26/1999. (IX. 8.) AB határozat

a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény, valamint az őrizetnek, illetve az előzetes letartóztatásnak rendőrségi fogdában történő végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet egyes rendelkezései alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 92. § (1) bekezdés c) pontjának "újabb bűncselekményt követne el" szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt 2000. március 31. napjával megsemmisíti.

Az 1973. év I. törvény 92. § (1) bekezdés c) pontjának a megsemmisítés után hatályban maradó szövege:

(Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a terhelt előzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha)

"c) az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné."

2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény 92. § (1) bekezdése bevezető rendelkezése, a) és b) pontja, valamint c) pontjának egyéb rendelkezései, (2) bekezdése, továbbá a 93-97. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

3. Az indítványok azon részeit, amelyek a jogalkalmazói gyakorlat, ezen belül a Legfelsőbb Bíróság kollégiumi állásfoglalásban adott iránymutatása és a vádirat benyújtása előtti előzetes letartóztatással kapcsolatos bírói gyakorlat alkotmányellenességének megállapítására irányulnak, az Alkotmánybíróság visszautasítja.

4. Az Alkotmánybíróság az őrizetnek, illetve az előzetes letartóztatásnak rendőrségi fogdában történő végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2. § c) pontja alkotmányellenességének megállapítására irányuló eljárást megszűnteti.

Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

I.

1. A büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: Be.) a büntetőeljárásban alkalmazható legsúlyosabb kényszerintézkedés, az előzetes letartóztatás elrendelésének és megszűntetésének okairól, a döntés eljárási rendjéről, valamint a hatóságok feladatairól és az előzetesen letartóztatott jogállásáról több helyen rendelkezik.

A jelen határozatban elbírált indítványok az előzetes letartóztatásnak a Be. 92-97. §-aiban, a büntetőeljárás általános szabályain belül, a kényszerintézkedések (Be. V. fejezet, II. cím) között elhelyezett szabályait érintik.

Ezek a következők:

"92. § (1) Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény miatt a terhelt előzetes letartóztatásának akkor lehet helye, ha

a) megszökött, a hatóság elől elrejtőzött, illetőleg a bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a szökésétől vagy az elrejtőzésétől lehet tartani,

b) alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné,

c) az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné, vagy újabb bűncselekményt követne el.

(2) Az előzetes letartóztatás a magánindítvány előterjesztése előtt nem rendelhető el, ha büntetőeljárásnak csak magánindítványra van helye.

93. § (1) Az előzetes letartóztatás elrendeléséről a bíróság végzéssel határoz.

(2) Az előzetes letartóztatás elrendeléséről a nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás befejezése után a vádirat benyújtásáig az ügyész, a vádirat benyújtása után a bíróság késedelem nélkül értesíti a terhelt által megjelölt hozzátartozót; ennek hiányában a terhelt által megjelölt más személy is értesíthető.

(3) A katona előzetes letartóztatásának elrendeléséről, az előzetes letartóztatásának meghosszabbításáról és megszüntetéséről a parancsnokát is értesíteni kell.

94. § A nyomozás befejezéséig a nyomozó hatóság, a nyomozás befejezése után a vádirat benyújtásáig az ügyész, a vádirat benyújtását követően a bíróság, az előzetesen letartóztatott meghallgatása után haladéktalanul, a felügyelet nélkül maradó

a) kiskorú gyermekét gondozás céljából a hozzátartozójának, illetőleg az arra alkalmas más személynek vagy intézménynek átadja, és erről a gyámhatóságot, a terhelt által gondozott más személyről a jegyzőt értesíti;

b) vagyonának és lakásának biztonságba helyezéséről gondoskodik.

95. § (1) A vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróságnak a tárgyalás előkészítése során hozott határozatáig, de legfeljebb egy hónapig tart. Az előzetes letartóztatást a helyi bíróság egy alkalommal, legfeljebb két hónappal meghosszabbíthatja. Három hónap eltelte után az előzetes letartóztatást a megyei bíróság egyesbíróként eljárva, két alkalommal, legfeljebb az előzetes letartóztatás elrendelésétől számított egy év elteltéig meghosszabbíthatja. Ezt követően az előzetes letartóztatást a Legfelsőbb Bíróság hosszabbíthatja meg.

(2) A vádirat benyújtása után, az első fokú bíróság által elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának kihirdetéséig, az ezután elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás az eljárás jogerős befejezéséig, de legfeljebb az elsőfokú bíróság által kiszabott szabadságvesztés tartamáig tart.

(3) Ha a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás tartama

a) hat hónapot meghalad, és az elsőfokú bíróság még nem hozott ügydöntő határozatot, az elsőfokú bíróság,

b) egy évet meghalad, a Legfelsőbb Bíróság az előzetes letartóztatás indokoltságát felülvizsgálja.

96. § (1) A hatóságoknak arra kell törekedniük, hogy az előzetes letartóztatás a lehető legrövidebb ideig tartson. Ha a terhelt előzetes letartóztatásban van, az eljárást soron kívül kell lefolytatni.

(2) Az előzetes letartóztatást nyomban meg kell szüntetni, ha elrendelésének oka megszűnt, vagy tartama meghosszabbítás nélkül lejárt. Az előzetes letartóztatás megszüntetésére a vádirat benyújtásáig az ügyész is jogosult.

97. § (1) Az előzetes letartóztatottal szemben csak olyan korlátozásoknak van helye, amelyeket a büntetőeljárás feladatának megvalósítása, vagy a letartóztatást foganatosító intézet rendje szükségessé tesz. Az előzetesen letartóztatott eljárási jogainak gyakorlásában, így különösen a védekezésre való felkészülésben, nem korlátozható.

(2) Az előzetesen letartóztatott

a)

b) hozzátartozójával vagy más személlyel akár szóban, akár írásban ellenőrzés mellett érintkezhet."

2. Az előzetes letartóztatás e szabályai alkotmányosságának vizsgálatára több indítvány érkezett. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

2.1. Az indítványozó eredetileg a Be. 284. § (1) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát kérte amiatt, hogy az előzetes letartóztatással kapcsolatos bírósági határozatok esetében nincs helye rendkívüli jogorvoslatnak. Álláspontja szerint a felülvizsgálat kizártsága ellentétes az Alkotmány 55. §-ának azon rendelkezésével, mely szerint mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, és senkit nem lehet személyi szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Ezen indítványának indokolásaként, a Be. konkrét rendelkezésének megjelölése nélkül bírálta az előzetes letartóztatás elrendelésére és meghosszabbítására a vádirat benyújtása előtt alkalmazandó törvényi szabályokat, továbbá az előzetes letartóztatás elrendelését megengedő törvényi rendelkezések túl általános voltát, valamint az előzetes letartóztatás elrendelésének és fenntartásának bírósági gyakorlatát.

Tekintettel arra, hogy a Be.-nek a felülvizsgálható határozatok körét kijelölő 284. § (1) bekezdése alkotmányossági vizsgálata már folyamatban volt, az Alkotmánybíróság az indítványnak e rendelkezésre vonatkozó részét elkülönítette és - a többi indítvánnyal együtt érdemben elbírálta [23/1995. (IV. 5.) AB határozat, ABH 1995, 115, 117, 120]. Ugyanakkor az indítványozót felszólította, hogy jelölje meg pontosan azokat az előzetes letartóztatásra vonatkozó törvényi rendelkezéseket, amelyek alkotmányosságának vizsgálatát kéri. Az indítványozó a Be. 92-97. §-ait jelölte meg, és nyilatkozatához két határozatot csatolt a bírósági gyakorlat alkotmánysértő voltának igazolására.

2.2. Egy másik indítványozó a Be. 92. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjait tartotta az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével ellentétesnek. Álláspontja szerint az előzetes letartóztatás okait meghatározó szabályok, elsősorban a szökés, az elrejtőzés és a bűnismétlés veszélyére utaló rendelkezések a kényszerintézkedés önkényes alkalmazására adnak lehetőséget. Indítványában és több beadványában az előzetes letartóztatással kapcsolatos rendőrségi, ügyészségi és bírósági gyakorlatot bírálta, részben saját tapasztalataira, részben a kényszerintézkedés alkalmazásáról szóló publikációkra és statisztikai adatokra hivatkozva.

2.3. Több indítványozó az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében alapjogként meghatározott ártatlanság vélelmével tartotta ellentétesnek az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdés c) pontja egyes fordulataiban meghatározott okait.

Az egyik indítványozó szerint ezen alkotmányos alapjog szenved sérelmet azzal, hogy a terhelt előzetes letartóztatásának helye van akkor is, ha "szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény elkövetése, kísérlete vagy előkészülete miatt van ellene eljárás folyamatban a konkrét eljáráson kívül is, annak ellenére, hogy bűnössége azokban megállapítást jogerős ítélettel nem nyert". Ezért a Be. 92. § (1) bekezdés c) pontjának részbeni megsemmisítését indítványozta akként, hogy a sérelmezett törvényhely a következő szöveggel maradjon hatályban: "c) alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén újabb bűncselekményt követne el."

Az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés megsértése miatt a másik indítványozó éppen a 92. § (1) bekezdés c) pontja utolsó fordulatának megsemmisítését indítványozta. Álláspontja szerint az "újabb bűncselekmény" elkövetésének lehetőségére utalás "megelőlegezi", hogy a terhelt bűnös, azaz bűncselekményt követett el, holott még csak eljárás alatt áll és bűnössége még nem bizonyított.

2.4. Az előzetes letartóztatással személyében is érintett, de utólagos normakontrollra irányuló indítványt előterjesztő a Be. 92. §-a, valamint a Legfelsőbb Bíróság 234. számú kollégiumi állásfoglalása alkotmányellenességének megállapítását kérte az Alkotmány több rendelkezésének sérelme alapján.

Az indítványozó a Be. 92. §-át ellentétesnek tartotta az ártatlanság vélelmének az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében és a e. 3. § (1) bekezdésében rögzített jogelvével. Álláspontját e kérdésben nem részletezte, azonban később utalt rá, hogy az előzetes letartóztatás különös okainak [92. § (1) bekezdés a), b), c) pontjai] törvényi szabályozása azért alkotmányellenes, mert: "Alapos gyanúra alapítva büntetőjogi felelősség megállapítása törvénysértő, azt csak perbíróság jogerős határozata állapíthatja meg.", továbbá, hogy a "bűnismétlés vélelme egyértelműen sérti az ártatlanság vélelmét".

Szerinte a 92. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjai sértik az Alkotmány 55. § (1) bekezdését ("jog a szabadságra") és az 55. § (2) bekezdését is. Álláspontja szerint az előzetes letartóztatás különös okainak szabályozása a személyi szabadságtól történő megfosztás önkényes eseteinek felsorolását adja, mert "a) Hatóság előtti idézésre kötelesség megjelenni, ha nem teszi, előállítható, kényszertartózkodása kijelölhető, azonban vallomást nem köteles tenni, ezért b) Az eljárás megnehezítésének feltételezése önkényes, a gyanúsított minden törvényes védekezési eljárást felhasználhat, nem korlátozható."

Véleménye szerint a személyi szabadság korlátozásának a 92. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjai alapján történő korlátozása a jogegyenlőség [Alkotmány 57. § (1) bekezdés] sérelmével is jár, mivel a "szabadságtól megfosztás törvényi oka" elbírálásában a gyanúsított jogegyenlőségét korlátozza, az eljárásban a vádhatóságot a védelem hátrányára előnyben részesíti. Az indítványozó a Legfelsőbb Bíróság 234. számú kollégiumi állásfoglalására hivatkozott, ilyen számú büntető kollégiumi állásfoglalás azonban nincs. Az indítvány tartalmából kikövetkeztethető ugyanakkor, hogy valójában a Legfelsőbb Bíróság BK 122. számú kollégiumi állásfoglalásának azon iránymutatásait sérelmezte, amelyek a Be.-nek az előzetes letartóztatás vádemelést megelőző bírósági eljárását szabályozó 379/A. és 379/B. §-ainak rendelkezéseire, ezen belül pedig a bíróság bizonyítékokat mérlegelő tevékenységére vonatkoznak.

Az indítványozó szintén sérelmezte, és az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslati jog alkotmányellenes korlátozásának tartotta azt, hogy nincs helye az előzetes letartóztatást elrendelő jogerős bírósági határozat felülvizsgálatának. E kérdésben az Alkotmánybíróság a 23/1995. (IV. 5.) AB határozatban (ABH 1995, 115, 120) már elutasító döntést hozott.

Ugyanezen indítványozó kiegészítésként az őrizetnek, illetve az előzetes letartóztatásnak rendőrségi fogdában történő végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2. § c) pontja alkotmányellenességének megállapítását indítványozta, mivel álláspontja szerint az a jogegyenlőséget és a jogbiztonságot sértő módon szűkítette az előzetesen letartóztatott és a hozzátartozón kívüli más személy közötti írásbeli érintkezésnek a Be. 97. § (1) bekezdés b) pontjában szabályozott lehetőségét.

2.5. Az egyik indítványozó - saját ügye alapján, de utólagos normakontroll formájában - a Be. 92. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését a Be.-nek a szakértői eljárásban való közreműködési kötelezettséget szabályozó 73. § (1) és (2) bekezdésével, az elmeállapot megfigyelése érdekében elmegyógyintézetbe utalást lehetővé tevő 74. § (1) bekezdésével, valamint a bizonyítási indítvány elutasítása elleni jogorvoslatot szabályozó 206. § (4) bekezdésével együttesen indítványozta. Az indítványozó e rendelkezéseket "a megtámadott jogszabályok" gyűjtőnévvel jelölte és álláspontja szerint e rendelkezések az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe (demokratikus jogállam), 57. § (1) bekezdésébe (bírósághoz való jog), 57. § (2) bekezdésébe (ártatlanság vélelme), 59. § (1) bekezdésébe (jó hírnévhez való jog), 61. § (1) bekezdésébe (véleménynyilvánítási szabadság és a közérdekű adatok megismerésének joga), 70/G. § (1) bekezdésébe (a tudományos és művészeti élet szabadsága, tanszabadság és a tanítás szabadsága), 54. § (1) bekezdésébe (élethez és emberi méltósághoz való jog), valamint az 54. § (2) bekezdésébe (kínzás, kegyetlen, embertelen, meg alázó bánásmód és büntetés, valamint a hozzájárulás nélküli orvosi és tudományos kísérletek tilalma) ütköznek.

Az Alkotmánybíróság a "megtámadott jogszabályok" vizsgálatát - tárgyuk különbözőségére tekintettel - elkülönítette, és jelen eljárásban csupán a Be. 92. § (1) és (2) bekezdésével kapcsolatos indítványi részt bírálta el. Az indítvány indokolásából kivehetően az előzetes letartóztatásra vonatkozó e rendelkezéseket az indítványozó az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével (rágalmazási perben az első fokon eljáró bíró, a tárgyaláson történő bizonyítás előtt letartóztathatja a vádlottat), és az 57. § (2) bekezdésével (a bíróság az intézkedéseket annak a feltételezésnek alapján teszi meg, hogy a magánvádló igazat állít, vagyis feltételezi, hogy a vádlott bűncselekményt követett el) tartotta ellentétesnek.

II.

Az indítványok többsége részben megalapozott.

1. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az előzetes letartóztatás mint büntetőeljárási kényszerintézkedés nem ellentétes az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében, az alkotmányos alapjogok között szereplő ártatlanság vélelmével, és nem sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív tartalommal meghatározott jogállamiságot sem.

1.1. Az Alkotmány 57. § (2) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. Az ártatlanság vélelmét a Be. a büntetőeljárás alapelvei között azonosan fogalmazza meg, azonban kiegészíti az ártatlanság vélelmének lényegéből fakadó alapvető szabállyal: a bűnösség bizonyítása a büntető ügyekben eljáró hatóságokat terheli; a terhelt nem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására (Be. 3. §). Az ártatlanság vélelméből következik az a bizonyítási részletszabály, amely szerint a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a terhelt terhére értékelni nem lehet [Be. 61. § (4) bekezdés].

Az Alkotmánybíróság az ártatlanság vélelmét a jogállam egyik alapelvének [63/1997. (XII. 11.) AB határozat, ABH 1997, 361, 372], az alkotmányos büntetőjog olyan alapintézményének tekinti, amelyet "nem lehet más alkotmányos jog miatt korlátozni, de fogalmilag sem lehetséges nem teljesen érvényesíteni" [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 83]. A Be. felfogásában az ártatlanság vélelme, a büntetőjogi felelősség megállapításának folyamatra vonatkozó alkotmányos alapjog, egyrészt parancs a büntetőügyben eljáró valamennyi hatóság (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) számára, hogy a terheltet mindaddig, amíg a bíróság jogerősen el nem ítéli, nem kezelheti bűnösként. Módot kell adni számára ahhoz, hogy valamennyi eljárási jogosultságával megfelelően élhessen, az alkalmazott eljárási kényszercselekményeknek szükségeseknek és arányosaknak kell lenniük. Függetlenül attól, hogy a felelősségének megállapítása alapjául szolgáló tényeket a hatóságok már feltárták, a bűnösségre vonatkozó meggyőződésüket eljárási aktusokban rögzítették (nyomozás befejezése, vádemelés, első fokú bűnösséget megállapító ítélet), a bűnösség megállapításával együtt járó jogi következmények a terhelt eljárási helyzetét az ítélet jogerőre emelkedéséig nem befolyásolhatják. A bűnösség kétséget kizáró módon történő - bizonyítása, vagyis az ártatlanság vélelmének megdöntése a büntető ügyekben eljáró állami szerveket terheli, a büntetőjogi felelősségre vonás sikertelensége az állam kockázata. [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 70].

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság több határozatában hangsúlyozta, hogy az államnak, illetve az állam szerveinek az Alkotmány rendelkezéseiből levezethető joga és egyben kötelezettsége van az állami büntető hatalom gyakorlására, a büntető igény érvényesítésére. Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB határozat ában ezzel összefüggésben hangsúlyozta: indokolt, hogy ennek a feladatnak a teljesítéséhez az állami büntetőhatalmat gyakorló szerveknek hatékony eszközök álljanak a rendelkezésükre (ABK 1999. március, 69, 73). Ez pedig szükségképpen együtt jár a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is [részletesen: 42/1993 (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304-305].

A bűncselekmény alapos gyanújával terhelt, de egyébként bűnösnek nem tekinthető egyén személyi szabadságának a jogerős ügydöntő határozat meghozatalát megelőző bírói elvonása, a legsúlyosabb személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés. Az előzetes letartóztatás azonban fogalmilag nem büntetés, hanem a büntető igény hatékony érvényesítését, a büntetőeljárás sikerének biztosítását és a büntetés esetleges végrehajthatóságát célzó intézkedés, így nem ellentétes az ártatlanság vélelmével.

Ez következik az Alkotmány rendelkezéseinek összevetéséből is. Maga az Alkotmány rendelkezik arról, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személy szabadsága miként korlátozható. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szerint a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni, és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.

Hasonló következtetésre lehet jutni az Alkotmánybíróság gyakorlatában az alkotmányossági vizsgálat szempontjából is mércét jelentő két nemzetközi egyezmény, az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya) 9. cikkének és 14. cikke 2. pontjának, valamint az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 5. cikkének és 6. cikke 2. pontjának egybevetéséből. E rendelkezések egyrészről a szabadságtól megfosztás lehetséges okairól és garanciális szabályairól, másrészről a bűncselekmény elkövetésével vádolt, illetve bűncselekménnyel gyanúsított személyt megillető ártatlanság vélelméről szólnak. Az előzetes fogva tartás törvényi szabályozására és gyakorlati alkalmazására az ártatlanság vélelméből háramló követelményekkel az Európa Tanács dokumentumai, leghangsúlyosabban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1245/1994. számú Ajánlása foglalkozik. A Be. 92. § (1) bekezdésének alkotmányossági megítélésénél e dokumentumot az Alkotmánybíróság is az egyik értékelési szempontként vette figyelembe.

Az Alkotmánybíróság ugyan csak érintőlegesen, de már korábban is utalt arra, hogy az előzetes letartóztatás intézménye az ártatlanság vélelmével nem ellentétes [1406/B/1991, ABH 1992, 497, 502; 3/1998. (II. 11.) AB határozat , ABH 1998, 61, 67].

1.2. Az ártatlanság vélelmének előbb kifejtett tartalmára, valamint arra tekintettel, hogy az előzetes letartóztatás nem büntetőjogi szankció, hanem az eljárás sikerének biztosítását szolgáló, részben preventív jellegű kényszerintézkedés, az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdés c) pontja három fordulatában meghatározott különös feltételei és az ártatlanság vélelmének alapjoga között nincs alkotmányossági szempontból értékelhető összefüggés; a fordulatok megfogalmazása nem jelenti a bűnösség vélelmét.

2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdése bevezető rendelkezésében meghatározott általános feltétele, valamint a Be. 92. § (1) bekezdés a), b) és c) pontjában meghatározott különös feltételei - a c) pont utolsó fordulatának kivételével - nem ellentétesek a személyes szabadság alkotmányos alapjogának korlátozásával szemben az Alkotmány 55. § (1) bekezdése és a 8. § (1)-(2) bekezdése összevetéséből levezethető követelményekkel. Ugyanakkor az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Be. 92. § (1) bekezdés c) pontjának harmadik fordulatában megfogalmazott különös feltétel (alaposan feltehető, hogy a terhelt szabadlábon hagyása esetén újabb bűncselekményt követne el), szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a szabadsághoz való jogot.

2.1. Az Alkotmánybíróság álláspontjának kialakításánál - az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra is tekintettel - figyelemmel volt a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányának rendelkezéseire, valamint az Emberi Jogok Európai Egyezménye releváns rendelkezéseivel összefüggő dokumentumokra, amelyeket az Európa Tanács szervezetei az előzetes fogva tartás tekintetében tagállamaikkal szemben elvárásként megfogalmaztak. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a Be. szabályozása általában megfelel azoknak a követelményeknek, amelyeket a törvényhozás szintjén a nemzetközi kötelezettségekből adódóan az alkotmányosság megkövetel.

A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya 9. cikkének 1. pontja szerint: "Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Senkit sem lehet önkényesen őrizetbe venni vagy letartóztatni. Senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani." Az Egyezségokmány 3. pontja második mondatában rögzíti: "Az általános szabály ne legyen az, hogy az ítélethozatalra váró személyt őrizetben kell tartani, azonban a szabadlábra helyezést függővé lehet tenni olyan biztosítékoktól, amelyek szavatolják, hogy az érintett személy a tárgyaláson, a bírósági eljárás bármely más szakában, illetőleg adott esetben az ítélet végrehajtása céljából megjelenik."

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye 5. cikkében rendelkezik a szabadsághoz és a biztonsághoz való jogról. Az 5. cikk 1/c. pont alapján a szabadságtól megfosztás esete lehet "a törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák, vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben." Az 5. cikk 3. pont előírja, hogy "E cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében, vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést." Ez utóbbi rendelkezésnek azért van jelentősége, mert a strasbourgi szervek joggyakorlatában e két rendelkezés alapján alakult ki az az esetjog, amely szigorította a letartóztatás materiális feltételeit, és korrigálta azt, hogy az Egyezmény nem tartalmaz nevesített letartóztatási okokat és annak korlátozását, hogy milyen súlyú bűncselekmény esetén alkalmazható a kényszerintézkedés.

Az 5. cikk az Egyezmény egyik leggyakrabban vizsgált rendelkezése. Mégis az Emberi Jogok Európai Bizottsága és az Emberi Jogok Európai Bírósága részéről a konkrét ügyekben körvonalazódó állásfoglalásoknál jelen esetben biztosabb absztrakt mércét jelentenek az előzetes letartóztatás tárgyában a tagállamok számára ajánlásokat tartalmazó dokumentumok: az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 1965. évi 11. számú Határozata [Resolution (65) 11] , a Miniszteri Bizottságnak R (80) 11. szám Ajánlása az ítélethozatalt megelőző fogva tartásról, továbbá az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1245. számú Ajánlása (1994) az ítélethozatalt megelőző letartóztatásról. Az 1965. évi határozat a szabályozásnál követendő elvek között rögzíti, hogy az előzetes letartóztatás ne legyen automatikusan kötelező, a bíróságoknak az eset tényei és körülményei fényében kell a határozatot meghozni. Az előzetes letartóztatást kivételes eszköznek kell tekinteni, akkor lehet elrendelni és fenntartani, amikor az feltétlenül szükségszerű. Sohasem szolgálhat büntetési célokat.

Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R (80) 11. számú Ajánlása az ítélethozatalt megelőző fogva tartásról [Recommendation No. R (80) 11 concerning custody pending trial - Emberi Jogi Füzetek, a Bírósági Határozatok melléklete 1997/2] bevezetőjében megállapítja, hogy emberiességi és szociális okokból az igazságszolgáltatás érdekeivel összeegyeztethető minimumra kívánatos csökkenteni az ítéletet megelőző fogva tartást.

Általános alapelvként fogalmazza meg a dokumentum, hogy a bűnösség bizonyításáig ártatlannak vélelmezett, bűncselekménnyel vádolt személy is csak akkor helyezhető az ítéletig előzetes letartóztatásba, ha a körülmények feltétlenül szükségessé teszik. Az előzetes letartóztatás kivételes intézkedésnek tekintendő, soha nem lehet kötelező, és nem alkalmazható büntetési célokból. Az előzetes letartóztatást elrendelő döntésekre alkalmazandó elvek között az elrendelés feltételei tekintetében megállapítja, hogy az ítéletet megelőző őrizet csak akkor rendelhető el, ha alapos gyanú forog fenn arra nézve, hogy az érintett személy elkövette az állított bűncselekményt, és ha valós okai vannak azon vélekedésnek, hogy az alábbi indokok közül egy vagy több fennáll: így a szökés veszélye; a beavatkozás veszélye az igazságszolgáltatás menetébe; súlyos bűncselekmény elkövetésének veszélye (II/3. pont). Az ítéletet megelőző őrizet nem rendelhető el, ha a szabadságelvonás nem állna arányban az állított bűncselekmény jellegével és a bűncselekményre alkalmazható büntetéssel (II/7. p.). Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése az Emberi Jogok Európai Egyezményének és a tagállamok nemzeti törvényeinek összehasonlító elemezése alapján készített jelentés alapján fogadta el az 1245/1994. számú Ajánlását az ítéletet megelőző fogva tartásról [Recommendation 1245 (1994) on the detention of persons pending trial Emberi Jogi Füzetek, a Bírósági Határozatok melléklete 1997/2]. A bevezetőben megállapítja, hogy bár az előzetes letartóztatás "kényszerítő és károsító" intézmény, az ítéletet megelőző fogva tartás bizonyos ügyekben elengedhetetlen, sőt nélkülözhetetlen az igazságszolgáltatás során. (1., 2., 6. pont). Jelen vizsgálat szempontjából releváns annak az elvnek a kívánalma, hogy az ítéletet megelőző fogva tartás mindig választható és kivételes legyen, és csak akkor legyen elrendelhető, ha a kiszabható minimális büntetés jelentős [I/a) pont].

2.2. Az Alkotmány 55. § (1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. Az Alkotmány 8. §-ában rögzíti, hogy a Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége. Az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja. A személyes szabadságtól való megfosztás okainak és eljárásának törvényi szintű szabályozása még rendkívüli állapot, szükségállapot vagy vészhelyzet idején sem függeszthető fel vagy korlátozható.

A személyes szabadság alapjoga korlátozására az 55. § (1) bekezdésében adott felhatalmazást az Alkotmánybíróság nem önmagában, hanem az Alkotmány 8. §-ában foglalt szabályokkal együtt és egymásra vonatkoztatva vizsgálta. Ennek alapja az Alkotmánybíróság gyakorlatában következetesen képviselt felfogás, hogy az Alkotmány 8. §-a az állami büntetőhatalom gyakorlására irányadó azon alaprendelkezés, amely a jogállamiság általános normatív tartalmán túl védi az egyént a büntetőjogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználása ellen. Ezzel az alkotmányos tétellel kell összhangban lenniük a büntetőjogi szabályrendszer mindazon alapelveinek és garanciális rendelkezéseinek, amelyek nem nyertek tételes megfogalmazást az Alkotmány egyéb rendelkezéseiben [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85; 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 304; 6/1998. (III. 11.) AB határozat , ABH 1998, 91, 99; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat , ABH 1998, 372, 377].

Az Alkotmánybíróság az 5/1999. (III. 31.) AB határozat ban összegezte az Alkotmány 55. § (1) bekezdésének tartalmát érintő alkotmánybírósági határozatokat és azok lényegét: az Alkotmány csak úgy teszi lehetővé a személyes szabadság elvonása okainak és az azzal kapcsolatos eljárásnak a szabályozását, hogy ez a szabályozás nem korlátozza szükségtelenül vagy aránytalanul a személyes szabadsághoz való jogot [ABK, 1999. március, 69, 74; 19/1999 (VI. 25.) AB határozat, ABK 1999. június-július, 225, 228].

Az állami büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom védelme, a közérdek szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele, hogy az állam a bűncselekmény alapos gyanújával terhelt személyt szabadságától időlegesen megfossza a büntetőjogi felelősségre vonás meghiúsításának megakadályozása érdekében. A személyi szabadság ilyen korlátozásának alkotmányos lehetőségét közvetve az Alkotmány 55. § (2) bekezdése is kifejezésre juttatja az előzetes letartóztatás tárgyában történő bírói döntés garanciáinak megfogalmazásával.

A személyes szabadságnak a jogerős ítélet előtti megvonására, az előzetes letartóztatásra azonban csak akkor kerülhet sor, ha céljai - a büntető igény érvényesítése érdekében a terhelt jelenlétének, illetve az eljárás sikerének biztosítása - más eszközökkel nem valósíthatók meg. Ez következik az Alkotmánybíróság szintén következetes gyakorlatából, miszerint az alapjog korlátozásának alkotmányosságához önmagában nem elegendő, ha az alkotmányosan elismert cél érdekében történik, hanem szükségesnek és arányosnak kell lennie: a korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással arányban kell állnia.

A jelen vizsgálat tárgyát képező előzetes letartóztatás esetében az arányosság elvont, a törvényi szabályozás szintjén történő megteremtése egyrészt az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeinek, másrészt a döntési eljárás garanciális szabályainak meghatározásával biztosítható.

A hatályos szabályozást a fenti szempontok alapján értékelve, az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem alkotmányellenes, hogy az előzetes letartóztatás elvileg bármely szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény alapos gyanúja miatt indult eljárás terheltjével szemben elrendelhető, vagyis, hogy e kényszerintézkedés lehetőségét a törvény nem köti a szabadságvesztés meghatározott mértékéhez vagy a bűncselekmények egyéb súly szerinti meghatározásához, így például a bűntetti vagy vétségi felosztásához.

A bűncselekmények absztrakt súlyának értékelése, az adott időszakban büntetendővé nyilvánított magatartások súlyosságának egymáshoz viszonyítása a törvényalkotó feladata. A Btk.-ban ez az értékelés alapvetően a bűncselekményeknek bűntettekre és vétségekre felosztásában, illetve a relatíve határozott büntetési tétel-rendszeren belüli elhelyezésében fejeződik ki. A Btk. büntetési rendszerében a szabadságvesztés-büntetés legenyhébb fokozata két hónaptól egy évig terjed.

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint megfelel az arányosság követelményének, ha az előzetes letartóztatás, mint a személyes szabadságot korlátozó kényszerintézkedés arányosságát a törvényalkotó oly módon kívánja biztosítani, hogy alkalmazásának lehetőségét a szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekményekre korlátozza. E megítélést nem befolyásolja az, hogy a törvényhozó az adott időszakban a büntető törvényben a bűncselekmények milyen körénél helyezi kilátásba a szabadságvesztés-büntetést. Az egyedi büntetőeljárás alapjául szolgáló bűncselekmény és az adott terhelt előzetes letartóztatása közötti konkrét arányosságot, illetve az előzetes letartóztatás szükségességét az indítványt tevő ügyésznek és a kényszerintézkedés elrendelése, fenntartása és meghosszabbítása kérdésében döntő bíróságnak kell mérlegelnie. A jogalkalmazói gyakorlat alkotmányosságának biztosítása a büntetőügyekben eljáró hatóságok tevékenységét a büntetőeljárás garanciális rendszerében, illetve az irányítás közjogi rendszerében felülvizsgálni jogosult állami szervek feladata.

A vizsgált kényszerintézkedésnek a büntető igény sikeres érvényesítését szolgáló céljából következik, hogy nem tekinthető szükségtelennek és aránytalannak, így alkotmányellenesnek sem az előzetes letartóztatás különös feltételeinek olyan meghatározása, amely nem csupán egy, az eljárás sikerét veszélyeztető már bekövetkezett eseményt követően teszi lehetővé a személyi szabadságtól megfosztást (a terhelt megszökött, a hatóság elől elrejtőzött), hanem a nem kívánatos esemény - tényekre alapozottan valószínűsíthető bekövetkezésének megakadályozására is (a bűncselekmény súlyossága folytán vagy egyéb okból a terhelt szökésétől vagy az elrejtőzésétől lehet tartani; alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a terhelt az eljárást meghiúsítaná vagy megnehezítené, illetőleg veszélyeztetné).

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állami büntető hatalomból adódóan az alkotmányos rend, a polgárok személyének és jogainak védelme a bűnözéssel szemben az állam közjogi kötelezettsége. Az előzetes letartóztatásnak tehát az alkotmányosság szempontjából elfogadható célja lehet az is, hogy a bűncselekmény alapos gyanúja miatt büntetőeljárás alatt álló személyt megakadályozza az előkészített vagy megkísérelt, vagy más, szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetésében. Ezért a Be. 92. § (1) bekezdés c) pontjának első és második fordulata (a terhelt az eljárás alatt szabadságvesztéssel büntetendő újabb bűncselekményt követett el, illetőleg alaposan feltehető, hogy szabadlábon hagyása esetén a megkísérelt vagy előkészített bűncselekményt véghezvinné) nem alkotmányellenes.

A törvényhely harmadik fordulata azonban nem csupán szabadságvesztéssel fenyegetett, hanem bármely újabb bűncselekmény megakadályozására lehetővé teszi a személyes szabadságtól megfosztást, ami már aránytalan eszköznek minősül, így alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság ezen álláspontját e tekintetben sem befolyásolta, hogy a törvényhozó a bűncselekmények milyen körénél nem teszi lehetővé a szabadságvesztés alkalmazását.

2.3. Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatásnak a Be. 92. § (1) bekezdésében meghatározott okai alkotmányosságának értékelésénél sajátos helyzetben volt. A hatályos jog alkotmányosságát attól függetlenül kellett megítélnie, hogy a törvényhozó a büntetőeljárásról szóló kihirdetett, de még hatályba nem lépett 1998. évi XIX. törvényben (a továbbiakban: új Be.), figyelembe véve a nemzetközi kötelezettségeket és tapasztalatokat, valamint értékelve az előzetes letartóztatással kapcsolatos - a törvény indokolása szerint bizonyos okok esetében mechanikus - jogalkalmazói gyakorlatot, újraszabályozta az előzetes letartóztatás feltételeinek rendszerét. Az Alkotmánybíróság áttekintette az új Be.-nek az előzetes letartóztatásra és azon intézményekre vonatkozó szabályozását, amelyek hozzájárulhatnak a legsúlyosabb eljárási kényszerintézkedés kiváltásához: így a lakhelyelhagyási tilalom új szabályozását (új Be. VIII. Fejezet, III. Cím), a bíróság rendelkezését az útlevél elvételéről (új Be. VIII. Fejezet, V. Cím), valamint az óvadék intézményét (új Be. VIII. fejezet, VI. Cím). A hatályos és az új. Be. szabályozásának összevetése alapján, a törvényhozói szándékot tükröző indokolásra is figyelemmel, az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy az előzetes letartóztatás feltételei részben szűkültek és pontosabban megfogalmazottak; az új Be. az előzetes letartóztatás elrendelése, meghosszabbítása, illetve fenntartása kérdésében indítványt tevő ügyészt és döntést hozó bíróságot a kivételes kényszerintézkedés szükségessége tekintetében a tények körültekintőbb, alaposabb mérlegelésére, az indítvány, illetve a döntés ellenőrizhetőbb indokolására kényszeríti. Figyelemre méltóak az előzetes letartóztatás indokoltságának időszakos "hivatalbóli" felülvizsgálatára, illetve "majdnem abszolút" határidejének meghatározására vonatkozó szabályok (új Be. 132. §).

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ugyanakkor a garanciális igényeket jobban kielégítő új szabályozás önmagában a hatályos szabályozás alkotmányossági értékelését nem befolyásolhatta, mivel azt kizárólag az Alkotmány, és nem az adott tárgyat újraszabályozó törvény rendelkezéseinek mércéje szerint kellett elvégezni.

2.4. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) alapján az alkotmányellenesség megállapítása esetén főszabály a vizsgált rendelkezés megsemmisítése és az, hogy a megsemmisített rendelkezés a határozat közzétételének napján veszti hatályát [Abtv. 42. § (1) bekezdés, 43. § (1) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság ettől eltérően is meghatározhatja a megsemmisítés időpontját, ha ezt a jogbiztonság indokolja [Abtv. 43. § (4) bekezdés].

Az Alkotmánybíróság döntésénél egyrészt mérlegelte, hogy a Be. 92. § (1) bekezdés c) pont harmadik fordulatának azonnali megsemmisítése következményeként olyan esetekben sem lehetne az előzetes letartóztatást elrendelni, amikor az állam bűnmegelőzési kötelezettségéből adódóan e kényszerintézkedés alkalmazása indokolt. Másrészt az Alkotmánybíróság figyelembe vette, hogy a törvényalkotónak több lehetősége van az alkotmányellenesség megszüntetésére. A szükséges jogszabály-módosításra az Alkotmánybíróság az Országgyűlésnek megfelelő időt kívánt biztosítani.

Az új Be. az 1998. évi XIX. törvény 605. §-ának (1) bekezdése alapján 2000. január 1-jén lép hatályba. Az Alkotmánybíróság azonban figyelemmel volt az ítélőtáblák és a fellebbviteli főügyészségek felállításával kapcsolatos feladatokról szóló 80/1998. (XII. 16.) OGY határozatra is. Ebben az Országgyűlés felkérte a Kormányt, hogy a büntetőeljárás jogorvoslati rendszerének átgondolását is tartalmazó felülvizsgálat eredményeképp 1999. június 30-ig nyújtson be törvényjavaslatot. A folyamatban lévő törvényelőkészítő munka egyik következménye lehet, hogy a törvényhozó az új Be. hatálybalépésének időpontját későbbre halasztja. Mindezekre figyelemmel az Alkotmánybíróság a megsemmisítés időpontját 2000. március 31. napjában jelölte meg.

3. Az Alkotmánybíróság minden alapot nélkülözőnek találta, így elutasította, hogy az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével ellentétesek lennének a Be. 92. § (2) bekezdésében, 93-94. §-ában, valamint 96-97. §-ában foglalt rendelkezések.

A Be. 95. §-a az előzetes letartóztatás tartamáról, a meghosszabbítás a hivatalból történő felülvizsgálat időpontjairól és bírósági szintjeiről rendelkezik. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a büntetőeljárás hatályos rendszerében kialakított döntéshozatali rend nem ellentétes az Alkotmány 55. § (1) bekezdésével összefüggésben megfogalmazott alkotmányossági követelményekkel. A Be. mind a vádirat benyújtása előtt elrendelt előzetes letartóztatás esetén, mind pedig a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott előzetes letartóztatás esetén egy év után a Legfelsőbb Bíróság hatáskörébe utalja az előzetes letartóztatás indokoltságának vizsgálatát. A vádirat benyújtás előtt rövid tartamokat követően emeli meg a bírósági döntés szintjét, és biztosítja a bírósági eljárásban is az egy éven belüli hivatalból történő felülvizsgálat kötelezettségét. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó, egyébként külön nem indokolt indítványt a Be. 95. §-a tekintetében is elutasította.

4. Az Alkotmánybíróság - hatáskörének hiánya miatt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította az indítványok azon részeit, amelyek a nyomozó hatóság, az ügyészség és a bíróság eljárására, az előzetes letartóztatás indítványozásának, elrendelésének és meghosszabbításának gyakorlatára, valamint a legfelsőbb Bíróság e tárgykörben kiadott iránymutatásai alkotmányosságának vizsgálatára irányultak.

5. Az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálat céljából nem különítette el azt az indítványt, amely az őrizetnek, illetve az előzetes letartóztatásnak rendőrségi fogdában történő végrehajtásáról szóló 11/1990. (II. 18.) BM rendelet 2. § c) pontja alkotmányellenességének megállapítására irányult a Be. 97. §-a b) pontjával való ellentéte miatt. A sérelmezett jogszabályt a rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendelet 38. § (1) bekezdése hatályon kívül helyezte 1996. január 1-jével.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint (647/E/1997. AB végzés, ABK 1999. május, 206) hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányosságát csak az Abtv. 38. §-a szerinti bírósági kezdeményezés, illetőleg 48. §-a szerinti alkotmányjogi panasz esetében vizsgálja. Jelen esetben ennek feltételei hiányoznak, így az Alkotmánybíróság az eljárást megszüntette.

6. A határozat közzétételének elrendelése az Abtv. 41. §-án alapul.

Dr. Németh János s. k.

az Alkotmánybíróság elnöke

Dr. Bagi István s. k.

alkotmánybíró

Dr. Bihari Mihály s. k.

alkotmánybíró

Dr. Czúcz Ottó s. k.

alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád s. k.

előadó alkotmánybíró

Dr. Harmathy Attila s. k.

alkotmánybíró

Dr. Holló András s. k.

alkotmánybíró

Dr. Kiss László s. k.

alkotmánybíró

Dr. Kukorelli István s. k.

alkotmánybíró

Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva s. k.

alkotmánybíró

Dr. Strausz János s. k.

alkotmánybíró

Alkotmánybírósági ügyszám: 1151/B/1993/26.

Tartalomjegyzék