BH 2016.11.313 A joglemondás csak annak időpontjában fennálló és a fél által ismert követelésre terjedhet ki, de nem szükséges ehhez az egyes igények tételes felsorolása [2012. évi I. tv. 5. §].

A felülvizsgálat alapjául szolgáló tényállás

[1] A felperes 2009. augusztus 10-től csoportvezetőként állt az alperesnél munkaviszonyban. Munkaszerződése szerint a személyi alapbéren felül a munkáltató diszkrecionális jogkörében egyéb béren kívüli juttatásokat is megállapíthat. A munkáltatói tájékoztatás alapján a munkavállalót bónusz juttatás illeti meg, amelynek feltételeit a munkáltató egyoldalúan határozhatja meg és azt módosíthatja. A bónuszrendszerben történő részvétel feltételeit, annak elemeit, mértékét a munkáltató hatályos bónusz-szabályzata határozza meg. Az alperes 2014. június 19-én ügyfélszámhoz igazodó éves bónusz lehetőséget írt ki a csoportvezetők és a területi vezetők részére, meghatározva abban a jogosultság feltételeit. Előírta, hogy a munkavállalónak a bónuszidőszak lezárásakor (2014. év 52. hét) aktív munkaviszonyban kell állnia: a tárgyidőszak lezárásakor, illetve a kifizetéskor nem állhat felmondási/felmentési idő alatt, valamint azt a feltételt, hogy 2014. december 31-éig az éves rendes szabadságot kivéve kevesebb mint 40 nap munkából távol töltött idejének (például betegállomány, vagy munkavégzés alól felmentés) kell lennie.

[2] A felperes a munkaviszony alatt 325 300 Ft/hó személyi alapbéren felül a bónusz-szabályzat alapján részesült munkabérben.

[3] Az alperes 2014. október 31-én tájékoztatta a felperest, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 55. § (2) bekezdés alapján a munkaviszonyához kapcsolódóan belső vizsgálatot indított. E nappal a munkavégzési kötelezettsége alól felmentették a vizsgálat lezárásig, de legfeljebb 30 napig tartóan. Az intézkedést megelőzően a felperest az alperes a készpénzkezelési szabályzat megsértésével összefüggésben meghallgatta.

[4] 2014. december 1-jén az alperes kezdeményezésére a felek a munkaviszony megszüntetéséről tárgyaltak, ahol a felperes jogi képviselővel járt el. A munkáltató ajánlatot tett a munkaviszony közös megegyezéssel történő megszüntetésére azzal, hogy annak visszautasítása esetén munkáltatói felmondást ad ki a munkaviszonnyal kapcsolatos magatartással összefüggő ok miatt.

[5] A felek 2014. december 1-jén megállapodtak a munkaviszony 2015. január 15-i hatállyal közös megegyezéssel történő megszüntetésében. Eszerint az alperes kötelezettséget vállalt az esedékes munkabér, a munkavégzés alóli felmentés időtartamára járó távolléti díj, a szabadság időarányos részének pénzbeni ellenértéke, továbbá 3 havi távolléti díjnak megfelelő egyszeri juttatás egy összegben történő kifizetésére.

A felek úgy nyilatkoztak, hogy a munkaszerződésből, illetve a munkaviszonyból fennálló valamennyi igényüket, illetve követelésüket a jelen megállapodás tartalmazza, és ezen túlmenően nem áll fenn semminemű igényük, követelésük egymással szemben. Kijelentették, hogy a megállapodás teljesítését követően nem érvényesítenek a munkaszerződés rendelkezéseivel összefüggésben egymással szemben semminemű követelést.

[6] A felperes 2015. február 19-én az alperessel a megállapodásra, valamint a 2014. június 19-én kiadott bónusz-szabályzatnak mint az alperes egyoldalúan meghatározott általános szerződési feltételeinek a bónuszfizetés feltételeként meghatározott, az aktív munkaviszony fennállására, valamint a munkavégzés nélküli 40 munkanapra, mint kizáró rendelkezésekre vonatkozó megtámadó nyilatkozatot közölt. Miután ez eredménytelen volt, 2015. március 15-én keresettel élt.

A kereseti kérelem és az alperes védekezése

[7] A felperes a keresetében a munkaviszonyt megszüntető megállapodás részleges érvénytelensége megállapítását és ennek jogkövetkezményeként 2 havi személyi alapbér, azaz 1 226 244 forint, 5 havi távol­léti díjnak megfelelő összegű sérelemdíj, azaz 3 065 610 forint megfizetését kérte, valamint az alperes bónusz-szabályzatának mint ÁSZF-nek a részleges érvénytelensége megállapítását és jogkövetkezményként a felek jogviszonyára való alkalmazásának kizárását kérte.

[8] A közös megegyezésre vonatkozó megállapodást az Mt. 28. § (1) bekezdés szerint megtévesztésre, tévedésben tartásra hivatkozással támadta. Hivatkozása szerint az alperes meg nem határozott munkavállalói kötelezettségszegés miatt mentette fel a munkavégzési kötelezettség alól, ezzel egyidejűleg kötelezte a bónuszfizetési feltételek alakulásának nyomon követésére alkalmas táblagép visszaszolgáltatására. 2014. december 1-jén az alperes jogellenesen és felróhatóan elmulasztotta közölni az általa kilátásba helyezett munkáltatói felmondás konkrét ténybeli indokát, továbbá elhallgatta azt a lényeges körülményt, hogy esetében 2014. december 1-jén már bekövetkeztek a 2 havi személyi alapbérnek megfelelő összegű bónuszfizetés feltételei. Ezért önhibáján kívül nem tudott megfelelő döntést hozni. A Ptk. 6:8. § (3) bekezdése értelmében jogról lemondani csak kifejezett jognyilatkozattal lehet. Ezért a joglemondást tartalmazó megállapodás érvénytelen, nem mondhatott le ugyanis érvényesen olyan jogról, amelynek létezéséről, fennállásáról nem volt tudomása önhibáján kívül.

[9] A sérelemdíj iránti igényt arra alapította, hogy a munkáltató a személyiségi jogait súlyosan megsértette, megalázta a minden ténybeli alapot nélkülöző munkaügyi vizsgálat elrendelésével, azzal, hogy annak tárgyát nem közölte, a vizsgálatot nem zárta le, annak során a védekezés lehetőségét nem biztosította, a munkahelyéről kitiltotta annak érdekében, hogy a 2 havi bónusz megfizetése nélkül kerüljön a munkaviszonya megszüntetésre.

[10] A bónusz-szabályzat mint munkaügyi ÁSZF részleges érvénytelensége iránti keresetét a Ptk. 6:102. §-ára alapította, mivel álláspontja szerint tisztességtelen: indokolatlan és egyoldalúan hátrányos a munkavállalóra nézve az, hogy akkor is kirekeszti a bónuszjogosultságból, ha a kitűzött teljesítményt elérte, azonban a tárgyév utolsó hetében, vagy a bónuszfizetés időszakában a munkáltató a munkavállalónak felmond, vagy akár indokolatlanul, rosszhiszeműen felmenti a munkavégzés alól.

[11] Az alperes az ellenkérelmében elsődlegesen az Mt. 28. § (7) bekezdésben előírt 30 napos határidő elmulasztása miatt kérte a kereset elutasítását. Másodlagos hivatkozása szerint a felperes megtévesztésre hivatkozása alaptalan. Hivatkozott arra is, hogy a felperes a munkaviszonyból származó minden igényéről lemondott, ezért alappal nem hivatkozhat arra, hogy a megállapodáskor a bónuszkifizetés vonatkozásában tévedésben volt, és hogy arra a jognyilatkozata nem terjedt ki. Vitatta, hogy elhallgatta volna, hogy miért kezdeményezi a jogviszony megszüntetését. A felperes a bónuszkiírás feltételeit ismerte, azt a bírói gyakorlat szerint is a munkáltató egyoldalúan, szabadon határozhatta meg. Téves a felperes okfejtése, hogy a bónuszkiírás általános szerződési feltételnek minősülne, és a Ptk. 6:102. § alkalmazható lenne.

[12] Az alperes az Mt. 55. § (2) bekezdése és a munkaszerződés 3.7. pontjában rögzített jogával élve mentesítette a felperest a munkavégzési kötelezettség alól. Tájékoztatta annak indokáról, és jegyzőkönyvbe foglaltan ezzel összefüggésben meghallgatta, de a felperes 2014. december 1-jén érvényesen lemondott az esetleges sérelemdíj iránti igényéről is.