Tippek

Tartalomjegyzék nézet

Bármelyik címsorra duplán kattintva megjelenítheti a dokumentum tartalomjegyzékét.

Visszaváltás: ugyanúgy dupla kattintással.

...Bővebben...

Bíró, ügytárgy keresése

KISFILM! Hogyan tud rákeresni egy bíró ítéleteire, és azokat hogyan tudja tovább szűkíteni ügytárgy szerint.

...Bővebben...

Közhiteles cégkivonat

Lekérhet egyszerű és közhiteles cégkivonatot is.

...Bővebben...

PREC, BH stb. ikonok elrejtése

A kapcsolódó dokumentumok ikonjainak megjelenítését kikapcsolhatja -> így csak a normaszöveg marad a képernyőn.

...Bővebben...

Keresés "elvi tartalomban"

A döntvények bíróság által kiemelt "elvi tartalmában" közvetlenül kereshet. (KISFILMMEL)

...Bővebben...

Mínusz jel keresésben

'-' jel szavak elé írásával ezeket a szavakat kizárja a találati listából.                               

...Bővebben...

Link jogszabályhelyre

KISFILM! Hogyan tud linket kinyerni egy jogszabályhelyre, bekezdésre, pontra!

...Bővebben...

BH-kban bírónévre, ügytárgyra

keresés: a BH-k címébe ezt az adatot is beleírjuk. ...Bővebben...

Egy bíró ítéletei

HANGGAL! A KISFILMBEN megmutatjuk, hogyan tudja áttekinteni egy bíró valamennyi ítéletét!                    

...Bővebben...

Jogszabály paragrafusára ugrás

Nézze meg a KISFILMET, amelyben megmutatjuk, hogyan tud a keresőből egy jogszabály valamely §-ára ugrani. Érdemes hangot ráadni.

...Bővebben...

Önnek 2 Jogkódexe van!

Két Jogkódex, dupla lehetőség! KISFILMÜNKBŐL fedezze fel a telepített és a webes verzió előnyeit!

...Bővebben...

848/B/1996. AB határozat

a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII.. törvény 77. §-a alkotmányellenességének vizsgálatáról

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességének utólagos megállapítása iránt benyújtott indítványok alapján meghozta a következő

határozatot:

Az Alkotmánybíróság a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII.. törvény 77. §-a alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt benyújtott indítványokat elutasítja.

INDOKOLÁS

I.

1. A lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lt.) 77. §-ának alkotmányossági vizsgálata iránt két indítványozó nyújtott be indítványt az Alkotmánybírósághoz. Az Alkotmánybíróság a két ügyet egyesítette és az indítványokat egy eljárásban bírálta el.

Az Lt. vitatott rendelkezése a következő szabályt tartalmazza: "77. § A törvény hatálybalépésekor önkormányzati tulajdonú helyiségre fennálló szerződés - ha a törvény eltérően nem rendelkezik - cserehelyiség biztosítása nélkül tíz évig nem mondható fel."

2. Az egyik indítványozó azért vitatja az Lt.-nek ezt a rendelkezését, mert e szabály alapján "2003. december 31-ét követően lesznek olyan határozatlan időtartamú szerződések, melyek cserehelyiség biztosítása nélkül felmondhatók lesznek akkor is, ha a bérlő nem követett el szerződésszegést, hiszen a legtöbb bérleti szerződés 1994. január 1-jén már létezett (ún. régi bérletek)."

Álláspontja szerint a törvénynek ez a rendelkezése nincs összhangban az Alkotmány 9. §-ával és 13. §-ával. Az Alkotmánybíróság 17/1992. (III. 30.) AB határozatára hivatkozással kifejti, hogy a bérleti jogot, mint alkotmányos tulajdonvédelem alatt álló jogot sérti a rendelkezés azért, mert arra ad módot, hogy az önkormányzatok egyoldalúan ezt a jogot megszüntessék, elvonják.

Ugyanezen indítványozó álláspontja szerint ez a szabály az Alkotmány 2. §, valamint a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 12. § (2) bekezdésében kimondott visszaható hatályú jogalkotás tilalmát is sérti. Mivel a vitatott rendelkezés az Lt. hatálybalépését megelőzően létrejött szerződésekre vonatkozik, visszamenőleges jogalkotásnak minősül, mert "a törvény már egy meglévő jogviszonyra olyan rendelkezést hoz, mely idővel a jogviszonyt megszüntetheti, illetve az egyik felet aránytalanul jobb szerződési pozícióba helyezi".

Ezen indítványozó álláspontja szerint a vitatott rendelkezés sérti a tulajdoni forrnak egyenlőséget is, mert az önkormányzati tulajdont másként kezeli, mint a többi tulajoni formát

3. A másik indítványozó álláspontja szerint az Lt.-nek ez a rendelkezése, - mivel csak az önkormányzati tulajdonú helyiségek esetén részesíti védelemben azokat a bérlőket, akiknek bérleti jogviszonya az Lt. hatálybalépésekor fennálló határozatlan időtartamú szerződésen alapult, - sérti az Alkotmány 70/A. §-ában szabályozott jogegyenlőség követelményét. Álláspontja szerint a diszkrimináció tilalmába ütközik az, hogy e rendelkezés következtében hátrányosabb helyzetbe került az a bérlő, aki az Lt. hatályba lépését megelőzően olyan állami tulajdonú helyiséget bérelt, amely az önkormányzatok létrejöttét követően is állami tulajdonban maradt, mint azok a bérlők, akik olyan helviséget béreltek, amelyek a tulajdonviszonyon. átalakitása során a helyi önkormányzatok tulajdonába kerültek.

II.

Az indítványok nem megalapozottak.

Az indítványok alapján az Alkotmánybíróság elsőként azt vizsgálta, hogy sérti-e az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiság elvéből folyó jogbiztonság követelményét, valamint a tulajdonhoz való jog védelmének az Alkotmány 13. § (1) bekezdésében és 9. § (1) bekezdésében foglalt szabályait az, hogy az Lt. hatályba lépését megelőzően önkormányzati helyiség bérletére kötött határozatlan idejű szerződések a vitatott szabályok alapján 10 év elteltével cserehelyiség nélkül felmondhatóvá válnak.

1. Az Lt. hatályba lépését megelőzően a nem lakás célját szolgáló helyiségek tekintetében kötött, államigazgatási hatóságok hatáskörébe utalt, hatósági rendelkezésen alapuló kötelező helyiséggazdálkodási rendszer működött. A nem lakás céljára szolgáló helyiségekre nézve a bérleti jogviszony létrejöttének és megszűnésének hatósági feltételeit, a helyiséggazdálkodás szabályait a helyiséggazdálkodásról szóló 19/1984. (IV. 15.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) és a végrehajtása tárgyában kiadott 8/1984. (IV. 15.) ÉVM rendelet (a továbbiakban: Vhr.) határozta meg.

E jogszabályok hatálya alapvetően az állami tulajdonban álló ingatlanokra terjedt ki, azonban lehetőséget adtak arra is, hogy a hatóságok beavatkozzanak a nem állami tulajdonban álló helyiségek használati viszonyaiba is. Ebben a kötött elosztási rendszerben hatósági határozat, az elhelyező hatóság kiutaló határozata, illetőleg engedélye volt a feltétele a bérleti szerződés megkötésének. A hatósági határozat írta elő az állami tulajdonú helyiségre létrejött bérleti jogviszony alapvető tartalmi elemeit és a hatóság döntésének eredményeként (igénybevétel) szűnt meg a használati jog, illetőleg a bérleti jogviszony.

A rendszerváltás során jelentős változások következtek be a korábban állami tulajdonban állt helyiségek tulajdoni viszonyaiban. a helyiségek jelentős hányadának tulajdonosai a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.), valamint az egyes állami tulajdonban álló vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Vátv.) alapján a helyi önkormányzatok lettek. Más helyiségek a privatizációs folyamat eredményeként gazdálkodó szervek, magánszemélyek tulajdonába kerültek.

A helyiséggazdálkodási jogszabályokat 1989 után több alkalommal módosították, azonban ezek a módosítások a jogi szabályozás alapkoncepcióját, jelesül a nem lakás céljára szolgáló helyiségek kötött elosztási rendszerét nem érintették.

Az Alkotmánybíróság 1993-ban indítványok alapján vizsgálta e helyiséggazdálkodási jogszabályok alkotmányosságát, és a 29/1993. (V. 4.) AB határozatában megállapította:

"A kötött helyiséggazdálkodásra vonatkozó és a korlátozásokat differenciálatlanul alkalmazó szabályozás nemcsak a magántulajdon tekintetében eredményez alkotmányosan megengedhetetlen állami beavatkozást (indokolt szükségletet meghaladó helyiségek igénybevétele, iroda- és üzlethelyiségek vonatkozásában kiutalási jog stb.), de azzal, hogy az állami és önkormányzati tulajdont is - a közületi elhelyezések közigazgatási hatáskörbe utalásával - azonos szabályozási körbe vonja, e tekintetben is szükségtelen és aránytalan korlátozásokat tartalmaz. Ez az egységesen fennálló, differenciálatlan, a jelentős korlátozás célját és indokát sem tükröző szabályozás a magántulajdon vonatkozásában sérti az Alkotmány 13. § (1) bekezdését, amely biztosítja a tulajdonhoz való jogot és a tulajdon szabadságát, ellentétes az Alkotmány 11. §-ában írt rendelkezéssel, amely szerint az állam tulajdonában álló vállalatok és egyéb gazdálkodó szervezetek önállóan gazdálkodnak és az önkormányzatok tulajdonának tiszteletben tartását biztosító alkotmányi rendelkezéssel is ellentétben áll [Alkotmány 12. § (2) bekezdés]." (ABH 1993, 227., 230.)

Erre tekintettel az Alkotmánybíróság kimondta, hogy az R., a Vhr. és a Vátv. 2. § (9) bekezdése alkotmányellenes és 1993. december 31. napjával hatályon kívül helyezte azokat.

Az Lt., amelynek bérleti szabályai 1994. január 1-jén léptek hatályba, koncepcióját tekintve alapvetően megváltoztatta a nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérletére vonatkozó szabályozást. A piacgazdaság követelményeinek megfelelően megszüntette a hatósági eszközökkel végzett államigazgatási helyiséggazdálkodást és a helyiségek tulajdonosára tekintet nélkül egységes szabályokat állapított meg a helyiségbérletre vonatkozóan.

A helyiségbérlet szabályainak a piaci viszonyokhoz való igazítása fejeződik ki abban, hogy az Lt. 43. §-a a nem lakás céljára szolgáló helyiségek bérleténél - a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 431. § (1) bekezdésével összhangban - bevezette az ún. rendes felmondás intézményét. Az Lt. 43. § (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik: "A bérbeadó a határozatlan időre kötött szerződést - ha a felek másként nem állapodtak meg - cserehelyiség biztosítása, és a 24. § (1) bekezdés a)-d) pontjaiban meghatározott esetek fennállása nélkül is felmondhatja. A felmondási idő egy évnél rövidebb nem lehet."

E szabályt figyelembe véve - az indítvány állításával ellentétben - a rendes felmondás joga megilleti minden, nem lakás céljára szolgáló helyiség tulajdonosát, nemcsak a helyi Önkormányzatokat.

A helyi önkormányzatok esetében a bérlők, a vállalkozók érdekeinek és jogainak védelme érdekében az általánostól eltérő, korlátozó rendelkezések érvényesülnek. Ilyen korlátozó rendelkezést tartalmaz a 43. § (2) bekezdése, amikor kimondja:

"(2) Az önkormányzati helyiségre - ha a törvény másként nem rendelkezik

- a határozatlan időre kötött szerződést cserehelyiség biztosítása nélkül öt évig

- a 24. § (1) bekezdés a)-d) pontjaiban meghatározott eseteket kivéve - felmondani nem lehet."

A rendes felmondás jogának korlátozását jelenti az önkormányzati helyiségek tekintetében az indítványozók által vitatott rendelkezés is.

Mindezek alapján megállapítható, hogy az Lt. 77. §-a nem a bérlők hátrányára, hanem éppen a fennálló szerződések védelmében tesz megkülönböztetést az önkormányzati helyiségek tekintetében.

Az kétségtelen, hogy a rendes felmondás intézményének bevezetése - mivel az 1994. január 1-jéig hatályban volt korábbi helyiséggazdálkodási jogszabályok általános szabályként kártalanítás (cserehelyiség biztosítása, illetőleg pénzbeli kártalanítás) mellett tették lehetővé a helyiségnek az elhelyező hatóság által történő igénybevételét - kétségtelenül hátrányosan érintette azokat a bérlőket, akik a korábbi jogszabályok alapján szereztek bérleti jogot.

2. A kötött heiyiséggazdáikodási rendszer megszüntetése, a helyiségek bérletére vonatkozóan a piacgazdaság követelményeinek megfelelő szabályozás kialakítása. - az Alkotmánybíróság által is megállapított - alkotmányellenes helyzet megszüntetését, a helyiségek bérletére vonatkozó szabályozásnak az Alkotmány rendelkezéseihez és a megváltozott tulajdoni viszonyokhoz való hozzáigazítását jelentette. A jogi szabályozásnak ilyen gyökeres átalakítása, a korábbi tulajdoni kötöttségek felszámolása szükségszerűen járt együtt a korábbi szabályozás alapján létrejött tartós jogviszonyokba való beavatkozással.

Az Lt. a helyiségek bérletére vonatkozó új szabályozást a már fennálló szerződések védelmére is figyelemmel vezette be. A fennálló szerződések védelmét szolgálja többek között az Lt.-nek az indítványozó által vitatott 77. §-a is, amely a korábbi jogszabályok alapján létrejött helyiségbérletek jelentős részét jelentő önkormányzati helyiségek tekintetében létrejött helyiségbérletek jelentős részét jelentő önkormányzati helyiségek tekintetében csak 10 év elteltével ad lehetőséget a bérleti szerződésnek cserehelyiség nélkül történő felmondására. Tekintettel arra, hogy a törvény kellő időt adott a helyiségeket bérlő vállalkozóknak arra, hogy az új szabályozáshoz alkalmazkodjanak, az Lt. 77. §-a tekintetében a jogbiztonság sérelme nem állapítható meg.

A vitatott rendelkezés az Lt. kihirdetését megelőző időre kötelezettséget nem állapít meg, nem nyilvánít visszamenőleg valamely magatartást jogellenessé, ezért az visszamenőleges hatályú szabályozásnak nem tekinthető.

Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az Lt. 77. §ának alkotmányellenessége az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján nem állapítható meg.

3. Az Lt. a helyiségbérlet felmondásának új szabályait a tulajdonos tulajdonhoz való jogának tulajdoni kötöttségektől mentes gyakorlása érdekében állapította meg. A szabályozás célja az volt, hogy a tulajdonos rendelkezési jogának korlátozástól mentes gyakorlását lehetővé tegye. A bérlőt a korábbi jogi szabályozás alapján megillető jogok korlátozása tehát alkotmányos célt - a tulajdonos tulajdonhoz való jogának védelmét - szolgálta. Tekintettel arra, hogy az Lt. 77. §-a a helyiség tulajdonosát, az Önkormányzatot az Alkotmány 13. § (1) bekezdése alapján megillető alapvető jog érvényesülését garantálja, ugyanakkor a szabályozás meglehetősen hosszú, 10 éves időtartamot biztosít a bérlőnek arra, hogy felkészüljön az új jogi helyzetre. Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a bérlőt megillető jogok korlátozása miatt nem állapítható meg az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdésében, valamint 13. §-ának (1) bekezdésében szabályozott tulajdonhoz való jog alkotmányellenes korlátozása sem.

III.

1. Eltérő indokolással és eltérő céllal, de mindkét indítványozó kérte, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az Lt. 77. §-ának alkotmányellenességét az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt jogegyenlőség sérelme alapján.

Az egyik indítványozó az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében szabályozott tulajdoni formák egyenlőségének megsértését látja abban, hogy a vitatott szabály az önkormányzati tulajdont más tulajdoni formáktól eltérően kezeli akkor, amikor lehetőséget ad az Lt. hatálybalépésekor fennállott határozatlan idejű szerződések cserehelyiség nélküli felmondására.

Azaz, az indítvány - tartalmát tekintve - azt kifogásolja, hogy a vitatott rendelkezés a helyiség tulajdonosától függően eltérő módon szabályozza a nem lakás célját szolgáló helyiségek bérlőinek jogi helyzetét. Így ténylegesen nem az Alkotmány 9. § (1) bekezdésében a tulajdoni formák egyenlőségére vonatkozóan megállapított szabály sérelmét, a tulajdonhoz való jog tekintetében tulajdoni formák szerint tett diszkriminációt kifogásolja, hanem a bérlői jogállás egyenlőségének, azaz a jogegyenlőségre vonatkozó általános alkotmányi tétel, az Alkotmány 70/A. § sérelmét állítja akkor, amikor a kifogásolt rendelkezésnek a diszkrimináció tilalmába ütközése miatt kéri az alkotmányellenesség megállapítását. Erre tekintettel az Alkotmány 9. § (1) bekezdésére alapított indítvány elbírálása során azt kellett az Alkotmánybíróságnak vizsgálnia, hogy az Lt. 77. §-ában foglalt rendelkezés sérti-e az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt jogegyenlőség követelményét.

A másik indítványozó pedig azért tartja a rendelkezést a diszkrimináció tilalmába ütközőnek, mert csak az önkormányzati tulajdonban álló helyiségek bérlőit részesíti védelemben.

Az Alkotmánybíróság már számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ának (1) bekezdését. Kialakult gyakorlata szerint az Alkotmány e rendelkezését a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. E határozataiban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy az Alkotmány e rendelkezése csak az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok közötti olyan alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetést tiltja, amelynek következtében egyes jogalanyok hátrányos helyzetbe kerülnek. Kimondta, hogy az alkotmányi tilalom elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki, abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy az alapvető állampolgári jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46., 47-48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73., 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280., 281-282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197., 203-204.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130., 138-140. stb.]

2. Az indítványok elbírálása során az Alkotmánybíróság azt is vizsgálta, hogy sérti-e az Alkotmány 70/A. §-át a vitatott rendelkezés azért, mert a bérleti szerződés felmondása tekintetében más szabályokat tartalmaz az önkormányzati tulajdonú helyiségek tekintetében, mint a nem önkormányzati tulajdonban álló helyiségek tekintetében.

Az indítványozó indítványát arra a feltevésre építette, hogy a bérleti szerződés cserehelyiség nélküli felmondásának jogát csak az Lt. 77. §-a teszi lehetővé és ennek eredményeként kizárólag az önkormányzati tulajdonú helyiségek tekintetében nyílik majd meg az Lt. hatálybalépését követő 10 év elteltével.

Amint azt az Alkotmánybíróság e határozatának indokolásában már megállapította, a bérleti szerződés cserehelyiség nélküli felmondásának lehetősége nem csak az Lt. 77. §-a alapján áll fenn. Az Lt.-nek a helyiségek bérletére vonatkozó szabályozása alapjait tekintve "szektorsemleges", a helyiség tulajdonosára tekintet nélkül egységes szabályozást tartalmaz a helyiségbérletre vonatkozóan. Így az Lt. - már idézett - 43. § (1) bekezdése tulajdoni formára tekintet nélkül minden helyiségre nézve lehetővé teszi a helyiség bérletére vonatkozó határozatlan idejű szerződés cserehelyiség nélkül történő felmondását. Az önkormányzati helyiségekre nézve kétségkívül eltérő rendelkezéseket állapít meg akkor, amikor az Lt. 43. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az önkormányzati helyiségre határozatlan időre kötött szerződést - a bérlő szerződésszegő magatartásának az Lt. 24. § (1) bekezdés a)-d) pontjában szabályozott eseteit kivéve - cserehelyiség biztosítása nélkül öt évig nem lehet felmondani, illetőleg ilyen eltérő szabályozást tartalmaz az Lt. 77. §-a is.

A bérleti szerződés felmondását illetően az Lt. által az önkormányzati tulajdonú helyiségekre vonatkozó eltérő szabályozás azonban a bérlők fokozott védelmére és nem hátrányára tett megkülönböztetést tartalmaz.

Az Ötv. és a Vátv. alapján nagyszámú, főként lakóépületekben lévő olyan, nem lakás céljára szolgáló helyiség került önkormányzati tulajdonba, amelyek rendeltetésüket tekintve, alapvető lakossági szükségleteket kielégítő szolgáltatásoknak adnak helyet. A helyiségek önkormányzati tulajdonba adása a nagyobb városok meghatározott területein monopolhelyzetet eredményezett a helyiségek piacán a helyi önkormányzatok számára.

Ezért garanciális jelentősége van annak, hogy az önkormányzatok, mind a lakosság, mind a vállalkozók számára előrelátható, kiszámítható módon gyakorolják tulajdonosi jogaikat. Az önkormányzati helyiségeket bérlő vállalkozások tervezhetőségének és a lakossági szolgáltatások folyamatosságának biztosítása, a bérlőnek a monopolhelyzetben lévő bérbe adóval szembeni védelme indokolja a rendes felmondásnak az Lt. 43. § (2) bekezdésében foglalt korlátozását. Ugyanezen indokok alapján, valamint - amint arra már az Alkotmánybíróság az indokolás II. 2. pontjában rámutatott - a jogbiztonság követelményének megfelelő szabályozás kialakítása miatt vált szükségessé a 77. §-ban foglalt rendelkezés megalkotása is.

Mindezek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Lt. 77. §-a által az önkormányzati tulajdonú helyiségekkel kapcsolatosan megállapított eltérő szabályozás - mivel a megkülönböztetésnek ésszerű indoka van - nem tekinthető az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott jogegyenlőség követelményét sértő szabályozásnak.

3. Az indítványok egyike alapján az Alkotmánybíróságnak választ kellett adnia arra is, hogy nem ütközik-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmába a vitatott rendelkezés azért, mert az önkormányzati helyiségek bérlői számára biztosított védelmet nem adja meg minden olyan bérlőnek, akinek bérleti jogviszonya az Lt. hatálybalépése előtt állami tulajdonú helyiségre kötött határozatlan időtartamú bérleti szerződésen alapul.

Az Alkotmánybíróság fent ismertetett gyakorlata szerint az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt jogegyenlőség sérelme abban az esetben állapítható meg, ha azonos szabályozási körbe tartozó, egymással összehasonlítható helyzetben lévő jogalanyok között tesz ésszerű indok nélkül megkülönböztetést. Ezért a diszkrimináció vizsgálatának előkérdése az, hogy a megkülönböztetés egymással összehasonlítható alanyi körre vonatkozik-e. Az Alkotmánybíróságnak az indítvány kapcsán azt kellett vizsgálnia, hogy a helyiségbérleti szerződés felmondásának az Lt. 77. §-ában foglalt törvényi szabályozása során az önkormányzati tulajdonú helyiségek bérlői javára tett megkülönböztetés tekinthető-e azonos jogi szabályozási körbe tartozó, azonos jogi helyzetben lévő jogalanyok között ésszerű indok nélkül tett megkülönböztetésnek.

Az indítványozónak az indítványból kitűnő álláspontja szerint a jogegyenlőség biztosítása érdekében a jogalkotónak a felmondási jog korlátozását mindazon bérlők tekintetében ki kellett volna mondania, akik az Lt. hatályba lépésekor állami szervvel kötött határozatlan időtartamú szerződés alapján béreltek nem lakás céljára szolgáló helyiséget.

Az indokolás II. 1. pontjában kifejtettek alapján megállapítható, hogy a korábban állami tulajdonban állt, nem lakás céljára szolgáló helyiségek tulajdoni viszonyaiban a rendszerváltást követően jelentős változások következtek be és az Lt. új, a korábbi szabályozástól koncepciójában eltérő alapokra helyezte a helyiségek bérletének szabályozását. Az új szabályozás során a fentiekben kifejtettek alapján indokolt volt, hogy a törvényhozó a helyi önkormányzatok tulajdonába került helyiségek bérlőinek védelme érdekében az általánostól eltérő szabályokat állapítson meg. Az állami tulajdonú helyiségek esetében - mivel a különbségtételnek az önkormányzati tulajdonú helyiségek esetén indokolt feltételei nem állnak fenn - a helyiségek bérletére vonatkozó általános szabályok - így a bérleti jogviszony felmondásának az Lt. 43. § (1) bekezdésében foglalt általános szabályai - az irányadók. A határozatlan időre kötött szerződés felmondásának a Ptk.-ban foglalt szabályaihoz képest ez a rendelkezés is fokozott védelemben részesíti azokat a bérlőket, akik az Lt. hatálybalépésekor határozatlan időtartamú bérleti szerződéssel rendelkeztek, azzal, hogy egyéves határidőben meghatározza a felmondási határidő minimumát, felkészülési lehetőséget biztosítva ezzel a vállalkozónak.

Az Lt. szabályai alapján már nem tartoznak azonos szabályozási körbe azok a helyiségbérlők, akik a korábbi helyiséggazdálkodási szabályok alapján állami tulajdonú - majd az önkormányzati tulajdon kialakulása után - önkormányzati tulajdonú helyiségre az állami tulajdonú helyiségre irányadó szabályok szerint nyertek határozatlan időtartamú használati jogot.

Így nem tekinthető az Alkotmány 70/A. §-ában megfogalmazott jogegyenlőség megsértésének az, hogy az Lt. megalkotása során a törvényhozó nem azonos módon szabályozta - a korábban állami tulajdonban volt - helyiségeket az Lt. hatálybalépésekor még fennálló határozatlan időtartamra kötött szerződés alapján bérlő jogalanyok jogi helyzetét.

Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Lt. 77. §-a alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványokat elutasította.

Budapest, 2000. december 4.

Dr. Németh János s. k.,

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.,

előadó alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Éva s. k.,

alkotmánybíró

Tartalomjegyzék