség alkotmányos (alaptörvényi) elvéből következik.
[59] Az ítélkezés egységességének biztosítását az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdése a Kúria feladatává teszi. Ezért az Alaptörvény alapján a Kúria jogegységi határozatai a bíróságokra nézve kötelezőek.
[60] Az Alaptörvény - a jogegységi határozatokon kívül - a jogegység biztosításának további eszközeit nem nevesíti, azokról a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) III. Fejezete szól. A Bszi. 25. §-a szerint a Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, joggyakorlat-elemzést folytat jogerősen befejezett ügyekben, valamint elvi bírósági határozatokat és elvi bírósági döntéseket tesz közzé. Ezenkívül a Bszi. 27. § (1) bekezdésének alapján a kollégium az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében figyelemmel kíséri a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben.
[61] Ennek megfelelően a kollégiumi vélemény a jogegység biztosításának ugyan nem kötelező, de rugalmasabb eszköze, mint a jogegységi határozat.
[62] A kollégiumi véleményt az adott kollégium tagjai magukra nézve kötelezőnek tekintik. Ez a Kúria esetében azt jelenti, hogy ha a jogértelmezés kapcsán a Kúria kollégiuma véleményt alkot, a továbbiakban az adott jogkérdésben a kollégiumi véleményben kifejtettek szerint fog ítélkezni.
[63] Az alsóbb szinten ítélkező bíróságok ennek tudatában veszik figyelembe a Kúria kollégiumi véleményét, és bár megtehetik, hogy attól eltérnek, azonban ezzel ennek esetleges jogorvoslati következményeit fel is vállalják.
[64] Az ítélőtábla 2013. szeptember 24-én kelt - határozati forma nélküli, ekként az eljárási szabályoknak meg nem felelő - átiratát követően a törvényszék büntetés-végrehajtási bírája a 2013. október 2-án a számára megküldött iratokat - ugyancsak mellőzve a határozathozatalt és ezzel ugyancsak eljárási szabálysértést vétve - az ítélőtáblának visszaküldte, lényegében hatáskörének hiányát állapítva meg.
[65] Az ítélőtábla a 2013. október 30-án meghozott végzésében az előtte folyamatban lévő büntetőügyben a II. r. vádlott nyilatkozattételének engedélyezése tárgyában a határozathozatalt megtagadta és a vádlott nyilatkozattétel engedélyezése iránti kérelmét alakszerű végzéssel a törvényszék büntetés-végrehajtási bírájához tette át.
[66] Az ügyben tehát mind a törvényszék, mind az ítélőtábla megállapította a hatáskörének hiányát.
[67] Ezen pedig nem változtat az a tény, hogy a törvényszék büntetés-végrehajtási bírája nem alakszerű végzésben, hanem átiratban állapította meg a hatásköre hiányát.
[68] Az ítélőtábla helyesen jogorvoslati jogot biztosított végzése ellen.
[69] A két bíróság közötti negatív hatásköri összeütközés tehát fennáll.
[70] A bíróságok közötti hatásköri összeütközés esetén az eljáró bíróságot az ügyész indítványának beszerzését követően ki kell jelölni [Be. 20. § (1) bek.]. A kijelölésről a Kúria határoz, ha a hatásköri összeütközés a törvényszék és az ítélőtábla között merült fel [Be. 20. § (2) bek. c) pont].
[71] A Kúria gyakorlata szerint nincs akadálya a Kúria eljárásának, ha olyan ügyet terjesztettek fel - téves jogalkalmazás folytán, eljárási hiba miatt, más jogcímen - a Kúriához, aminek elintézésére a törvény a Kúria számára biztosít első fokú hatáskört.
[72] Mindezek alapján a Kúria a törvényszék büntetés-végrehajtási bírájának átirata és az ítélőtábla végzése következtében felmerült negatív hatásköri összeütközés folytán - az ügyészi fellebbezést is elbírálva - az ítélőtábla előtt folyamatban lévő büntetőügyben a Bv.tvr. 118/A. § (5) és (9) bekezdése, valamint a Be. 383. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a II. r. vádlott nyilatkozattétele iránti kérelem elbírálására az ítélőtáblát jelölte ki; határozatát a 384. § szerinti tanácsülésen hozta meg.
[73] Emellett az iratokból megállapíthatóan a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának a Bv.tvr. 118/A. § (4) bekezdése alapján adott nyilatkozata 2013. szeptember 19-én érkezett az ítélőtáblára. Az ítélőtábla a negatív hatásköri összeütközést megalapozó végzését 2013. október 30-án hozta meg, és bár az ügyészi fellebbezés 2013. november 6-án megérkezett, az iratokat a fellebbezés elbírálására csak 2014. január 6-án terjesztette fel a Legfőbb Ügyészségen keresztül a Kúriára.
[74] A Be. 64/A. § (1) bekezdésének a) pontja szerint az eljárást soron kívül kell lefolytatni, ha a terhelt előzetes letartóztatásban van. A Bv.tvr. 118/A. § (9) bekezdése alapján a fogvatartotti nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában a Bv.tvr.-ben nem szabályozott kérdésekben a Be. szabályai irányadóak.
[75] A hatásköri összeütközés folytán a 2013 szeptemberében előterjesztett kérelem még nincs elbírálva, amely az alapjog súlyos sérelmét jelenti.
[76] Ezért a Kúria előírta, hogy a Be. 64/A. § (1) bekezdésének a) pontja alapján az eljárás lefolytatására kijelölt ítélőtábla a nyilatkozattétel engedélyezése kérdésében soron kívül határozzon.
[77] Az ítélőtábla végzése 5. oldalának harmadik bekezdésében hivatkozik a "tvr. indokolására".
[78] Ehhez kapcsolódóan a Kúria megjegyzi: a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 18. §-ának (1) bekezdése értelmében nem a jogszabály elfogadott (kihirdetett) szövegének van indokolása, hanem a jogszabály tervezetének, amelyet a jogszabály előkészítője készít el annak érdekében, hogy bemutassa azokat a társadalmi, gazdasági, szakmai okokat és célokat, amelyek a javasolt szabályozást szükségessé teszik, továbbá ismertesse a jogi szabályozás várható hatásait.
[79] Az az indokolásszöveg, amelyet a Magyarországon leginkább használt elektronikus jogi adatbázis közöl, ennek értelmében nem tekinthető a jogszabály indokolásának, mivel a már hivatkozott jogalkotási törvény szerint nem a végleges (elfogadott) törvényszövegnek, hanem az Országgyűléshez benyújtott törvényjavaslatnak van a törvényjavaslat benyújtója által elkészített indokolása. Erre a tényre egyébként a már említett elektronikus adatbázis is felhívja a figyelmet.
[80] Számos esetben - még akkor is, ha a benyújtott törvényjavaslatot az Országgyűlés módosítás nélkül elfogadja - előfordul, hogy a törvényjavaslathoz a Kormány által benyújtott ún. miniszteri indokolás olyan jogi fejtegetést tartalmaz, amely nem feltétlenül áll összhangban az elfogadott normaszöveggel. Így a 2008. évi XCII. törvény 9. §-ához is olyan tartalmú miniszteri indokolást csatolt az előterjesztő, amely a normaszöveg tényleges tartalmával nem áll összhangban, mivel kizárólag az indokolás tartalmazza, miszerint az engedélyezésről vagy a megtagadhatóságról a bíróság egyesbíróként dönt.
[81] Az indokolás e kitétele azonban éppen azt nem veszi figyelembe, hogy a Be. szabályai szerint az elsőfokú bíróság nemcsak egyesbíróként, hanem tanácsban is eljárhat; ebben az esetben pedig - eltérő tételes rendelkezés hiányában - a Be.-nek azok a rendelkezései irányadóak, amelyek a tanácsban eljáró bíróság esetében a bíróság tanácsa és a tanács elnöke közötti döntési kompetenciát megosztják. Eltérő rendelkezést pedig - a benyújtott miniszteri indokolással ellentétben - az Országgyűlés által elfogadott törvény nem tartalmaz.
[82] Azaz a törvényjavaslathoz fűzött indokolás olyan többletelemet fogalmazott meg, amelyet sem benyújtott törvényjavaslat, sem az elfogadott törvény alapján - a hatályos jogi környezettel összehasonlítva - nem lehet levezetni a hatályos jog tételes rendelkezéseiből.
[83] Ezzel a Kúria arra kívánja felhívni a figyelmet, miszerint rendkívül körültekintően kell eljárni akkor, amikor a bíróság egy jogszabály értelmezése kapcsán annak "indokolására" hivatkozik.
(Kúria Bkk. I. 143/2014.)
* * *
TELJES HATÁROZAT
A Kúria Budapesten, a 2014. év március hó 3. napján tartott tanácsülésen meghozta a következő
v é g z é s t:
Az emberölés bűntettének kísérlete és más bűncselekmények miatt folyamatban lévő büntetőügyben a II. rendű vádlott nyilatkozattétele iránti kérelem soron kívüli elbírálására a Fővárosi Ítélőtáblát jelöli ki.
E végzés ellen nincs helye fellebbezésnek.
I n d o k o l á s
A Fővárosi Törvényszék a 2013. május 31-én kihirdetett 9. Fk. 1799/2012/60. számú ítéletével a II. rendű vádlottat rablás bűntette [1978. évi IV. törvény 321. § (1) bekezdés, (3) bekezdés c) pont II. fordulata] és más bűncselekmények miatt halmazati büntetésül kilenc év fegyházbüntetésre ítélte és Magyarország területéről kilenc évre kiutasította.
Az első fokú ítélet ellen a II. rendű vádlott terhére az ügyész fellebbezést jelentett be, így a Fővárosi Ítélőtáblán 3.Fkf.363/2013. szám alatt másodfokú eljárás van folyamatban .
A másodfokú eljárás során egy újságíró azzal a kéréssel fordult a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságához, hogy interjút szeretne készíteni az előzetes letartóztatásban lévő II. rendű vádlottal az általa elkövetett bűncselekményről. A büntetés-végrehajtás országos parancsnoka 2013. szeptember 12-én arról tájékoztatta az első fokon eljárt Fővárosi Törvényszéket, hogy a nyilatkozattétel az adott büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát várhatóan nem veszélyeztetné, egyben kérte a törvényszéket, hogy a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Bv.tvr.) 118/A. § (4) és (5) bekezdése alapján határozzon a nyilatkozattétel engedélyezéséről vagy megtagadásáról.
A Fővárosi Ítélőtábla 3.Fkf.363/2013/10. szám alatt 2013. szeptember 24-én a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának nyilatkozatát a Fővárosi Törvényszék Büntetés-végrehajtási Csoportjának azzal küldte meg, hogy álláspontja szerint a Bv.tvr. 118/A. §-a szerinti eljárásra a büntetés-végrehajtási bíró jogosult.
A Fővárosi Törvényszék Büntetés-végrehajtási csoportja a 2013. október 2-án a számára megküldött iratokat a Fővárosi Ítélőtáblának visszaküldte, hivatkozva a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának BKv 85. számú véleményében foglaltakra, mely szerint a döntési jogkör gyakorlója az előzetes letartóztatásban lévő vádlott nyilatkozattételi jogosultsága tárgyában az a bíróság, mely előtt a vádlottal szemben (a hatásköri és illetékességi szabályok alapján) az eljárás folyamatban van.
Ezt követően a Fővárosi Ítélőtábla a 2013. október 30-án meghozott 3. Fkf. 363/2013/21. számú végzésében megtagadta a II. rendű vádlott nyilatkozattételének engedélyezése tárgyában a határozathozatalt és a kérelmet elbírálásra áttette a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírájához.
Végzésének indokolásában - az Alkotmánybíróságnak az Országgyűlés által még a 2000. évben elfogadott, de a köztársasági elnök által ki nem hirdetett törvény előzetes alkotmányossági vizsgálatát elvégző, 13/2001. (V. 14.) AB számú határozatára utalva - kifejtette, hogy a Bv.tvr. 118/A. §-ának (1) bekezdése szerint az előzetesen letartóztatott jogosult nyilatkozatot tenni az 1986. évi II. törvény szerinti sajtótermékben, illetőleg az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény szerinti elektronikus hírközlő hálózat útján történő közzététellel, és a 118/A. § (2) bekezdése szerint a nyilatkozattétel, illetve a közzététel engedélyezésére és megtagadására a Bv.tvr. 36/C-36/E. §-aiban foglalt rendelkezéseket a 118/A. §-ban foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
Idézte a Bv.tvr. 118/A. § (6) bekezdését, mely szerint a nyilatkozattétel megtagadásáról szóló határozat ellen az előzetesen letartóztatott és védője, míg a vádemelést követően a nyilatkozattételt engedélyező határozat ellen az ügyész fellebbezhet, míg a (7) bekezdés szerint a fellebbezést az (5) bekezdés a) pontja esetén a nyomozási bíró, az (5) bekezdés b) pontja esetén a törvényszék másodfokú tanácsa tanácsülésen bírálja el.
Álláspontja szerint a Bv.tvr. 118/A. §-ának, illetve a 36/C-36/E. §-ának összevetéséből az következik, hogy a bíróság eljárására a Bv.tvr. 118/A. § (9) bekezdése alapján a büntetőeljárási törvényben foglaltak az irányadók, így az adott kérelem kapcsán a bíróság feladatait a büntetés-végrehajtási bíró látja el.
Emellett kifejtette: nem osztja a BKv 85. számú büntető kollégiumi vélemény 3/a. pontjában foglaltakat, miszerint a kérelem tárgyában első fokon mindig az a bíróság dönt, amely előtt a terhelt ellen az eljárás folyamatban van, illetve a fellebbezésről a Kúria tanácsa határoz, ha első fokon az ítélőtábla másodfokon eljáró tanácsa döntött.
Azt nem vitatta, hogy a vádirat benyújtását követően a folyamatban lévő eljárásban a per ura az eljáró bíróság, aki jogosult és köteles, valamint képes meggyőződni arról, hogy a fogva lévő terhelt nyilatkozattétele a büntetőeljárást befolyásolja-e, annak sikerét veszélyezteti-e. Azonban álláspontja szerint a nyilatkozattétel engedélyezéséről az eljárást folytató bíróság pervezető végzést hoz, amely fellebbezéssel nem támadható; a döntés előtt nem kell beszerezni a büntetés-végrehajtási intézet nyilatkozatát; akkor azonban, ha a vádemelést követő nyilatkozattétel esetleges engedélyezése a büntetőeljárás eredményességét nem érintő indokokon alapul, nem a perbíróság, hanem a büntetés-végrehajtási bíró dönt.
Megítélése szerint a Bv.tvr. szóhasználata a bíróságot a büntetés-végrehajtási bíróval azonosítja.
Álláspontjának alátámasztására kifejtette, hogy akkor, ha a vádemelést követően az első fokú eljárásban a nyilatkozattétel engedélyezését az első fokon eljáró törvényszék végezné, a Bv.tvr. 118/A. § (7) bekezdésére figyelemmel másodfokon ugyanannak a törvényszéknek a másodfokú tanácsa bírálhatná felül az adott esetben a sajtóval kapcsolatos döntést, ez azonban megítélése szerint összeegyeztethetetlen a büntetőeljárás rendelkezéseivel, mivel a törvényszék hatáskörébe tartozó ügyben ugyanazon bíróság másodfokú tanácsa csak a nyomozási bíró által a kényszerintézkedések tárgyában a vádirat benyújtása előtt hozott, valamint a büntetés-végrehajtási bíró fellebbezéssel támadható döntései kapcsán járhat el.
Kifejtette továbbá, hogy akkor, ha a törvény a perbíróság e tárgyban történő döntése ellen kívánt volna fellebbezési lehetőséget biztosítani, úgy ezt nem a Bv.tvr.-ben, hanem a Be.-ben szabályozta volna.
Összességében tehát álláspontja szerint a vádirat benyújtása után az eljárást folytató bíróság pervezető végzésben határoz a sajtónyilatkozat megengedése vagy megtiltása kérdésében, és ezt követően kerül sor a Bv.tvr. 118/A. §-ában foglalt, a büntetés-végrehajtási bíró által lefolytatandó eljárásra; ebből következően azonban akkor, ha a nyilatkozattételhez a perbíróság nem járul hozzá, úgy döntése jogorvoslattal nem támadható, és a büntetés-végrehajtási bíró a perbíróság eljárási törvényben foglalt döntését hatáskör hiányában nem változtathatja meg.
A végzés ellen a Fővárosi Fellebbviteli Főügyészség jelentett be fellebbezést, arra hivatkozva, hogy az ítélőtáblának az egységes gyakorlattal - a BKv 85. számú büntető kollégiumi vélemény 3/a. pontjában foglaltakkal - ellentétes döntése téves jogértelmezésen alapul.
Álláspontja szerint a Fővárosi Törvényszék és az ítélőtábla között olyan hatásköri összeütközés merült fel, amelyben a Be. 20. § (2) bekezdés c) pontja alapján a Kúria jogosult dönteni.
A Legfőbb Ügyészség a fellebbezést fenntartotta.
Érdemben akként foglalt állást, hogy a Fővárosi Ítélőtábla törvénysértően döntött úgy, hogy az előtte másodfokon folyamatban lévő büntetőügyben előzetes letartóztatásban lévő vádlottat érintő nyilatkozattétel iránti kérelem tárgyában a döntéshozatal nem tartozik a hatáskörébe és ezért a határozathozatalt megtagadta.
Utalt arra is, hogy Magyarország Alaptörvénye 25. cikkének (3) bekezdése, és a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (a továbbiakban: Bszi.) 23. § (1) bekezdése szerint a legfőbb bírói szerv a Kúria, és a Kúria biztosítja a jogalkalmazás egységét; ezt a jogegységet biztosítja a Fővárosi Ítélőtábla által hivatkozott büntető kollégiumi vélemény is.
Emellett megítélése szerint a kollégiumi véleményben foglaltak a helytállóak, ezért indítványozta, hogy a Kúria a Fővárosi Ítélőtábla 3. Fkf. 363/2013/21. számú végzését a Be. 372. §-a alapján változtassa meg, az áttételre vonatkozó rendelkezést mellőzze, és a II. rendű vádlott nyilatkozattétele iránti kérelem elbírálására a Be. 20. § (2) bekezdésének c) pontja alapján a másodfokú eljárást folytató Fővárosi Ítélőtáblát jelölje ki.
A fellebbezés megalapozott.
A Fővárosi Ítélőtábla azon álláspontja, amely szerint a vádirat benyújtása után az eljárást folytató bíróság pervezető végzésben határoz az előzetes fogvatartásban lévő terhelt sajtónyilatkozatának megengedése vagy megtiltása kérdésében, és ezt követően kerülhet sor a Bv.tvr. 118/A. §-ában foglalt, a büntetés-végrehajtási bíró által lefolytatandó eljárásra, téves.
Az előzetes letartóztatás végrehajtására vonatkozó szabályokat a hatályos jog a büntetés-végrehajtási joganyag részeként kodifikálta; a fogvatartás végrehajtására vonatkozóan a Bv.tvr. szabályai irányadóak, függetlenül attól, hogy a fogvatartás jogcíme a már jogerősen kiszabott szabadságvesztés, avagy a még folyamatban lévő büntetőeljárásban az előzetes letartóztatás végrehajtása.
Miután az előzetes letartóztatás végrehajtásának legfontosabb szabályait a Bv.tvr. szabályozza, a 2008. évi XCII. törvény a Bv.tvr.-nek az előzetes letartóztatás végrehajtására vonatkozó X. Fejezetébe iktatta be a nyilatkozattétellel kapcsolatos rendelkezéseket is.
A folyamatban lévő büntetőeljárásban előzetes letartóztatását töltő terhelt nyilatkozattételének engedélyezése kapcsán azonban a Bv.tvr. a szabadságvesztés végrehajtása alatt nyilatkozni kívánó elítéltre nézve követendő eljáráshoz képest - a Fővárosi Ítélőtábla által helyesen hivatkozott AB határozatban foglaltakra is figyelemmel - differenciáltabb szabályozást tartalmaz.
Eltérő a szabadságvesztését töltő terhelthez képest az előzetes letartóztatásban lévő vádlott helyzete: az elítélttel szemben a büntetőeljárás jogerősen befejeződött, a vádlottal szemben még folyamatban van a büntetőeljárás. Ezért a vádlott nyilatkozattételének engedélyezéséhez nem elegendő a büntetés-végrehajtás országos parancsnokának, mint a végrehajtásért felelős állami szerv egyszemélyi felelős vezetőjének engedélyező határozata.
A büntetőeljárás alatt a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően pedig az eljárást folytató bíróság az, amely a büntetés-végrehajtási jog szerint a rendelkezési jogkör gyakorlója, azaz a nyilatkozattételhez a hozzájárulást a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően az a bíróság adhatja vagy tagadhatja meg, amelyik előtt a büntetőeljárás éppen folyamatban van.
Erről rendelkezik a Bv.tvr. 118/A. § (5) bekezdése, egyébként a rendelkezési jogkör gyakorlójának jogait a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 237-257. §-ai tartalmazzák.
A rendelkezési jogkör gyakorlója dönt minden olyan kérdésben, amely a folyamatban lévő büntetőeljárás sikerét, kimenetelét érintheti, és nem szűken vett végrehajtási kérdés.
Ezek a jogszabályok szabályozzák a rendelkezési jogkör gyakorlását, és nem a büntetőeljárási törvény, annak ellenére, hogy az ilyen, az előzetes letartóztatás tartama alatti engedélyezésre csak a büntetőeljárás alatt kerülhet sor, és a vádemelés előtt az ügyész, vádemelés után pedig kizárólag az a bíróság lehet a rendelkezési jogkör gyakorlója, amelyik előtt a büntetőeljárás folyamatban van.
Az Alkotmánybíróság hivatkozott határozatának IV.2. pontjában kifejtette: "Az előzetes letartóztatás okának és céljának alapján elfogadható, hogy az ügyész, illetve a bíróság megakadályozza az előzetesen letartóztatott és a média közötti kapcsolatfelvételt, amennyiben a büntetőeljárás eredményességének, vagy a fogvatartó intézmény rendjének és biztonságának veszélyeztetése megállapítható."
Ezzel összhangban áll az előzetes letartóztatásban lévő terhelt nyilatkozattételi jogának szabályozása, amely kétlépcsős: első lépcsőben a fogvatartást végrehajtó állami szerv vezetője nyilatkozik arról, hogy a nyilatkozattétel veszélyeztetné-e az adott büntetés-végrehajtási intézet rendjét és biztonságát, majd nyilatkozatát a kérelemmel együtt a vádirat benyújtásáig az ügyésznek, azt követően a bíróságnak küldi meg [Bv.tvr. 118/A. § (4) bek.].
A kérelemről - ennek megfelelően - a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság végzéssel határoz [Bv.tvr. 118/A. § (5) bek.].
Azaz a Bv.tvr. a 118/A. §-ban egy olyan kettős természetű jogintézményt szabályoz, amely a büntetés-végrehajtási jog és a büntetőeljárási jog határán helyezkedik el. A két jogág közötti összekötő kapocs - miután folyamatban lévő büntetőeljárásról van szó - a rendelkezési jogkör gyakorlója, azaz az ügyész a vádemelésig, azután pedig az a bíróság, amely előtt az eljárás folyamatban van.
Nem a büntetés-végrehajtási bíró, hanem a büntetés-végrehajtási jogszabályok által a rendelkezési jogkör gyakorlójának nevezett bíróság hatáskörébe tartozik annak eldöntése, hogy az előzetes letartóztatásban lévő, büntetés-végrehajtási intézetben fogvatartott, ám még jogerősen el nem ítélt terhelt a büntetőeljárás eredményességére, mint az Alkotmánybíróság által is elismert nyilatkozattétel-korlátozási jogcímre tekintettel tehet-e nyilatkozatot sajtótermékben vagy elektronikus hírközlő hálózat útján.
Ennek oka egyrészt az, hogy a rendelkezési jogkör gyakorlója, és nem a büntetés-végrehajtási bíró az, aki a folyamatban lévő büntetőeljárás érdekeire figyelemmel ezt a kérdést érdemben el tudja dönteni; másrészt a büntetés-végrehajtási bíró csak a büntetést kiszabó jogerős bírósági határozat alapján, a büntetés-végrehajtási jogviszony keretei között jár el, és kizárólag a Bv.tvr.-ben számára biztosított jogokat, hatásköröket gyakorolhatja. Ezt támasztja alá a Bv.tvr. 6. § (1) bekezdése, amely a következőképp rendelkezik: "A bíróság e fejezetben szabályozott feladatait a törvényszéken működő büntetés-végrehajtási bíró látja el.". Azaz a tvr. nem az általa szabályozott valamennyi bíróságra háruló feladatot utalta a bv. bíró hatáskörébe.
A Bv.tvr. 118/A. §-ának (5) bekezdése pedig akként rendelkezik, hogy az előzetes letartóztatásban lévő terhelt nyilatkozattételi kérelme tárgyában - az eljárás szakaszaihoz képest - a vádirat benyújtásáig az ügyész, azt követően a bíróság határoz, azaz nem a bv. bíró. A Bv.tvr. 118/A. §-ának (9) bekezdéséből - amely szerint az előzetes letartóztatott nyilatkozattétele kapcsán az ügyész és a bíróság eljárására egyebekben a büntetőeljárási törvény rendelkezései az irányadók - is ez következik.
A Bv.tvr. 118/A. § (5) és (7) bekezdésének egybevetéséből pedig az következik, hogy mind az ügyész, mind a vádirat benyújtása után a bíróság határozata ellen fellebbezésnek van helye.
Kétségtelen, hogy a bíróság (mégpedig a Bv.tvr. e rendelkezésének rendszertani értelmezéséből következően a perbíróság) e határozata elleni fellebbezést a 118/A. § (7) bekezdése szerint a törvényszék másodfokú tanácsa bírálja el.
Miután azonban az idézett (9) bekezdés szerint a bíróság eljárására egyebekben a Be. szabályai irányadóak, ez a rendelkezés - az ítélőtábla álláspontjától eltérően - nem azt jelenti, hogy az eljárási törvényben nem szabályozott kérdésekben a Bv.tvr.-t kell alkalmazni, hanem azt, hogy a Bv.tvr.-ben a jogalkotó nem kívánt eltérni a Be. rendszerében meglévő, a jogorvoslati eljárásokra irányadó hatásköri rendelkezésektől, és erre nézve a büntetőeljárási törvényt rendelte alkalmazni.
Ezért akkor, ha első fokon a járásbíróság jár el, az dönt az eljárása alatt az engedélyezés tárgyában, a határozata elleni fellebbezést pedig a törvényszék bírálja el; amikor pedig az ügyet első fokon nem a járásbíróság, hanem a törvényszék tárgyalja, az első fokú eljárásban az engedélyezés tárgyában az ügyben eljáró törvényszék dönt, és ilyenkor a Be. 13. § (2) bekezdésének b) pontjára figyelemmel a végzés elleni fellebbezést nem a törvényszék, hanem az ítélőtábla másodfokú tanácsa bírálja el.
Amennyiben az eljárás másodfokon van folyamatban, és a törvényszék jár el, a törvényszék határoz az engedélyezés tárgyában, a fellebbezést pedig a Be. 383. § (1) bekezdésének a) pontja alapján az ítélőtábla bírálja el;
ha pedig az ügyet másodfokon az ítélőtábla tárgyalja, és - mint a rendelkezési jogkör gyakorlója - dönt a nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában, a határozata elleni fellebbezést a Be. 383. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a Kúria bírálja el.
Ekként tehát téves az ítélőtábla azon okfejtése, amely szerint a Bv.tvr. e rendelkezései felülírnák a Be. fellebbezési fórumaira vonatkozó szabályozást. Az ítélőtábla értelmezésétől eltérően a Bv.tvr. 118/A. § (9) bekezdése éppen a Be. jogorvoslati fórumrendszerére utal vissza, nem pedig felülírja azt.
Lényegében ezzel az okfejtéssel áll összhangban a BKv 85. számú büntető kollégiumi vélemény is.
Ezt erősíti egyébként az is, hogy az elítéltek nyilatkozattételének engedélyezéséről a Bv.tvr. eltérően rendelkezik: a 9/A. § (1) bekezdése szerint az elítélt 36/C. § (1) bekezdése szerinti nyilatkozattételét megtagadó határozat elleni fellebbezést a büntetés-végrehajtási bíró az iratnak a hozzá érkezésétől számított öt napon belül az iratok alapján bírálja el, és a végzése ellen fellebbezésnek nincs helye. Azaz nem bíróként, hanem büntetés-végrehajtási bíróként nevezi meg a döntéshozót.
A Bv.tvr. 118/A. § (5) bekezdése szerinti határozatot azonban nem a bv. bíró hatáskörébe utalja; az előzetes letartóztatásban lévő fogvatartott esetében, akivel szemben a büntetőeljárás még folyik, nem a bv. bírónak, hanem a büntetőügyben eljáró bíróságnak van jogköre a sajtónyilatkozat engedélyezése tárgyában a döntést meghozni.
Téves az a sommás megállapítás is, miszerint a Bv.tvr. szóhasználata a bíróságot a büntetés-végrehajtási bíróval azonosítja.
Ezt támasztja alá a Bv.tvr. már hivatkozott 6. § (1) bekezdésén - amely kifejezetten akként rendelkezik, miszerint a bv. bíró hatásköre alapvetően a tvr. II. Fejezete szerinti eljárásokra terjed ki - túl, hogy a Bv.tvr. 24. §-ában, 34. § (2) és (3) bekezdésében, 36. § (1) bekezdésének p) pontjában, (2) bekezdésében, (4a) bekezdésének b) pontjában, (8) bekezdésében, 68. § (2) bekezdésében, 69. § (1) bekezdésében, 71.§-ában, 72. § (2) bekezdésében, 76. § (1) és (2) bekezdésében, 81. §-ában, 82. §-ában, 82/A. §-ában, 83. §-ában, 84/A-84/B. §-ában, 96. § e) pontjában, 106. §-ában, 112. § (1) bekezdésében, 116. § (1) és (4) bekezdésében, 118. § (1) bekezdésének d) pontjában és (3) bekezdésében, 121/A. § (3) bekezdésében vagy 126. § (2e) bekezdésében említett "bíróság" nem azonos a büntetés-végrehajtási bíróval.
Kétségtelen, hogy a Bv.tvr. 23/C. §-ában, 28/A. §-ában, 36/E. § (4) bekezdésében, 100. §-ában említett bíróságon valójában a büntetés-végrehajtási bírót kell érteni.
Ezért a 2014. december 31-ig még hatályos, számos módosításon átesett, így koherenciáját vesztett Bv.tvr. kapcsán az egyes szabályok - elsősorban rendszertani, jogdogmatikai - értelmezése alapján kell eldönteni, miszerint a Bv.tvr. mely bíróságnak, és milyen kérdésekben biztosít hatáskört.
Tévedésen alapszik az ítélőtábla azon jogi álláspontja is, amely szerint a perbíróság a nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában pervezető, ekként önállóan nem fellebbezhető végzésben határoz, és e pervezető végzés meghozatalát követően a büntetés-végrehajtási bíró hozza meg a nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában az alakszerű, így már fellebbezhető végzést.
Ilyen következtetés a Bv.tvr. egyetlen rendelkezéséből sem vonható le, és mivel a nyilatkozattétel engedélyezését a Bv.tvr. szabályozza, semmilyen tételes jogi alapja nincs az ítélőtábla e kérdésben elfoglalt álláspontjának. Az ítélőtábla is idézi a Be. 260. § (1) bekezdését, mely szerint a pervezető végzés az ügy menetét, az eljárási cselekmény előkészítését vagy annak végrehajtását szolgálja. A vádlott sajtónak történő nyilatkozattételét engedélyező vagy azt megtagadó határozata tartalmilag nyilvánvalóan nem ilyen, így pervezető végzésnek semmiképp sem tekinthető.
Az ítélőtábla idézi az Alkotmánybíróság 13/2001. (V. 14.) határozatának megállapításait, amelyből azonban éppen az olvasható ki, miszerint a fogvatartott véleménynyilvánítási joga és a sajtóval történő kapcsolattartása nemcsak a büntetés-végrehajtás reintegrációs céljait elősegítő eszköz, de egyben az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Európai Egyezményében biztosított alapjog is, amely csak szűk körben korlátozható.
Ebből viszont az következik, hogy az ítélőtábla azon jogi álláspontja, miszerint a nyilatkozattétel tárgyában a perbíróság pervezető végzéssel határoz, és ezt követően, a büntetés-végrehajtási bíró e végzéshez kötve, határoz a nyilatkozattétel megengedhetőségéről, ténylegesen mind a büntetés-végrehajtási bíró kompetenciáját, mind pedig a jogorvoslati jogosultságot kiüresíti, mivel a perbíróság végzése után sem a bv. bíró, sem a bv. bíró határozatát felülbíráló másodfokú tanács nincs abban a helyzetben, hogy a pervezető végzést - melyet indokolni sem kell - érdemben felülbírálja.
Amennyiben ez az álláspont helytálló lenne, akkor a döntés hasonló helyzetet eredményezne, mint amilyen a Be. - tervezett, azonban hatályba nem lépett - 327. § (2) bekezdése miatt alakult volna ki, amely szerint azzal a terhelttel szemben, akit első fokon nem jogerősen legalább három évi szabadságvesztésre ítéltek, az ügyész indítványa alapján az előzetes letartóztatás elrendelése vagy fenntartása kötelező lett volna; ennek kapcsán fejtette ki az Alkotmánybíróság 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában, hogy az ilyen rendelkezés elvonná a bíróság hatáskörét, és egyúttal kiüresítené a jogorvoslathoz való jogot is, emellett sértené a jogbiztonság követelményét, mivel a döntés alapjául szolgáló mérlegelési szempontokat egyáltalán nem határoz meg.
A Kúria megítélése szerint a Fővárosi Ítélőtábla által vázolt engedélyezési modell ugyanezen hiányosságokban szenved: egyrészt a perbíróság pervezető végzésének mérlegelési szempontjait nem határozza meg, ugyanakkor a pervezető végzés ténylegesen "kényszerpályára" helyezné a büntetés-végrehajtási bírót, mivel a mérlegelési szempontokat nem bírálhatná felül, és emiatt a bv. bíró határozata elleni jogorvoslati jog formálissá válna; a felülbírálatot elvégző bíróság sem ismerné a döntés tényleges okait, ezért azt érdemben felülbírálni sem tudná.
A Legfőbb Ügyészség azon álláspontja kapcsán, amely szerint a BK véleményben közzétett jogértelmezéssel ellentétes álláspont kialakítása és annak alapján az irányadó gyakorlattól eltérő döntés meghozatala nem tilalmazott ugyan, de az a jogegység megsértését jelenti, a Kúria a következőkre mutat rá:
A bíróságok jogalkalmazásának egysége azt jelenti, hogy a határozatok különbözősége az ügyek egyediségéből, nem pedig a bíróságok területi vagy hierarchikus elhelyezkedéséből, esetleg más különbözőségből fakad. Az ítélkezés egységességének követelménye a jogbiztonság és a törvény előtti egyenlőség alkotmányos (alaptörvényi) elvéből következik.
Az ítélkezés egységességének biztosítását az Alaptörvény 25. cikkének (3) bekezdése a Kúria feladatává teszi. Ezért az Alaptörvény alapján a Kúria jogegységi határozatai a bíróságokra nézve kötelezőek.
Az Alaptörvény - a jogegységi határozatokon kívül - a jogegység biztosításának további eszközeit nem nevesíti, azokról a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény (Bszi.) III. Fejezete szól. A Bszi. 25. §-a szerint a Kúria az Alaptörvény 25. cikk (3) bekezdésében meghatározott feladatának ellátása körében jogegységi határozatokat hoz, joggyakorlat-elemzést folytat jogerősen befejezett ügyekben, valamint elvi bírósági határozatokat és elvi bírósági döntéseket tesz közzé. Ezen kívül a Bszi. 27. § (1) bekezdésének alapján a kollégium az egységes ítélkezési gyakorlat biztosítása érdekében figyelemmel kíséri a bíróságok gyakorlatát, és véleményt nyilvánít a vitás jogalkalmazási kérdésekben.
Ennek megfelelően a kollégiumi vélemény a jogegység biztosításának ugyan nem kötelező, de rugalmasabb eszköze, mint a jogegységi határozat.
A kollégiumi véleményt az adott kollégium tagjai magukra nézve kötelezőnek tekintik. Ez a Kúria esetében azt jelenti, hogy ha a jogértelmezés kapcsán a Kúria kollégiuma véleményt alkot, a továbbiakban az adott jogkérdésben a kollégiumi véleményben kifejtettek szerint fog ítélkezni.
Az alsóbb szinten ítélkező bíróságok ennek tudatában veszik figyelembe a Kúria kollégiumi véleményét, és bár megtehetik, hogy attól eltérnek, azonban ennek a következményeit ezzel fel is vállalják.
A Fővárosi Ítélőtábla 3. Fkf. 363/2013/10. számú, 2013. szeptember 24-én kelt - határozati forma nélküli, ekként az eljárási szabályoknak meg nem felelő - átiratát követően a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája a 2013. október 2-án a számára megküldött iratokat - ugyancsak mellőzve a határozat-hozatalt és ezzel ugyancsak eljárási szabálysértést vétve - a Fővárosi Ítélőtáblának visszaküldte, lényegében hatáskörének hiányát állapítva meg.
A Fővárosi Ítélőtábla a 2013. október 30-án meghozott 3. Fkf. 363/2013/21. számú végzésében az előtte folyamatban lévő büntetőügyben a II. rendű vádlott nyilatkozattételének engedélyezése tárgyában a határozathozatalt megtagadta és a vádlott nyilatkozattétel engedélyezése iránti kérelmét alakszerű végzéssel a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírájához tette át.
Az ügyben tehát mind a Fővárosi Törvényszék, mind a Fővárosi Ítélőtábla megállapította a hatáskörének hiányát.
Ezen pedig nem változtat az a tény, hogy a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírája nem alakszerű végzésben, hanem átiratban állapította meg a hatásköre hiányát.
A Fővárosi Ítélőtábla helyesen jogorvoslati jogot biztosított végzése ellen.
A két bíróság közötti negatív hatásköri összeütközés tehát fennáll.
A bíróságok közötti hatásköri összeütközés esetén az eljáró bíróságot az ügyész indítványának beszerzését követően ki kell jelölni [Be. 20. § (1) bek.]. A kijelölésről a Kúria határoz, ha a hatásköri összeütközés a törvényszék és az ítélőtábla között merült fel [Be. 20. § (2) bek. c) pont].
A Kúria gyakorlata szerint nincs akadálya a Kúria eljárásának, ha olyan ügyet terjesztettek fel - téves jogalkalmazás folytán, eljárási hiba miatt, más jogcímen - a Kúriához, aminek elintézésére a törvény a Kúria számára biztosít elsőfokú hatáskört [Bsf. III. 331/2012/4. szám].
Mindezek alapján a Kúria a Fővárosi Törvényszék büntetés-végrehajtási bírájának 1. Bv. 575/2013/2. számú átirata és a Fővárosi Ítélőtábla 3. Fkf. 363/2013/21. számú végzése következtében felmerült negatív hatásköri összeütközés folytán - az ügyészi fellebbezést is elbírálva - a Fővárosi Ítélőtábla előtt folyamatban lévő büntetőügyben a Bv.tvr. 118/A. § (5) és (9) bekezdése, valamint a Be. 383. § (1) bekezdésének b) pontja alapján a II. rendű vádlott nyilatkozattétele iránti kérelem elbírálására a Fővárosi Ítélőtáblát jelölte ki; határozatát a 384. § szerinti tanácsülésen hozta meg.
Emellett az iratokból megállapíthatóan a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságának a Bv.tvr. 118/A. § (4) bekezdése alapján adott nyilatkozata 2013. szeptember 19-én érkezett a Fővárosi Ítélőtáblára. A Fővárosi Ítélőtábla a negatív hatásköri összeütközést megalapozó végzését 2013. október 30-án hozta meg, és bár az ügyészi fellebbezés 2013. november 6-án megérkezett, az iratokat a fellebbezés elbírálására csak 2014. január 6-án terjesztette fel a Legfőbb Ügyészségen keresztül a Kúriára.
A Be. 64/A. § (1) bekezdésének a) pontja szerint az eljárást soron kívül kell lefolytatni, ha a terhelt előzetes letartóztatásban van. A Bv.tvr. 118/A. § (9) bekezdése alapján a fogvatartotti nyilatkozattétel engedélyezése tárgyában a Bv.tvr.-ben nem szabályozott kérdésekben a Be. szabályai irányadóak.
A hatásköri összeütközés folytán a 2013 szeptemberében előterjesztett kérelem még nincs elbírálva, amely az alapjog súlyos sérelmét jelenti.
Ezért a Kúria előírta, hogy a Be. 64/A. § (1) bekezdésének a) pontja alapján az eljárás lefolytatására kijelölt Fővárosi Ítélőtábla a nyilatkozattétel engedélyezése kérdésében soron kívül határozzon.
A Fővárosi Ítélőtábla végzése 5. oldalának harmadik bekezdésében hivatkozik a "tvr. indokolására".
Ehhez kapcsolódóan a Kúria megjegyzi: a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény 18. §-ának (1) bekezdése értelmében nem a jogszabály elfogadott (kihirdetett) szövegének van indokolása, hanem a jogszabály tervezetének, amelyet a jogszabály előkészítője készít el annak érdekében, hogy bemutassa azokat a társadalmi, gazdasági, szakmai okokat és célokat, amelyek a javasolt szabályozást szükségessé teszik, továbbá ismertesse a jogi szabályozás várható hatásait.
Az az indokolás-szöveg, amelyet a Magyarországon leginkább használt elektronikus jogi adatbázis közöl, ennek értelmében nem tekinthető a jogszabály indokolásának, mivel a már hivatkozott jogalkotási törvény szerint nem a végleges (elfogadott) törvényszövegnek, hanem az Országgyűléshez benyújtott törvényjavaslatnak van a törvényjavaslat benyújtója által elkészített indokolása. Erre a tényre egyébként a már említett elektronikus adatbázis is felhívja a figyelmet.
Számos esetben - még akkor is, ha a benyújtott törvényjavaslatot az Országgyűlés módosítás nélkül elfogadja - előfordul, hogy a törvényjavaslathoz a Kormány által benyújtott ún. miniszteri indokolás olyan jogi fejtegetést tartalmaz, amely nem feltétlenül áll összhangban az elfogadott normaszöveggel. Így a 2008. évi XCII. törvény 9. §-ához is olyan tartalmú miniszteri indokolást csatolt az előterjesztő, amely a normaszöveg tényleges tartalmával nem áll összhangban, mivel kizárólag az indokolás tartalmazza, miszerint az engedélyezésről vagy a megtagadhatóságról a bíróság egyesbíróként dönt.
Az indokolás e kitétele azonban éppen azt nem veszi figyelembe, hogy a Be. szabályai szerint az elsőfokú bíróság nem csak egyesbíróként, hanem tanácsban is eljárhat; ebben az esetben pedig - eltérő tételes rendelkezés hiányában - a Be.-nek azok a rendelkezései irányadóak, amelyek a tanácsban eljáró bíróság esetében a bíróság tanácsa és a tanács elnöke közötti döntési kompetenciát megosztják. Eltérő rendelkezést pedig - a benyújtott miniszteri indokolással ellentétben - az Országgyűlés által elfogadott törvény nem tartalmaz.
Azaz a törvényjavaslathoz fűzött indokolás olyan többlet-elemet fogalmazott meg, amelyet sem benyújtott törvényjavaslat, sem az elfogadott törvény alapján - a hatályos jogi környezettel összehasonlítva - nem lehet levezetni a hatályos jog tételes rendelkezéseiből.
Ezzel a Kúria arra kívánja felhívni a figyelmet, miszerint rendkívül körültekintően kell eljárni akkor, amikor a bíróság egy jogszabály értelmezése kapcsán annak "indokolására" hivatkozik.
Budapest, 2014. március 3.
Dr. Mészár Róza s. k. a tanács elnöke, Dr. Soós László s. k. előadó bíró, Dr. Szabó Péter s. k. bíró
(Kúria Bkk. I. 143/2014.)