EH 2007.1595 I. A harmadfokú eljárásnak nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike, a másodfokú bíróság által a bűnösség kérdésében hozott - az elsőfokú bíróságétól eltérő - rendelkezést, vagy azt is sérelmezze.
II. Több bűncselekmény esetén, ha a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan rendelkezést, amely a másodfellebbezés és a harmadfokú eljárás lehetőségét megnyitja, a harmadfokú bíróság a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan felülbírálja a másodfokú bíróság ítéletét [Be. 386. § (1) bek. a) és b) pont, 387. §].
III. Emberrablás bűntetténél a sértett folyamatos bántalmazása, életveszélyes megfenyegetése és megalázása megalapozza a különösen súlyos hátrány szerinti minősítést [Btk. 175/A. § (3) bek. a) pont].
A F.-i Bíróság a 2006. január 24-én kihirdetett ítéletével A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlottat bűnösnek mondta ki társtettesként elkövetett, különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettében, társtettesként megvalósított súlyos testi sértés bűntettében és bűnsegédként elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében. Ezért halmazati büntetésül a II. r. vádlottat mint többszörös visszaesőt 9 évi fegyházbüntetésre, valamint 10 évi közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy feltételes szabadságra nem bocsátható; a IV. r. vádlottal - mint visszaesővel, illetve a súlyos testi sértés bűntettében mint különös visszaesővel - szemben pedig 6 évi fegyházbüntetést, továbbá 6 évi közügyektől eltiltást szabott ki.
Minthogy az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész valamennyi vádlott terhére súlyosításért, A. J. II. r. vádlott és védője felmentés érdekében, illetőleg enyhítésért, míg D. T.-né IV. r. vádlott és védője téves jogi minősítés miatt, továbbá enyhítés végett fellebbezést jelentett be, az ügyben másodfokon a F.-i Ítélőtábla járt el. A 2007. január hó 24. napján tartott nyilvános ülésen meghozott ítéletével A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlottat az ellenük bűnsegédi minőségben elkövetett szemérem elleni erőszak bűntette miatt emelt vád alól - bűncselekmény hiányában - felmentette. A halmazati főbüntetésként kiszabott fegyházbüntetés tartamát a II. rendű vádlott esetében 6 évre, a IV. rendű terhelt tekintetében pedig 5 évre enyhítette, míg e vádlottakat érintően az elsőfokú bíróság ítéletét egyebekben helybenhagyta.
A F.-i Ítélőtábla ítélete ellen az ügyész a felmentő rendelkezés miatt a vádlottak terhére, a II. és IV. r. vádlott, valamint e két vádlott védője pedig a különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettének vádja alóli felmentés és a büntetés enyhítése érdekében élt fellebbezéssel.
A fellebbezés írásbeli indokolásában a II. rendű vádlott védője hivatkozott arra, miszerint az a tény, hogy 2004. március 8-án Sz. J. sértett az I. r. vádlottal együtt jelent meg a postahivatalban, továbbá, hogy az I. és II. r. vádlott feljelentést tett, életszerűtlenné teszi a megállapított tényállást, amelyet tárgyi bizonyíték nem is támasztott alá. Az első- és másodfokú bíróság a sértett ellentmondásos vallomásából csupán azokat a részleteket emelte be a tényállásba, amelyek a vádat erősítették. Emellett a sértett beszámítási képességére vonatkozóan szakértőket sem hallgattak meg az eljárt bíróságok. Mindezekre figyelemmel az emberrablás bűncselekményének törvényi tényállási elemei nem valósultak meg, így a II. rendű vádlott felmentése szükséges.
A IV. r. vádlott védője a fellebbezés indokaként ugyancsak utalt arra, hogy a sértett vallomásának hitelt-érdemlősége aggályos, mivel nincs tisztázva Sz. J. betegségének súlyossága. Álláspontja szerint a IV. r. terhelt bűnössége csak a súlyos testi sértés bűntettében állapítható meg, hiszen - tekintettel arra, hogy a bűncselekmény az I. és III. r. vádlott által bérelt lakásban történt - D. T.-né nem volt abban a helyzetben, hogy személyi szabadságától bárkit is megfosszon.
I. A Legfőbb Ügyészség a 2007. április 27-én kelt nyilatkozatával a II. és IV. r. terhelt terhére bejelentett fellebbezést visszavonta. Egyidejűleg indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság a II. r. vádlott és védője, valamint a IV. r. vádlott és védője által bejelentett fellebbezéseket - mint törvényben kizártakat - a Be. 390. §-ának (2) bekezdése alapján, a Be. 392. §-a (1) bekezdésének a) pontja szerinti tanácsülésen utasítsa el.
Álláspontja szerint a Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében csak a bűnösség kérdésében hozott eltérő rendelkezés ellen nyílik törvényes lehetőség a rendes perorvoslatra, így ez jelen ügyben csak a nemi erkölcs elleni bűncselekményt érinthette. Többcselekményes ügyben az egyik cselekmény kapcsán fennálló harmadfokú eljárási lehetőség nem eredményezi egyben a jogorvoslati jog automatikus megnyílását az első- és másodfokú bíróság által azonosan eldöntött cselekményre nézve is. A teljes felülbírálatra kizárólag a Be. 387. §-ának (2) bekezdésében írt esetben kerülhet sor akkor, ha a Be. 386. §-ának (1) bekezdése alá eső rendelkezést az arra jogosult fellebbezéssel támadta. A jelen esetben viszont a védelmi perorvoslati kérelmek olyan ítéleti rendelkezés ellen irányulnak, amelyekben az első- és a másodfokú bíróság azonosan döntött, következésképpen azok a harmadfokú felülbírálatot nem teszik lehetővé.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a Legfőbb Ügyészség fentebb kifejtett érveit.
A Be. 3. §-ának (3) bekezdésében alapelvként megfogalmazott jogorvoslati jogosultság a Be. 346. §-ából kitűnően az elsőfokú bíróság érdemi döntését érintően teljes, hiszen az elsőfokú bíróság ítélete és ügydöntő végzése - a Be. 332. §-a (1) bekezdésének e) pontján alapuló megszüntető határozatot kivéve - minden esetben megfellebbezhető, ehhez képest a másodfokú felülbírálatra vonatkozó igény korlátlanul érvényesíthető. A harmadfokú bírósági eljárás lehetősége ezzel szemben korlátozott, mivel a Be. 386. §-ának (1) bekezdése értelmében a másodfokú bíróság ítélete (ügydöntő végzése) ellen csak akkor van helye fellebbezésnek a harmadfokú bírósághoz, ha a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megszegésével
- olyan vádlott bűnösségét állapította meg, illetve olyan vádlott kényszergyógykezelését rendelte el, akit az elsőfokú bíróság felmentett, vagy vele szemben az eljárást megszüntette,
- az első fokon elítélt vádlottat felmentette, vagy vele szemben az eljárást megszüntette.
A Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontja a másodfellebbezés lehetőségét megalapozó objektív helyzetet rögzíti, a fellebbezés tárgyát azonban nem határozza meg, s ezzel szoros összefüggésben a fellebbezésre jogosultak körét sem szűkíti. Ezért nem csupán az a fellebbezés joghatályos, amely a bűnösséget érintő eltérő döntést (vagy azt is) támadja, ekként az ügy harmadfokú eljárásra kerülésének nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike a másodfokú bíróság által a bűnösség kérdésében hozott - az elsőfokú bíróságétól eltérő - rendelkezést, vagy azt is sérelmezze. Amennyiben tehát a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan - a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontja alá tartozó - rendelkezést, amely a másodfellebbezés bejelentésének, s ennek következtében a harmadfokú eljárás lefolytatásának lehetőségét megnyitja, a fellebbezésre jogosultak [a Be. 386. §-ának (3) bekezdésében és 387. §-a (2) bekezdésének harmadik fordulatában írt kivétellel] a másodfokú bíróság ítéletének a további, más bűncselekménnyel kapcsolatos rendelkezését is - vagy kizárólag csak azt - sérelmezhetik. Az ezzel ellentétes álláspont a jogorvoslati jog alkotmányosan aggályos korlátozását jelentené, hiszen - jóllehet a másodfokú bíróság több cselekményt bírált el - az ítélet csupán egy részét érintő ellentétes döntés tartalmától függően vagy az ügyész, vagy a vádlott és védő a rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségéből ki lenne zárva.
Ebből következően, ha a másodfokú bíróság ítélete az érintett vádlottra nézve tartalmaz a Be. 386. §-ának (1) bekezdése szerinti rendelkezést, a másodfellebbezés lehetősége az ítélet egészére vonatkozik, s a harmadfokú bíróság az ekként joghatályos fellebbezés alapján a Be. 387. §-ának (2) bekezdésében meghatározott terjedelemben, a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan bírálja felül a másodfokú bíróság ítéletét.
A kifejtettekből egyébként az is egyértelmű, hogy a másodfellebbezés lehetőségének megnyíltakor bejelentett jogorvoslati kérelmek nem járulékosak, hanem önállóak, ezért a Be. 386. §-a (1) bekezdésének a) vagy b) pontja szerinti ellentétes döntés kapcsán előterjesztett fellebbezés visszavonása a további fellebbezés (vagy fellebbezések) joghatályosságát nem érinti.
Mindezek alapján tehát a Legfelsőbb Bíróság álláspontja értelmében a F.-i Ítélőtábla helyesen biztosított a II. és IV. r. vádlott és védőik részére fellebbezési jogot, ezért - a perorvoslatok elutasítására alapot nem látva - az ügyben nyilvános ülést tartott.
A Legfelsőbb Bíróság a védelmi fellebbezésekkel támadott másodfokú ítéletet és az azt megelőző első- és másodfokú eljárást a Be. 387. §-a szerint felülbírálta, s ennek eredményeként nem látott olyan perjogi szabálysértést, amely az ügy érdemi elbírálását lehetetlenné tette volna. A másodfokú bíróság - az elsőfokú bíróság által a szükséges körben felderített tényállására épülő - ítélete megalapozott és mind az első-, mind pedig a másodfokú bíróság kellően teljesítette az indokolási kötelezettségét is.
A II. r. vádlott védője ide kapcsolódóan az indokolás hiányosságaira utalt ugyan, valójában azonban érveivel a bizonyítékok mérlegelésének helyességét vitatta.
Az eljárt bíróságok K. Á. tanú nyomozás során és tárgyaláson tett vallomását a rendelkezésre álló adatokkal egybevetve értékelték, s ennek alapján aggálytalanul állapították meg, hogy Sz. J. sértett és az I. r. vádlott 2004. március 8-án nem, hanem csak 2004. március 12-én járt a postahivatalban, hiszen a tanú a nyugdíj felvételére vonatkozó (2004. március 8-ai keltezésű) meghatalmazást is 2004. március 12-én vette át. Az a tény pedig, hogy K. Á. ez utóbbi időpontban a sértetten nem látott sérüléseket, nem alkalmas Sz. J. előadásainak gyengítésére, minthogy nevezett bántalmazása 2004. március 12-én este, majd március 13-án is folytatódott.
A bizonyítási eljárás megnyugtatóan tisztázta továbbá azt is, hogy a sértettet epilepsziás megbetegedése, pszichikai állapota az események élményszerű visszaadásában nem befolyásolta.
II. A Be. 388. §-ának (1) bekezdése értelmében ekként a harmadfokú bíróság számára is irányadó tényállásból a II. és IV. r. vádlott bűnösségére vont következtetés, valamint a cselekmények jogi minősítése is törvényes.
A Btk. 175/A. §-ának (1) bekezdése szerint az emberrablás bűntettét az követi el, aki mást személyi szabadságától erőszakkal, avagy az élet vagy testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, illetve védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotát kihasználva megfoszt és szabadon bocsátását követelés teljesítésétől teszi függővé.
A tényállásból kitűnően A. J. II. r. és S. B. III. r. vádlott 2004. március 11-én délelőtt erőszak alkalmazásával kénysze-rítette a sértettet arra, hogy lakásra elmenjen, majd itt - H. G. I. r. és D. T.-né IV. r. vádlott közreműködésével - 2004. március 18-áig fogva tartották. Valamennyi vádlott - így D. T.-né IV. r. vádlott is - tudott arról, hogy a szabadon bocsátás feltétele a sértett bankszámláján lévő 300 000 forintnak az I. r. vádlott részére történő átutalása, illetve az volt, hogy a sértett áprilisban esedékes nyugdíját megszerezzék. A fogva tartott sértett távozásának megakadályozásában - bántalmazva Sz. J.-t - a II. és IV. r. vádlott tevékenyen részt vett. Ezen túlmenően az I. és II. r. vádlott ruhájának levételére is kényszerítette a sértettet, majd miután a kezét egy lánccal hátrakötözték, a IV. r. terhelt a sértett fejét kopaszra borotválta.
Mindebből pedig az következik, hogy a II. és IV. rendű vádlott - társaival szándékegységben cselekedve - az emberrablás bűntettének törvényi tényállását kimerítő magatartást fejtett ki, amelyet a Btk. 175/A. §-a (3) bekezdésének a) pontjában írt minősítő körülményt megvalósítva vittek véghez. A sértett huzamos időn át történő jogellenes fogva tartása, folyamatos bántalmazása, életveszélyes megfenyegetése és megalázása ugyanis a különösen súlyos hátrány fogalma alá vonható.
Az a tény, hogy az elkövetés színhelyéül szolgáló lakás bérlője nem a II. és IV. r. vádlott volt, valamint az, hogy 2004. március 16-át követően a II. és IV. r. vádlott már nem járt a lakásban, a megelőzően szándékegységben véghezvitt tevőlegességükre figyelemmel e vádlottak büntetőjogi felelősségét nem érinti.
Az irányadó tényállást tekintve törvényes a különösen súlyos hátrányt okozó emberrablás bűntettével alaki halmazatban álló társtettesként elkövetett súlyos testi sértés bűntet-tének felrovása is, hiszen a II. és IV. r. vádlott is aktív résztvevője volt annak a bántalmazásnak, amelynek következtében a sértett testszerte nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenvedett.
Minthogy a másodfokú bíróság által a többszörös visszaeső II. r. és a részben különös visszaeső IV. r. terhelttel szemben halmazati büntetésként kiszabott fő- és mellékbüntetés mértéke, valamint az ítélet egyéb rendelkezései is megfelelnek a törvénynek, a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta a fellebbezéseket, ezért a F.-i Ítélőtábla ítéletét a Be. 397. §-ának első fordulata alapján A. J. II. r. és D. T.-né IV. r. vádlott tekintetében helybenhagyta.