BH 2005.9.334 Az önsegélyező pénztár és a munkáltatók megállapodása alapján kifizetett összegek adójogi minősítése [1995. évi CXVII. tv. 24. §; 1990. évi XCI. tv. 1. §].

A felperes Kft. 2002. október 1-jén megállapodást kötött a B. Önsegélyező Pénztárral (a továbbiakban: Pénztár) mely szerint a felperes a Pénztár munkáltatói tagjává válik és minden alkalmazottjának, aki pénztártag rendszeresen és egységesen átvállalja a tagdíj-fizetési kötelezettséget. Ezt az összeget havonta átutalja, mely a dolgozó betétjének része lesz. A felperes a pénzbeli munkáltatói hozzájárulást folyamatosan és rendszeresen félévre előre banki átutalással teljesítette. A tagdíj átvállalás mértéke az egyes munkavállalók béréhez igazodott, de nem haladhatta meg havonta tagonként az 50 000 Ft-ot.

A felperes 2002. évben 433 munkavállalója után 39 745 411 Ft-ot számolt el tagdíj-hozzájárulás címén önsegélyező pénztári tagdíj főkönyvi számlák terhére. Ezt az összeget a felperes a Pénztárnak 2002 novemberében és decemberében három részösszegben fizette meg.

A Pénztár a felperesi munkavállaló pénztártagjai részére kérelmük alapján többségében lakásfenntartási támogatás jogcímén fizetett ki összegeket, melyek a felperes által befizetett munkáltatói hozzájárulás tagra eső részének a 87%-át adták. Kisebb részben iskoláztatási támogatás, családi pótlékot kiegészítő támogatás, szülői támogatás illetve időskorúak támogatása került kifizetésre. A kifizetés közvetlen a pénztártagok részére történt.

A lakásfenntartási támogatás igénylése során a pénztártagoknak nyomtatványokat kellett kitölteniük, melyben többek között az általuk lakott lakás nagyságára és szobaszámára is nyilatkozniuk kellett.

A Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (a továbbiakban: Felügyelet) a Pénztárnál 2002-ben célellenőrzést folytatott le. A vizsgálat megállapítása szerint a Pénztárnál olyan szolgáltatási struktúra alakulhatott ki, amelyben minden tag kizárólag a saját maga által igénybe veendő egyetlen szolgáltatást finanszírozta, vagyis a tagok nem alkottak kockázatközösséget. Ugyanakkor az által, hogy a befizetéseiket a tagok azonnal igénybe is vehették, még egyéni kockázatot sem vállaltak.

A felperesnél az elsőfokú adóhatóság 2002. évre vonatkozóan ellenőrzést tartott. Az ellenőrzés eredményeként 2003. október 13-án kelt elsőfokú határozat a felperest összesen 14 331 913 Ft adóhiány, 7 165 953 Ft adóbírság, 2 184 573 Ft késedelmi pótlék, és az adólevonási kötelezettség elmulasztása miatt 5 476 000 Ft mulasztási bírság megfizetésére kötelezte.

A fellebbezés folytán eljáró alperes mint másodfokú hatóság a határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.

Az adóhatóság határozata megállapította, hogy a Pénztár a lakásfenntartási támogatásokat és egyéb támogatásokat is az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról szóló 1993. évi XCVI. törvény (a továbbiakban: Öpt.) 10. § (1) bekezdés b) pontjában, valamint a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról szóló 1993. évi III. tv. (Szt.) 25. § (3) bekezdésében foglalt előírások figyelmen kívül hagyásával teljesítette. A nyújtott szolgáltatások nem minősültek a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) 1-es számú melléklet 6.5. pontja alapján adómentes szolgáltatásnak. A felek közötti megállapodást az ügylet körülményeit és folyamatát vizsgálva az adóhatóság azt állapította meg, hogy a felek akarata valójában az adó és járulékterhek megkerülésével a munkavállalók számára jövedelem juttatása volt. A munkáltatói hozzájárulások összegei ténylegesen bérjövedelemnek minősülnek, mégpedig a munkaviszonyból származó nem rendszeres jövedelemnek.

A felperes keresetében e határozatok hatályon kívül helyezését kérte. Álláspontja az volt, hogy az adójogszabályok nem tiltják a gazdasági szereplők számára a tervezett gazdasági tranzakció kialakítása során a rendelkezésre álló lehetőségek közül a relatíve legkisebb adófizetési kötelezettséggel járó adókímélő módozat választását.

Az alperes a kereset elutasítását kérte és fenntartotta a határozatában foglaltakat.

A megyei bíróság ítéletével a keresetnek helyt adott és az alperes keresettel támadott határozatát az elsőfokú határozatra is kiterjedően hatályon kívül helyezte.

A bíróság megállapította, hogy a felperes és a Pénztár között megkötött szerződés jogi hátterét elsődlegesen az Öpt. 12. §-a biztosítja. Ismertetve az Öpt. 12. § (1)-(4) bekezdésében foglaltakat, a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperes és a Pénztár között megkötött szerződések formai és tartalmi szempontból is megfeleltek e rendelkezéseknek.

Ezt követően az ítélet értékelte az Öpt. egyes vonatkozó rendelkezéseit, megállapítva, hogy a Pénztár engedélyt kapott a működésre, a bíróság a Pénztárt nyilvántartásba vette, a Pénztár az alapszabályban és a szolgáltatási szabályzatban lefektetett működési elvek alapján jogszerűen működött, ezért a felperes joggal bízhatott abban, hogy egyéb feltételek fennállása esetén a befizetett munkáltatói hozzájárulása, valamint a munkavállaló tagjai részére kifizetett szolgáltatások adómentesek.

Az elsőfokú ítélet megállapította, hogy a pénztártagok a szolgáltatás igénylésére vonatkozó szabályokat betartva, formanyomtatványon terjesztették elő igényüket azzal, hogy a szolgáltatott adatok valódiságát büntetőjogi felelősségük tudatában garantálják.

A felperesi munkavállalók, mint a Pénztár tagjai a Pénztár által nyújtott szolgáltatásokat az Öpt., az alapszabály, és a Szolgáltatási Szabályzat alapján jogszerűen kapták meg.

Megállapította az elsőfokú bíróság ítéletében azt is, hogy a felperes az Art. 1/A. § (1) bekezdésében foglalt rendeltetésszerű joggyakorlás elvét nem sértette meg. A Pénztárral kötött szerződés nem minősült színleltnek és más szerződést sem leplezett. Nem vitás, hogy a szerződés eredményeként a felperes és a munkavállaló is kedvezőbb helyzetbe kerültek az adózás szempontjából, ezt a kedvezőbb helyzetet azonban az Szja. tv. és az Öpt. tette lehetővé.

A lakásfenntartási támogatás az Szt. szociális rászorultságától függő pénzbeli ellátásként szabályozza az Szt. 38-39. §-aiban. Ezek a rendelkezések azonban az önsegélyező pénztár által kifizetett szolgáltatásokra nem vonatkozhatnak, a rászorultsági elv a pénztárszolgáltatások tekintetében speciálisan érvényesül az adott Pénztár alapszabályában vagy annak mellékletében szabályozottak szerint.

A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, kérte az ítélet hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását, mivel a jogerős ítélet sérti az Art. 1/A. § (1) bekezdésében írt rendeltetésszerű joggyakorlás elvét, a tagok nem alkottak kockázatközösséget. A tagok a befizetéseiket azonnal igénybe is vehették, még egyéni kockázatot sem vállaltak, emiatt még a rászorultsági elven történő segélyezés sem valósult meg. A felperes által történő befizetéshez napokon belül az alkalmazottak automatikusan fix összegben jutottak hozzá, anélkül hogy a Pénztár rászorultságukat vizsgálta volna. Ebből következett, hogy a munkavállalók oly módon jutottak jövedelemhez, hogy a kifizetéshez kapcsolódó adó- és járulékterheket megtakarították.