3029/2013. (II. 12.) AB végzés

alkotmányjogi panasz visszautasításáról

Az Alkotmánybíróság tanácsa alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta az alábbi

végzést:

Az Alkotmánybíróság a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.V.35.366/2011/6. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítása és megsemmisítése iránti alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

Indokolás

[1] Az indítványozó az Alkotmánybíróságról szóló 2011. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. §-a szerinti alkotmányjogi panaszában kérte, hogy az Alkotmánybíróság semmisítse meg a Kúria mint felülvizsgálati bíróság Kfv.35.366/2011/6. számú ítéletét, egyben az azzal felülbírált Fővárosi Bíróság által hozott 11.K.32.867/2010/14. számú ítéletet, valamint az annak alapjául szolgáló, a Nemzeti Adó és Vámhivatal Dél-Alföldi Regionális Adó Főigazgatósága által hozott 2855224860 számú határozatot.

[2] Az alkotmányjogi panasz alapjául szolgáló ügyben az adóhatóság a vizsgált beszerzéseket illetően azt állapította meg, hogy azok tekintetében nem illeti meg az indítványozót az adólevonási jog, ezért adóhiány, adóbírság, valamint késedelmi pótlék megfizetésére kötelezte. Az indítványozó fellebbezése folytán a másodfokon eljáró adóhatóság az elsőfokú határozatot helyben hagyta. Döntését azzal indokolta, hogy az adólevonási joggal érintett számlán szereplő gazdasági események nem a számlán feltüntetett felek között és nem a számla szerinti módon mentek végbe. Az indítványozó ez ellen a döntés ellen keresettel élt, melyben az adóhatósági határozatok bírósági felülvizsgálatát kezdeményezte. Vitatta a határozatok megalapozottságát, jogalapját, és hivatkozott arra is, hogy a számlák szerinti teljesítés megtörtént. Az első fokon eljárt Fővárosi Bíróság a keresetet elutasította, majd felülvizsgálati kérelem nyomán a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. A Kúria ítéletét 2012. július 30-án kézbesítették, amely ellen az indítványozó alkotmányjogi panaszt terjesztett elő a Fővárosi Törvényszéken. Az indítványozó szerint a bírói döntések lényege, hogy azért nem illeti meg az indítványozót az áfa levonási jog, mert a beszerzést igazoló számla tartalmi hitelességének körébe tartozik az is, hogy ezen beszerzést megelőző - az értékesítő beszerzését igazoló - számlának is tartalmilag hitelesnek kell lennie, amennyiben ugyanis az fiktívnek bizonyul, az azon alapuló értékesítés számlája nem minősülhet hitelesnek. Álláspontja szerint a Kúria ítéletében megjelenő gyakorlat alaptörvény-ellenesen úgy vitatja el az adólevonási jogot, hogy olyan körülményekre hivatkozik, amelyekre az indítványozónak ráhatása, tudomása nincsen és nem is lehet, a tőle elvárható magatartásába nem tartozik bele, jogot, kötelezettséget megfogalmazó törvény sem ír elő számára. Az indítványozó állítása szerint a Kúria ítélete ezáltal sérti az Alaptörvény I. cikk (3) bekezdésében, XIII. cikk (1) bekezdésében, XXIV. cikk (1) bekezdésében, és a XXVIII. cikk (7) bekezdésében foglaltakat.

[3] Érvelése alátámasztásául az indítványozó hivatkozik az Európai Unió Bíróságának a Tanács 2006/112/EK irányelve kapcsán kialakított ítélkezési gyakorlatára.

[4] Az indítványozó fentiek alapján kérte a Kúria ítéletének, valamint az ügyben született korábbi döntéseknek alaptörvény-ellenessé nyilvánítását, és megsemmisítését.

[5] Az indítványozó ezen túlmenően kérte, hogy az Abtv. 28. §-a alapján a Kúria ítéletével kapcsolatban az Abtv. 26. § szerinti jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatát is folytassa le az Alkotmánybíróság, és állapítsa meg, hogy a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 166. § (2) bekezdése, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény 97. § (4) bekezdése, valamint az ügyben még alkalmazott, azóta hatályon kívül helyezett általános forgalmi adóról szóló 1992. évi LXXIV. törvény 35. § (1) bekezdés a) pontja alaptörvény-ellenes, és semmisítse meg azokat. Álláspontja szerint a megjelölt jogszabályi rendelkezések ellentétesek az Alaptörvény B) cikk (1) bekezdésével, az E) cikk (1) és (3) bekezdésével, az M) cikk (1) és (2) bekezdésével, a T) cikk (1) bekezdésével, az 1. cikk (2) bekezdés b) pontjával. Továbbá az ítélet és az érintett jogszabályi rendelkezések együttes vonatkozásában az indítványozó megjelölte az Alaptörvény 25. cikk (1) bekezdését, valamint a 28. cikket.

[6] Az Alkotmánybíróság elsőként megvizsgálta az alkotmányjogi panasz befogadásának törvényi feltételeit.

[7] Az Abtv. 30. §-a értelmében az alkotmányjogi panaszt a sérelmezett döntés kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani. A Kúria ítéletét 2012. július 30-án kézbesítették, ellene az alkotmányjogi panaszt a Fővárosi Törvényszéken 2012. szeptember 27-én - tehát határidőben - terjesztették elő.

[8] Az indítványozó jogi képviselő útján terjesztette elő alkotmányjogi panaszát, a szabályszerű meghatalmazást csatolta. Ezzel az Abtv. 51. § (2) bekezdésében rögzített formai követelménynek eleget tett.

[9] Az indítványozó megjelölte az Abtv. 27. §-át, mint az Alkotmánybíróság hatáskörére vonatkozó jogszabályi rendelkezést, valamint az Alaptörvény több szakaszát, amelyek tekintetében álláspontja szerint az alaptörvény-ellenesség fennáll. Indítványában egyértelműen feltüntette, hogy mely bírósági ítélet és annak előzményéül szolgáló - az ügyben korábban született - döntések tekintetében kéri az Alkotmánybírósági vizsgálat lefolytatását. Az indítvány az Abtv. 52. § (1) bekezdésében foglalt feltételeknek tehát megfelel. [10] Az Abtv. 56. § (2) bekezdése értelmében az Alkotmánybíróság mérlegelési jogkörében vizsgálja az alkotmányjogi panasz befogadhatóságának törvényben előírt tartalmi feltételeit, az Abtv. 29. §-a szerint pedig az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, vagy alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés esetén fogadja be. [11] Jelen ügyben a rendelkezésre álló iratokból megállapíthatóan az indítványozó a bírósági ítéleteket azért kifogásolta, mert szerinte a bíróságok olyan objektív felelősség alapján vonták meg tőle az adólevonás jogát, amelynek alapjául szolgáló körülményekre neki ráhatása nem volt és nem lehetett. Az adóhatóság anélkül marasztalta el, hogy az indítványozó magatartását vizsgálta volna. Csupán a beszerzésre vonatkozó számlakibocsátó oldalán fennálló szabálytalanságot vizsgálta, az indítványozó tekintetében nem folytatott le bizonyítási eljárást, sőt az indítványozó által felajánlott bizonyítási eszközöket (fényképek, menetlevelek) sem vette figyelembe.

[12] A rendelkezésre álló iratok szerint azonban az adóügyi eljárásban megállapítást nyert, hogy a számlán szereplő ügyletek nem a számlán szereplő felek között és nem a számla szerinti módon mentek végbe. A bíróság álláspontja szerint a felperesi érveléssel ellentétben a befogadott számlák áfa tartalmának jogszerű levonásához nem elegendő valamilyen áru beszerzése, vagy valamilyen munkálatok elvégzés, illetve valakitől ezekre vonatkozó számlák kiállítása és befogadása. A perbeli esetben maga a számlakibocsátó ügyvezetője nyilatkozta, hogy mind az árubeszerzés, mind pedig a szolgáltatás nyújtása fiktív számlázáson alapult. Az indítványozó ezzel szemben azt állította, hogy az eljárás során jogellenesen hagyták figyelmen kívül a fiktív számlákkal legalizálni kívánt tollvásárlás, illetve építőipari szolgáltatás tényleges megtörténtét.

[13] A Kúria ítéletében kimondta, hogy jogszerű az elsőfokú bíróság azon álláspontja, mely szerint annak bizonyítása, hogy a számlakibocsátón kívül más társaságtól történt-e, s ha igen milyen beszerzés, nem képezte az adóhatóság tényállás tisztázási és bizonyítási kötelezettségét. Ugyanakkor a felperes a perben nem bizonyította az adóügyi határozatok megalapozatlan, illetve jogsértő voltát, a felajánlott bizonyítás nem volt alkalmas a keresetben foglaltak alátámasztására, így azok mellőzésére jogszerűen került sor az elsőfokú bíróság részéről.

[14] A per során és az alkotmányjogi panaszban is hivatkozott az indítványozó az Európai Unió Bíróságának joggyakorlatára. A bíróság (indítványozó által csak a keltezéssel jelölt) 2012. június 21-én kelt ítéletében (azaz a C-80/11., és a C-142/11., egyesített ügyek Mahagében Kft., illetve Dávid Péter v. NAV) kimondta, hogy az irányelvvel ellentétes az a tagállami gyakorlat, amely anélkül vonja meg a hozzáadott-érték adó összegéből az előzetesen felszámított adó összegének levonási jogát, hogy az adóhatóság objektív körülmények alapján bizonyítaná, hogy az érintett adóalany tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy a levonási jogának megalapozására felhozott ügylettel az említett számlakibocsátó által, vagy korábban közreműködő gazdasági szereplő által elkövetett adócsalásban vesz részt. Az alapügyben az adóhatóság úgy állapított meg adócsalást, hogy a sorozatos alvállalkozói munkatovábbadás során a ténylegesen elvégzett munka mögött nem állt olyan számlakibocsátó, aki a munka elvégzéséhez szükséges bejelentett munkavállalóval rendelkezett volna. Az indítványozó által nem említett C-324/11. (Tóth Gábor v. NAV, 2012. szeptember 6-án kelt) ítéletben azonban a bíróság - utalva korábbi gyakorlatára is - hangsúlyozta, hogy ha az adóhatóság konkrét bizonyítékokkal szolgál a csalás fennállására vonatkozóan, sem az irányelvvel, sem az adósemlegesség elvével nem ellentétes, ha az adólevonási jog tekintetében a tagállami bíróság a jogvita keretében vizsgálja, hogy a számlakibocsátó maga teljesítette-e a szóban forgó ügyletet. Amennyiben objektív módon bizonyítást nyer, hogy a számla címzettje tudott, vagy tudnia kellett volna arról, hogy a levonási jog alapjául felhozott ügylettel az említett számlakibocsátó vagy a szolgáltatási láncban korábban közreműködő gazdasági szereplő adócsalásban vesz részt, az adólevonási jog elutasításának helye van.

[15] Nem helytálló tehát az indítványozó azon érvelése, amely szerint az Európai Unió Bírósága is jogellenesnek tartja - a szerinte - az ügyével mindenben megegyező alapesetben alkalmazott bírósági gyakorlatot. Jelen ügy alapjául szolgáló eljárásban ugyanis - az iratokból megállapíthatóan - bizonyítás tárgya volt, és megállapítást nyert, hogy nem a számlán szereplő felek között, és nem a feltüntetett módon lezajlott gazdasági eseményre alapozva kívánt adólevonási jogot érvényesíteni az indítványozó. Tehát az adólevonási joggal élni kívánó gazdasági szereplő magatartása is tárgya volt a bizonyítási eljárásnak, annak során ő maga is élhetett bizonyítási indítvánnyal, a felajánlott bizonyítási eszközök azonban a bíróságok álláspontja szerint nem voltak alkalmasak a tényállás tisztázására.

[16] Az indítványozó a bírósági ítéletek vizsgálatát valójában nem alkotmányossági szempontból kérte, hanem azt kívánta elérni, hogy a tényállás megállapítása, valamint a tények értékelése, és az abból levont következtetések tekintetében elfoglalt bírói álláspontot változtassa meg az Alkotmánybíróság. Az Alaptörvény 24. cikk (2) bekezdése, valamint az Abtv. 27. §-a alapján azonban az Alkotmánybíróságnak nem feladata a konkrét jogvitákban való ítélkezés, kizárólag arra van hatásköre, hogy alkotmányossági szempontból vizsgálja felül az eléje tárt bírói döntést, és kiküszöbölje az azt érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenességet. Jelen ügyben azonban sem az Abtv. 27. §-a, sem pedig ennek keretében lefolytatandó 26. § szerinti alkotmányjogi panasz eljárás alapjául szolgáló alaptörvény-ellenesség fennállását nem valószínűsítette az indítványozó.

[17] Tekintettel arra, hogy jelen ügyben nem merült fel olyan, a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-ellenesség, illetve alapvető alkotmányjogi jelentőségű kérdés, mely az alkotmányjogi panasz befogadását indokolta volna, ezért az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panaszt az Abtv. 56. § (2) bekezdésére tekintettel, az Ügyrend 30. § (2) bekezdés a) pontja alapján visszautasította.

Budapest, 2013. február 4.

Dr. Holló András s. k.,

tanácsvezető alkotmánybíró

Dr. Balsai István s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kovács Péter s. k.

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: IV/3458/2012.