Kárjóvátétel a büntetőjogban, mediáció a büntetőügyekben (HVG-ORAC, 240 B/5 oldal, 2006)

Dr. Görgényi Ilona

© Görgényi Ilona, 2006

© HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2006

A kiadó számára minden jog fenntartva. Jelen könyvet, illetve annak részleteit tilos reprodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel - elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon - a kiadó engedélye nélkül közölni.

ISBN 963 7490 50 7

Budapest, 2006

A HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. kiadása

Internet: http://www.hvgorac.hu

E-mail: info@hvgorac.hu

Felelős kiadó: Lipovecz Éva, a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő: Dr. Szentpétery Petronella

Tipográfia és műszaki szerkesztés: Bors Kriszta

Szedés: HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft

Bevezetés

A közelmúlt és a közeljövő mérföldkövei kijelölik számunkra a követendő utat. Az Európai Unión belül az Európai Tanácsnak az áldozatok büntetőeljárásbeli jogállásáról szóló 2001/220/IB sz. kerethatározata előírja minden tagállamnak, hogy egyrészt a büntetőeljárás keretein belül és ésszerű határidőben hozzanak határozatot az elkövető által az áldozat részére fizetendő kompenzáció tárgyában, másrészt pedig segítsék elő az áldozat és az elkövető közötti mediációt és az ennek során elért megállapodást vegyék figyelembe a büntetőügyekben. Az európai uniós büntetőjogi megközelítésben azért nagyon fontos ez a témakör, mert a büntetőpolitika szintjén kapcsolódik az áldozatok kompenzációjáról szóló 2004/80/EK irányelvhez is. Ez utóbbi jogforrással kötelezően előírt állam általi kárenyhítés azonban másodlagos szerepet tölt be, mert az elsődleges célkitűzés a bűnelkövető általi jóvátétel formáinak, illetve büntetőjogi értékelésének a megteremtése. S e kárhelyreállítás végbemehet a mediáció keretében is. A direktíva indirekt módon tehát az elkövető általi jóvátételt is szorgalmazza. A primér szerepet betöltő, bűnelkövető általi jóvátétel köre fokozatosan bővül a magyar büntetőjogban, a nemzetközi elvárásoknak megfelelően.

A közelmúlt témánkhoz kapcsolódó eseményei közül kiemelendő a 2005. évben tizenegyedik alkalommal megrendezett ENSZ Bűnmegelőzési kongresszus. Az eddigi gyakorlathoz képest változás kettős irányban történt. Megváltozott a kongresszus-sorozat elnevezése, amely nemcsak formai, hanem tartalmi szemléletváltást is jelent. Korábban a bűnmegelőzés és a bűnelkövetők kezelése témakörben tartották a kongresszusokat, míg a legutolsó, a XI. Kongresszus a bűnmegelőzésről és a büntető igazságszolgáltatásról szólt, amely utóbbi megnevezés jelzi azt a napjainkra megerősödött büntetőpolitikai igényt, hogy a figyelmet a bűnelkövetőkön kívül - többek között a bűncselekmény áldozatai és a közösség felé - is szükséges kiterjeszteni. A másik, lényegében az előzőekkel kapcsolatos jellemzője a XI. Kongresszusnak az volt, hogy most első alkalommal az előre meghatározott hivatalos program, azaz a - Büntetőjogi Reform és Büntető Igazságszolgáltatási Politika Nemzetközi Központjának közreműködésével szervezett, - 2. "workshop" nevesített témája volt a kárjóvátételi igazságszolgáltatás megvitatása. Ez utóbbi témáról még öt kiegészítő szekcióban is tanácskoztak.

Az ENSZ 2000. évi, X. Bűnmegelőzési Kongresszusának hivatalos napirendjén implicite szerepelt a resztoratív igazságszolgáltatás, de ténylegesen megvitatásra került a büntetőügyekben történő resztoratív igazságszolgáltatási programok alkalmazásának alapelveiről szóló deklaráció tervezete, amelynek kimunkálására az Európa Tanácsnak a büntetőügyekben történő mediációról szóló R(99) 19. sz. ajánlásának megalkotásával párhuzamosan, elfogadására pedig az ECOSOC 2002/12. sz. határozatával került sor.

ELSŐ FEJEZET

Régi és új paradigma:

a kárhelyreállító igazságszolgáltatás

1. A bűncselekménnyel okozott kár jóvátételének értékelése a Csemegi-kódexben

A kezdeti magán-, illetve vérbosszú idején a büntetőhatalmat - a magánjogias jellegnek megfelelően - egyáltalán nem vagy nem kizárólagosan az állam, hanem a sértett fél, a családja vagy a nemzetség (törzs) gyakorolta, fizikai erőszakkal (a bosszú során az elkövetőt meg is ölhették) és részben vagyoni váltság útján. Ahogy Szabó András írja: «A primér, reflektálatlan bosszú a vérbosszúban és a tálióban, "a szemet szemért, fogat fogért" szabályában szemlélhető igazán. De hol vagyunk már ettől! ... A kutyaharapást nem lehet minden esetben a szőrével gyógyítani. A lányrablást nem lehetett ellen-lányrablással viszonozni, a tinólopást viszontlopással, a lókötést viszont-lókötéssel..."»

A tradíciókon alapuló igazságszolgáltatást a politikai hatalom igyekezett magához ragadni és az állami büntetőhatalom igényeinek megfelelően átalakítani. A konfliktusban álló felek fölé rendelt bírák segítségével, tekintélyük megerősítésével a hagyományos nemzetségi igazságszolgáltatás átalakult.

A sértő fél és a sértett, illetve közössége közötti alkuval megállapított, a bosszútól történő eltekintésért adott kompozíció általában a magánszemély élete és testi épsége elleni bűncselekmények körében került alkalmazásra. A sértett megölését kompenzálással, a sértő személy vagy nemzetsége egy tagjának noxába adásával avagy vagyoni elégtétellel igyekeztek jóvátenni, amely utóbbi nagyságát a sértett osztályhelyzetétől tették függővé, valamint a sértett kora és neme is latba esett. A természetbeni vagy pénzbeni elégtételre a sértett hozzájárulásával kerülhetett sor. A kompozíció, a megváltás az állami büntetőjog kialakulása felé a híd szerepét töltötte be. Tremmel Flórián írja a sértetti vádképviselet monografikus feldolgozásában: "... a feudalizmusra jellemző kompozíciós rendszer (a büntetések megváltása) hosszú ideig fennmaradt ... a vád képviseletét rendszerint a sértett látta el, illetve a közkereset ellenére is széles körű rendelkezési joga volt a büntető ügyben".

Az állam által hivatalból üldözött bűncselekmények köre fokozatosan bővült és a magánbűncselekmények száma csökkent, amely folyamat eredményeként a büntetőjog közjogivá vált, s kialakult az állam monopolizált büntetőhatalma. A kompozíció, mint a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése, különvált a büntetőjogtól és polgári jogi területre került.

A büntetőjog fejlődéstörténete során az állam a bűncselekmény elkövetését a köz- és a jogrend elleni támadásnak deklarálta, s nemcsak a sértett szerepét vette át, hanem a sérelem okozója által nyújtott kompenzációt is kisajátította. A büntető igény államosítása jegyében a sértett helyébe az állam képviselőjeként az ügyész lépett. A sérelmet elszenvedett személy szerepköre és szükséglete másodlagossá vált.

1.1. Kártérítés a Csemegi-kódex szerint

Annak a hazai megoldásnak, hogy az első magyar büntető törvénykönyvbe, a Csemeg-kódexbe kártérítésre vonatkozó rendelkezések kerültek, több oka volt. Egyrészt annak felismerése, hogy a bűncselekmény előidézhet a polgári eljárás során nem érvényesíthető kárigényeket, másrészt az ún. rendszeres magánjogi törvénykönyv hiányzott és a gyakorlat sem volt kielégítő a 292. §-hoz fűzött miniszteri indokolás szerint, harmadrészt az ún. adhéziós eljárást lényegében elfogadó, bűnvádi perrendtartásról szóló törvényünk 1896-ban került megalkotásra. Megjegyzendő, hogy az ugyancsak Csemegi Károly által kidolgozott 1872. évi ideiglenes bűnvádi eljárási törvényjavaslat 111. §-a már a következő megoldást tartalmazta: "Ha a büntetendő cselekmény által valakinek kár okoztatott, s a kártérítést a büntető eljárás utján kéri megállapittatni, a mennyiben a törvényszék a kárnak valódiságát, valamint ennek a büntetendő cselekmény általi okozását, ugyszintén összegét is bebizonyitottnak tartja, a kártérités iránt a bűnvádi itéletben határoz, ellenkező esetben a kártérités iránti kereset a polgári biróság elé utasitandó."

A Csemegi-kódex 292. §-a alapján "Gyilkosság és emberölés esetében, ha a megölt után oly személyek maradtak, kiknek tartásáról gondoskodni köteles volt: azok részére megfelelő kártérités is megitélendő, mely a viszonyokhoz képest, egyszer mindenkorra fizetendő tőke, vagy évi járadék lehet". Ez esetben hivatalból megítélték a kártérítést az eltartásra szorulók részére, míg a testi sértés eseteiben a sértett kívánságára volt erre lehetőség. A 311. § akként rendelkezett, hogy a testi sértés esetén "a sértettnek kívánságára és részére a megfelelő kártérítés is megitélendő, mely tartós betegség vagy munkaképtelenség esetében, a megsértettnek személyi és családi viszonyaihoz képest: egyszer mindenkorra megállapítandó tőke, - vagy évi járadék lehet". A kártérítési díj annál nagyobb, minél szegényebb volt a megölt személy, minél szükségesebb volt hozzátartozóinak eltartása és minél vagyonosabb volt (128. §).