EH 2003.842 Az 1998. évi XIX. törvény 129. §-a (1) bekezdésének b) pontjában és 327. §-ának (2) bekezdésében megjelölt előzetes letartóztatási ok nem azonos. Amennyiben az előzetes letartóztatás nem a 129. § (1) bekezdésének b) pontján, hanem más okon alapszik, a bíróságnak ülést nem kell tartania [1998. évi XIX. tv. 129. §-a (1) bekezdésének b) pontja, illetve a 327. §-ának (2) bekezdése].

A megyei bíróság a 2002. október 7-én kihirdetett - nem jogerős - ítéletével az V. r., a VI. r. és a VII. r. vádlott bűnösségét társtettesként, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének kísérletében állapította meg, s ezért őket egyaránt 7 év 6 hó börtönbüntetésre, továbbá 7 évi közügyektől eltiltásra ítélte.

Az előzetes letartóztatásban lévő V., VI. és VII. r. vádlott védője védencei - szerény összegben meghatározott - óvadék ellenében történő előzetes fogva tartásának megszüntetése iránt terjesztett elő indítványt, amit az ítélőtábla a 2003. augusztus 26-án tanácsülésen meghozott végzésével elutasított, hivatkozva arra, hogy a vádlottak előzetes letartóztatásának elrendelésére tartalmilag az 1998. évi XIX. törvény (továbbiakban : Be.) 327. §-ának (2) bekezdésére alapozottan került sor, ez okból viszont a Be. 147. §-ának (1) bekezdése értelmében az óvadék letétele kizárt.

Az ítélőtábla végzése ellen az említett három vádlott jelentett be fellebbezést.

A Legfőbb Ügyészség nyilatkozatában a végzés hatályon kívül helyezését és az ítélőtábla új eljárásra utasítását indítványozta.

Az abban kifejtett álláspont szerint az ítélőtábla eljárási szabályt sértett, amikor az indítványról tanácsülésen döntött, ugyanis a Be. 147. §-ának (3) bekezdése az ülés tartását nem pusztán lehetőségként, hanem kötelező eljárási cselekményként említi. Ezen túlmenően a Be. 327. §-ának (2) bekezdésében írtak nem tekinthetők az óvadék elfogadását kizáró külön előzetes letartóztatási oknak, mivel a Be. 327. §-ának (2) bekezdése csupán konkretizálja a Be. 129. §-a (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott általános szabályt azzal, hogy a nem jogerősen kiszabott szabadságvesztés büntetés tartamát a szökés, elrejtőzés veszélyét megalapozó okok közül kiemeli.

A fellebbezések nem alaposak, s a Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a Legfőbb Ügyészség ezzel kapcsolatos érveit sem.

A Be. 327. §-a (2) bekezdésének szövegezése nem hagy kétséget afelől, hogy az itt, valamint a Be. 129. §-a (2) bekezdése b) pontjában megjelölt előzetes letartóztatási ok - azon túl, hogy mindkettőben utalás történik a szökés, elrejtőzés veszélyére - nem tekinthető azonosnak, hiszen a Be. 327. §-ának (2) bekezdése szerint az ügydöntő, jogerőssé nem váló határozat kihirdetését követően az előzetes letartóztatás a 129. § (2) bekezdésének a), b) vagy d) pontjában meghatározott okokon kívül - vagyis azokon túlmenően - akkor is elrendelhető, ha az ítéletben kiszabott szabadságvesztés tartamára figyelemmel a vádlott szökésétől vagy elrejtőzésétől kell tartani.

Ezt erősíti meg egyébként, hogy az idézett törvényszakaszokban eltérő az előzetes fogva tartás elrendelésének vagy fenntartásának a célja is. Amíg a 129. § (2) bekezdésének b) pontja célként a terhelt eljárási cselekménynél kötelező jelenlétének biztosítását szolgálja, amelyet a szökés, elrejtőzés veszélye vagy más körülmény fenyeget, addig a 327. §-ának (2) bekezdésében írt esetben - függetlenül attól, hogy a terhelt jelenléte a további eljárási cselekményeknél szükséges-e vagy sem - a cél maga a szökés vagy elrejtőzés veszélyének kiküszöbölése, amelyre a nem jogerősen kiszabott büntetés súlyossága nyújt következtetési alapot.

A Be. 327. §-ának (2) bekezdésében jelzett előzetes letartóztatási ok tehát - amelynek alkalmazására csupán az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozatalakor, a nem jogerősen kiszabott büntetés ismeretében kerülhet sor, - semmiképpen sem tekinthető a 129. § (2) bekezdése b) pontjában foglalt okkal azonosnak.

Mivel pedig a Be. 147. §-ának (1) bekezdése az óvadék letételét, s ezzel egyidejűleg az előzetes letartóztatás megszüntetését kizárólag a 129. § (2) bekezdésének b) pontjában meghatározott esetben teszi lehetővé, törvényesen járt el az ítélőtábla, amikor a védői indítványt - amely egyébiránt sem a felajánlandó óvadék összegére, sem a felajánló személyére nézve nem tartalmazott adatot - elutasította.

A Be. 147. §-ának (3) bekezdése valóban akként rendelkezik, hogy a felajánlott óvadékról és elfogadásáról a bíróság ülést tart, ezen az ügyészt, a terheltet, a védőt, valamint az óvadék felajánlóját meghallgatja.

Az előzetes letartóztatásnak az óvadék letétele mellett történő megszüntetésére azonban kizárólag akkor nyílik lehetőség, ha az előzetes letartóztatás a Be. 129. §-a (2) bekezdésének b) pontján alapul. Csak e feltétel fennállta esetén van jelentősége az ülésnek, hiszen az azon történő meghallgatás éppen annak tisztázására hivatott, hogy az óvadék letétele a bűncselekményre és a személyi körülményekre tekintettel valószínűsíti-e az eljárási cselekménynél a terhelt megjelenését, továbbá, hogy a terhelt (illetőleg az óvadékot felajánló) személyi és vagyoni helyzetére figyelemmel az említett cél eléréséhez milyen összegben indokolt meghatározni az óvadékot. E kérdések megvizsgálása nélkül ugyanis a bíróság az indítvány sorsáról nem tud megalapozottan dönteni. Akkor viszont, ha - mint a jelen esetben is - az alkalmazott előzetes letartóztatási ok eleve kizárja az óvadék felajánlását, a 147. § (3) bekezdésében felsorolt eljárási részvevőknek e körben történő meghallgatása (mivel az általuk szolgáltatandó információk a bíróság döntését értelemszerűen nem befolyásolhatják) szükségtelen. Ezért a bíróságnak ilyen esetben ülést nem kell tartania, hanem az indítványt elutasító döntését tanácsülésen [Be. 234. § (5) bekezdése, 345. §-a] hozhatja meg.

Minthogy a kifejtettek értelmében az ítélőtábla eljárási szabályt sem sértett, a Legfelsőbb Bíróság a megtámadott végzést - a Be. 382. §-ára figyelemmel a Be. 384. §-a szerint tanácsülésen eljárva - a Be. 371.§-ának (1) bekezdése alapján helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf. III. 2336/2003. sz.)