C-430/13. sz., Baradics Ilona és társai kontra QBE Insurance (Europe) Ltd Magyarországi Fióktelepe és társa ügyben 2014. január 16-án hozott végzés
Magánszemélyek megfelelő védelme az utazásszervezők és utazásközvetítők fizetésképtelensége esetén
1) A szervezett utazási formákról szóló, 1990. június 13-i 90/314/EGK tanácsi irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek részletszabályai nem eredményezik, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására vonatkozóan hatékony biztosítékkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy megállapítsa, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitában alkalmazandó nemzeti szabályozás esetében erről van-e szó.
2) A 90/314 irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a tagállamoknak nincs semmilyen mérlegelési mozgásterük a tekintetben, hogy az utazásszervező, illetve az utazásközvetítő által a fogyasztó számára nyújtandó biztosítéknak a kockázatok milyen körére kell fedezetet nyújtania. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy megvizsgálja, hogy az érintett tagállam által az említett biztosíték összegének meghatározása érdekében megállapított szempontoknak az-e a céljuk vagy a hatásuk, hogy korlátozzák a biztosítékkal fedezett kockázatok körét, amely esetben ezek a szempontok nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek az említett irányelvből fakadó kötelezettségekkel, és az uniós jog kellően súlyos megsértésének minősülnek, amely a közvetlen okozati összefüggés fennállásának megállapítása esetén megalapozhatja az érintett tagállam felelősségét.
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
1 Az alapügy felperesei 2009-ben utazási szerződéseket kötöttek az 5 Kontinens Utazási Kft. utazásszervezővel, amelyek alapján előleget fizettek, illetve egyes esetekben a teljes részvételi díjat kifizették.
2 Az utazásszervező az alapügyben szereplő utazások megkezdése előtt fizetésképtelenné vált.
3 Az utazásszervezők és utazásközvetítők vagyoni biztosítékaként az utazásszervező és a QBE Insurance között megkötött biztosítási szerződés alapján a QBE Insurance vállalta a meghatározott biztosítási esemény bekövetkezése esetén az utasok hazaszállításával, illetve a kényszerű tartózkodással kapcsolatos költségek, továbbá - amennyiben az előzőek a biztosítási összeget nem merítik ki - az átvett előleg és részvételi díj megtérítését. A biztosítási összeg felső határaként a felek 40 000 000 Ft-ot jelöltek meg.
4 A biztosítási összeg felső határa miatt az alapügy felperesei által kifizetett előlegnek és részvételi díjnak csak a 22%-a térült meg.
5 Ennek következtében az alapügy felperesei keresetet terjesztettek elő az elsőfokú bíróságnál, amelyben kérték, hogy a bíróság kártérítés címén kötelezze a QBE Insurance-et és a Magyar Államot a meg nem térült előleg és részvételi díj megfizetésére.
6 Arra hivatkoztak, hogy a 213/1996. Korm. rendelet ellentétes a 90/314 irányelv 7. cikkében foglaltakkal, és a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján a tagállamokat az irányelvek belső jogba való nem megfelelő átültetése miatt kártérítési felelősség terheli.
7 Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította. Megállapította többek között, hogy a Magyar Állam helyesen ültette át a 90/314 irányelvet a belső jogba.
8 Az elsőfokú ítélet ellen a felperesek által előterjesztett fellebbezés alapján eljáró, kérdést előterjesztő bíróság a QBE Insurance tekintetében az említett ítéletet helybenhagyta.
9 E körülmények között a Fővárosi Ítélőtábla, amelynek kétségei támadtak azzal kapcsolatban, hogy a 213/1996. Korm. rendelet összeegyeztethető-e a 90/314 irányelv rendelkezéseivel, úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
"1) A nemzeti jogalkotó megfelelően tett-e eleget a [90/314] irányelv 7. és 9. cikkének, azaz biztosította-e a magánszemélyek megfelelő védelmét az utazásszervezők és utazásközvetítők fizetésképtelenségének esetére azzal, hogy azt írta elő, hogy az utazásszervező, illetve utazásközvetítő által adott vagyoni biztosíték mértékének az utazási csomag értékesítéséből származó tervezett értékesítési nettó árbevétel meghatározott százalékához, illetve egy minimumösszeghez kell igazodnia?
2) Amennyiben a Magyar Állam részéről a jogsértés megállapítható, az elég komoly-e a kártérítési felelősség megállapításához?"
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
10 Az eljárási szabályzat 99. cikke értelmében, ha a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdés azonos egy olyan kérdéssel, amelyről a Bíróság már határozatot hozott, vagy az ilyen kérdésre a válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, vagy ha az előzetes döntéshozatalra elé terjesztett kérdésre adandó válasz nem enged teret semmilyen ésszerű kétségnek, a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően az eljárás során bármikor indokolt végzéssel határozhat.
11 A jelen ügyben alkalmazni kell az említett rendelkezést.
Az első kérdésről
12 A kérdést előterjesztő bíróság első kérdésével lényegében arra keresi a választ, hogy úgy kell-e értelmezni a 90/314 irányelv 7. és 9. cikkét, hogy azokkal ellentétes az alapügyben szereplőhöz hasonló tagállami szabályozás, amely a kérdést előterjesztő bíróság által előadottak alapján úgy rögzíti az utazásszervező vagy utazásközvetítő által nyújtandó biztosíték összegét, hogy csupán az utazási csomag értékesítéséből származó, a releváns üzleti évben tervezett nettó árbevétel meghatározott százalékára, illetve egy meghatározott összegre utal.
13 E vonatkozásban emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSz. 267. cikk által létrehozott együttműködési rendszer a tagállami bíróságok és a Bíróság feladatainak egyértelmű szétválasztásán alapul. Az e cikk alapján kezdeményezett eljárás keretében a nemzeti jogszabályok értelmezése a nemzeti bíróságok feladata, nem pedig a Bíróságé, és ez utóbbi nem dönthet a belső jogszabályoknak az uniós jogi rendelkezésekkel való összeegyeztethetőségéről. Ezzel szemben a Bíróság hatáskörrel rendelkezik arra, hogy tájékoztassa a nemzeti bíróságot minden olyan, az uniós jog értelmezésére vonatkozó szempontról, amely lehetővé teszi számára a belső jogszabályok uniós jogi rendelkezésekkel való összeegyeztethetőségének értékelését (a C-338/04., C-359/04. és C-360/04. sz., Placanica és társai egyesített ügyekben 2007. március 6-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-1891. o.] 36. pontja, valamint a C-42/07. sz., Liga Portuguesa de Futebol Profissional és Bwin International ügyben 2009. szeptember 8-án hozott ítélet [EBHT 2009., I-7633. o.] 37. pontja).
14 Igaz ugyan, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatal céljából feltett kérdések szó szerinti értelme alapján a Bíróságnak a belső jogi rendelkezések uniós joggal való összeegyeztethetőségéről kellene döntenie, a Bíróságot semmi nem gátolja abban, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos választ adjon azáltal, hogy tájékoztatja az uniós jog értelmezésére vonatkozó olyan szempontokról, amelyek lehetővé teszik ez utóbbi számára, hogy saját maga döntsön a belső jognak az uniós joggal való összeegyeztethetőségéről (lásd ebben az értelemben a C-443/06. sz. Hollmann-ügyben 2007. október 11-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-8491. o.] 21. pontját és a C-25/11. sz. Varzim Sol ügyben 2012. február 16-án hozott ítélet 28. pontját).
15 Ezzel kapcsolatosan elöljáróban emlékeztetni kell, hogy a 90/314 irányelv 7. cikke az utazásszervezőt kötelezi arra, hogy kellő biztosítékkal rendelkezzen annak biztosítása érdekében, hogy fizetésképtelenség esetén a befizetett összeget visszatérítse, és a fogyasztót hazaszállítsa, mivel ezen biztosítékok célja a fogyasztóknak az utazásszervező fizetésképtelenségéből vagy csődjéből származó kockázatoktól való védelme (lásd a C-178/94., C-179/94. és C-188/94-C-190/94. sz., Dillenkofer és társai egyesített ügyekben 1996. október 8-án hozott ítélet [EBHT 1996., I-4845. o.] 34. és 35. pontját).
16 E rendelkezés alapvető célja tehát annak biztosítása, hogy a fogyasztók hazaszállítása és az általuk befizetett összegek visszatérítése biztosított legyen az utazásszervező fizetésképtelensége vagy csődje esetén (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Dillenkofer és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 35. és 36. pontját).
17 Az alapügyben először is rá kell mutatni, hogy az alapügy felperesei ki voltak téve annak a kockázatnak, amely ellen a 90/314 irányelv 7. cikke védelmet kíván nyújtani. Azzal ugyanis, hogy indulás előtt befizettek bizonyos összegeket, kockáztatták azok elvesztését.
18 Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy a Bíróság a C-140/97. sz., Rechberger és társai ügyben 1999. június 15-én hozott ítéletének (EBHT 1999., I-3499. o.) 74. pontjában megállapította, hogy a 90/314 irányelv 7. cikke egy eredménykötelezettséget tartalmaz, amely alapján a szervezett utazások utasainak biztosítani kell az általuk befizetett összegek megtérítésére, valamint a hazaszállításukra vonatkozó biztosítékhoz való jogot az utazásszervező fizetésképtelensége esetén, és e biztosíték célja pontosan a fogyasztóknak a bármilyen okból bekövetkező fizetésképtelenség következményeitől való védelme.
19 A 90/314 irányelv 7. cikkének ezen értelmezését az irányelv által követendő magas szintű fogyasztóvédelem biztosításának célkitűzése is alátámasztja (lásd a fent hivatkozott Dillenkofer és társai egyesített ügyekben hozott ítélet 39. pontját).
20 Ezzel összefüggésben a Bíróság a fent hivatkozott Rechberger és társai ügyben hozott ítélet 63. pontjában már megállapította, hogy sem a 90/314 irányelv preambulumbekezdései, sem 7. cikkének szövege nem tartalmaz olyan utalást, amely alapján az említett cikk szerinti biztosítékot korlátozni lehetne.
21 A Bíróság ezenkívül megállapította, hogy a nemzeti szabályozás csak akkor ülteti át helyesen az említett 7. cikkben foglalt kötelezettségeket, ha a részletszabályoktól függetlenül a szabályozás eredménye az, hogy a fogyasztó számára hatékonyan biztosítja az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítését és a fogyasztó hazaszállítását az utazásszervező fizetésképtelensége esetén (lásd a fent hivatkozott Rechberger és társai ügyben hozott ítélet 64. pontját).
22 Márpedig az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapügyben csupán az alapügy felperesei által befizetett összegek egy részét lehetett a 90/314 irányelv 7. cikke szerinti biztosíték címén visszatéríteni.
23 A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy - a nemzeti jog értelmezése és alkalmazása tekintetében egyedül hatáskörrel rendelkező bíróságként - megállapítsa, hogy ez a helyzet annak következtében állt-e elő, hogy a nemzeti jogalkotó által létrehozott rendszer, figyelemmel a biztosíték összegének számítására vonatkozó konkrét részletszabályokra, nem nyújt kellő fedezetet a fogyasztó által befizetett összegek visszatérítésére és az esetleges hazaszállítás költségeire, amennyiben e rendszer strukturális okoknál fogva képtelen figyelembe venni a szóban forgó gazdasági ágazatban bekövetkező eseményeket.
24 A fentiekre tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 90/314 irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amelynek részletszabályai nem eredményezik, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására vonatkozóan hatékony biztosítékkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy megállapítsa, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitában alkalmazandó nemzeti szabályozás esetében erről van-e szó.
A második kérdésről
25 A kérdést előterjesztő bíróság második kérdésével lényegében arra keresi a választ, hogy amennyiben a 90/314 irányelv 7. cikkével ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely alapján az utazásszervező vagy az utazásközvetítő által nyújtott vagyoni biztosíték értékét az utazási csomag értékesítéséből származó tervezett nettó árbevétel meghatározott százalékában, illetve egy minimumösszegben határozzák meg, úgy ez a szabályozás az uniós jog kellően súlyos megsértését jelenti-e, amely megalapozza a kártérítéshez való jogot.
26 A Bíróság ítélkezési gyakorlatából következően a jogsértés akkor minősül kellően súlyosnak, ha valamely intézmény vagy tagállam szabályozási hatáskörének gyakorlása során nyilvánvalóan és súlyosan megsértette hatásköre gyakorlásának korlátait. Ezzel összefüggésben azon tényezők között, amelyeket a hatáskörrel rendelkező bíróság figyelembe vehet, szerepel többek között az, hogy a megsértett szabály mennyire egyértelmű, illetve pontos (a C-392/93. sz. British Telecommunications ügyben 1996. március 26-án hozott ítélet [EBHT 1996., I-1631. o.] 42. pontja és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
27 Amint arra a Bíróság a jelen végzés 38. pontjában már emlékeztetett, a nemzeti szabályozás csak akkor ülteti át helyesen a 90/314 irányelv 7. cikkében foglalt kötelezettségeket, ha a részletszabályoktól függetlenül a szabályozás eredménye az, hogy a fogyasztó számára hatékonyan biztosítja az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítését és a fogyasztó hazaszállítását az utazásszervező fizetésképtelensége esetén (lásd a fent hivatkozott Rechberger és társai ügyben hozott ítélet 64. pontját).
28 A nemzeti bíróság feladata, hogy megvizsgálja, hogy teljesülnek-e az uniós jog megsértése miatt a tagállamokat terhelő felelősség feltételei.
29 A jelen ügyben meg kell állapítani, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából egyértelműen kitűnik, hogy a 90/314 irányelv 7. cikkével ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely nem eredményezi, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására vonatkozóan hatékony biztosítékkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. A tagállamoknak nincs semmilyen mérlegelési mozgásterük a tekintetben, hogy az utazásszervező, illetve az utazásközvetítő által a fogyasztó számára nyújtandó biztosítéknak a kockázatok milyen körére kell fedezetet nyújtania, ezért azok a szempontok, amelyek célja vagy hatása e biztosíték mértékének korlátozása lenne, nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek az említett irányelvből fakadó kötelezettségekkel, így az uniós jog kellően súlyos megsértésének minősülnek, amely a közvetlen okozati összefüggés fennállásának megállapítása esetén megalapozhatja az érintett tagállam felelősségét.
A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 90/314 irányelv 7. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a tagállamoknak nincs semmilyen mérlegelési mozgásterük a tekintetben, hogy az utazásszervező, illetve az utazásközvetítő által a fogyasztó számára nyújtandó biztosítéknak a kockázatok milyen körére kell fedezetet nyújtania. A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy megvizsgálja, hogy az érintett tagállam által az említett biztosíték összegének meghatározása érdekében megállapított szempontoknak az-e a céljuk vagy a hatásuk, hogy korlátozzák a biztosítékkal fedezett kockázatok körét, amely esetben ezek a szempontok nyilvánvalóan összeegyeztethetetlenek az említett irányelvből fakadó kötelezettségekkel, és az uniós jog kellően súlyos megsértésének minősülnek, amely a közvetlen okozati összefüggés fennállásának megállapítása esetén megalapozhatja az érintett tagállam felelősségét.