EH 2000.242 Ha a határozott időre szóló munkaviszonyban álló munkavállaló munkaviszonyát a munkáltató jogellenesen megszünteti, a munkavállaló az Mt. 88. §-ának (2) bekezdése, illetve az Mt. 100. §-a alapján vagylagosan érvényesítheti igényét.

A munkában töltött teljes évekre járó rendes szabadságot a munkaviszony megszűnése esetén - a vezető állású munkavállaló kivételével - pénzben meg kell váltani [Mt. 88. § (2) bek., Mt. 100. §, Mt. 136. §].

A felperes 1997. november 18-tól 1999. június 30-áig tartó határozott idejű munkaviszonyban állt az alperessel vezérigazgató-helyettes munkakörben.

A felperes az alperes által 1997. december 15-én kiadott rendkívüli felmondása jogellenességének megállapítása iránt élt keresettel és a határozott időre járó átlagkereset, kétszeres végkielégítés, szabadságmegváltás, késedelmi kamat és perköltség megfizetésére kérte kötelezni az alperest.

A munkaügyi bíróság ítéletével a rendkívüli felmondást hatályon kívül helyezte és az alperest összesen 12 750 000 forint és ennek 1997. december 15-től járó késedelmi kamata, 700 000 forint perköltség és 636 500 forint eljárási illeték megfizetésére kötelezte. Ezt meghaladóan a keresetet elutasította.

A munkaügyi bíróság megállapította, hogy a felperes felett munkáltatói jogkört gyakorló igazgatóság helyett a rendkívüli felmondás jogát a vezérigazgató gyakorolta, ezért az intézkedés jogellenes. Utalt arra, hogy az alperes a felmondás indokát sem tudta bizonyítani. Az elsőfokú bíróság az Mt. 100. §-ra hivatkozással kötelezte az alperest 300 000 forint átlagkereset figyelembevételével a határozott időből még hátralévő időre jutó 5 500 000 forint, továbbá a munkaszerződésben meghatározott 12 havi végkielégítés kétszereseként 7 200 000 forint megfizetésére. Az 1995-96. évi szabadságmegváltás iránti követelést azért találta alaptalannak, mivel álláspontja szerint a felperes vezetőként igénybe vehette volna a szabadságát, a kivétel akadályát nem bizonyította, ezért megváltásra nem tarthat igényt.

Az elsőfokú ítélet ellen a felek által benyújtott fellebbezések folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részében részben megváltoztatta, a marasztalás összegét 12 750 000 forintról 8 250 454 forintra leszállította.

A másodfokú eljárásban a munkaviszony jogellenes megszüntetését az alperes már nem vitatta, ezért a megyei bíróság megállapította, hogy ebben a részében az elsőfokú ítélet 1998. augusztus 5-én jogerőre emelkedett. Ebből következően az önmagában helyesnek talált 7 200 000 forint összegű végkielégítés után a kamatfizetést ettől az időponttól számította.

Helytállónak találta a megyei bíróság a szabadságmegváltás elutasítására vonatkozó elsőfokú ítéleti álláspontot azzal a kiegészítéssel, hogy az érintett években a vezérigazgató, illetve vezérigazgató-helyettes munkakörben dolgozó felperes a szabadsága kivételét maga állapíthatta meg, a szabadság kivétel elmaradása tehát a szabadság igénybevételéről való lemondásra utal.

A másodfokú bíróság az elmaradt munkabérre vonatkozó elsőfokú ítéleti rendelkezést arra hivatkozással változtatta meg, hogy az Mt. 100. §-a jogkövetkezményei mellett az Mt. 88. § (2) bekezdésében meghatározottak nem alkalmazhatók, ezért az elmaradt munkabér a jogellenességet megállapító ítélet jogerőre emelkedéséig terjedő időszakra jár. A felperes az érintett időben előbb táppénzen volt, majd elhelyezkedett, így ezek beszámításával állapította meg az elmaradt munkabért.

A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel, az alperes pedig csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel élt.

A felperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítéletet a szabadság-megváltás elutasítása, az elmaradt munkabér összege jogellenes meghatározása miatt támadta.

A felperes a szabadság-megváltás elutasítása tekintetében az Mt. 134. § (3) bekezdése megsértésére hivatkozott, azzal, hogy a szabadság kiadása a munkáltató kötelezettsége, ennek elmulasztása esetén azt pénzben meg kell váltani. Az elmaradt munkabér tekintetében a felperes álláspontja szerint a másodfokú bíróság az alperes fellebbezési kérelmén túlterjeszkedve szállította le az Mt. 88. § (2) bekezdése szerint a határozott idő végéig járó 5 500 000 forint átlagkeresetet, és ezzel megsértette a Pp. 253. § (3) bekezdése rendelkezését. Az alperes ugyanis az e körbe tartozó marasztalást csak annyiban támadta, amennyiben beszámítani kérte a táppénzes időszakot, valamint a más munkáltatónál elért jövedelmet.

A felperes szerint a jogerős ítélet tévesen indult ki a Pp. 24. § rendelkezéseiből a pertárgy értéke meghatározásánál, a kereset ugyanis pénzkövetelésre és nem pedig a munkaviszony helyreállítására irányult. Ehhez képest jogszabálysértő a perköltség megállapítása is.

Az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmében a kétszeres végkielégítés mértéke jogellenes megállapítása tekintetében kérte a "jogerős ítélethez képest új határozat hozatalát". Álláspontja szerint az eljárt bíróságok a végkielégítés mértékét tévesen számították a munkaszerződés 13. pontja alapján. Eszerint ugyanis a felperest a munkaviszony megszűnésekor csak akkor illeti 12 havi végkielégítés, amennyiben a "kinevezési idő lejártával a munkavállaló újabb kinevezése nem történik meg". A felperes esetében ez a feltétel nem következett be, ezért a felperest az Mt. szerinti mértékű, azaz kétszer egyhavi végkielégítés illeti. Az alperes egyebekben kérte a jogerős ítélet hatályában való fenntartását.

A felperes felülvizsgálati kérelme részben alapos, az alperes csatlakozó felülvizsgálati kérelme nem alapos.

A perben nem vitatott tényállás szerint a felperes 1995. és 1996. években nem vette igénybe a szabadságát, annak pénzbeli ellenértékét kérte.

Az Mt. 136. § (1) bekezdése értelmében a munkavállaló munkaviszonya megszűnésekor, ha a munkáltatónál töltött idővel arányos szabadságát nem kapta meg, azt pénzben meg kell váltani. Ebből következően a ki nem adott szabadságnak a munkaviszony megszűnésekor pénzben történő megváltási kötelezettsége - vezető állásút kivéve - nem függ semmilyen más feltételtől. A munkavállaló eszerint a munkaviszonya megszűnésekor követelheti a bármely okból ki nem adott rendes szabadsága pénzben való megváltását. Az eljárt bíróságok ezzel ellentétes álláspontja téves. Az alperest 242 045 forint szabadság-megváltás és annak 1997. december 15-től számított késedelmi kamata illeti meg. Az Mt. 136. § (1) bekezdés értelmében a pénzbeli megváltás a munkaviszony megszűnésekor - azaz a rendkívüli felmondáskor - esedékes, ezért a késedelmi kamat ettől az időponttól számítható.

Nyilvánvalóan alaptalan a felperesnek az elmaradt munkabért illetően a jogerős ítéletet támadó felülvizsgálati kérelme. Az alperest az elsőfokú bíróság a határozott időből hátralévő időre jutó átlagkereset megfizetésére kötelezte, az alperes a fellebbezésében kérte ennek a rendelkezésnek a megváltoztatását arra hivatkozással, hogy az Mt. 100. §-a és a 88. § (2) bekezdésében előírt jogkövetkezmények együttes alkalmazása nem lehetséges. A másodfokú bíróság tehát e körben nem terjeszkedett túl az alperes fellebbezésén, a jogerős ítéletnek az elmaradt munkabérre vonatkozó rendelkezése érdemben is helytálló. Az állandó bírói gyakorlat értelmében a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén a munkavállaló vagylagosan követelheti az Mt. 88. § (2) bekezdése alkalmazását, de kérheti az Mt. 100. §-a szerinti juttatásokat is (BH 1995/253. és 1996/952. számú jogesetek). A felperes elsődlegesen az Mt. 100. §-a szerint a munkaviszonya helyreállítása mellőzésének következményeként kétszeres végkielégítést igényelt. Emellett a kifejtettekből következően az Mt. 100. §-a (1) bekezdése alapján járó elmaradt munkabér követelhető, törvénysértés nélkül változtatta meg tehát a másodfokú bíróság a határozott idő végéig megítélt elmaradt bér tekintetében az első fokú ítéletet.

Téves továbbá az alperesnek a végkielégítés mértékét sérelmező csatlakozó felülvizsgálati kérelme. Az alperes ugyanis a fellebbezésében a végkielégítést a munkaszerződés 3. pontja alapján 12 havi átlagkeresetben megállapító elsőfokú ítéleti rendelkezést nem támadta, az elsőfokú ítélet ebben a tekintetben jogerőre emelkedett, ezért a Pp. 271. § (1) bekezdés a) pontja a felülvizsgálatot kizárja.

A kifejtettek alapján a Legfelsőbb Bíróság a szabadságmegváltás tekintetében a másodfokú ítélet erre vonatkozó rendelkezését hatályon kívül helyezte és a munkaügyi bíróság ítéletének a szabadság-megváltást elutasító rendelkezését megváltoztatva az alperest kötelezte a szabadságmegváltás megfizetésére, a kétszeres végkielégítésre és a perköltségre vonatkozó jogerős ítéleti rendelkezést hatályában fenntartotta, ezt meghaladóan a jogerős ítéletet nem érintette [Pp. 275/A. §-ának (1) és (2) bekezdése.] (Legf. Bír. Mfv. I. 10. 029/1999. sz.)