BH 1995.1.4 Az emberiség elleni bűntettel vádolt volt karhatalmisták elleni ügyben akkor lehet helye katonai büntetőeljárásnak, ha a vádlottaknak vagy közülük egyeseknek - az elkövetéskor a katonai szolgálati viszonya fennállott, és a szolgálati helyen, illetőleg a szolgálattal összefüggésben történt elkövetésről van szó [Btk. 122. § (1) bek., Be. 15. §, 269. § (2) bek., 331. § (1) és (3) bek., 335. § (1) bek., 1993. évi XC. tv. 2. §. (1) bek. b) pont, 2. § (2) bek., 1993. évi CX. tv. 21. § (1) bek.].

A főügyészség az 1994. május 31-én benyújtott vádiratban a polgári lakosság háború idején való védelméről szóló, a Genfben, 1949. augusztus 12-én kelt és az 1954. évi 32. tvr.-tel kihirdetett egyezmény 3. cikkének 1. pontjába. ütköző és az 1993. évi XC. törvény l. §-a (2) bekezdésének a) pontja szerint büntetendő emberiség elleni bűntett miatt emelt vádat a 12 vádlott ellen.

Az elsőfokon eljárt F.-i Bíróság az 1994. június 3-án kelt végzésével a vádlottak és védőik részére elrendelte a vádirat kézbesítését, az egyes vádlottak korábbi elítélésével kapcsolatos bűnügyi iratok beszerzését, és a Be. 180. §-ának (3) bekezdése alapján további adatok és iratok közlésére és megküldésére hívta fel a főügyészt, majd 1994. június 6-án meghozott végzésével az ügyben 1994. június 23-tól július 7-ig terjedően folytatólagos tárgyalást tűzött ki.

Az 1994. június 23-i - első - tárgyaláson a VI. r. vádlott védője a tárgyalás megkezdése előtt - maga és védőtársai nevében - indítványozta, hogy az F.-i Bíróság hatáskörének hiányát megállapítva az ügyet a katonai büntetőeljárás lefolytatása végett tegye át az F.-i Bíróság katonai tanácsához. Álláspontja szerint a vádlottak mint karhatalmisták 1956-ban azon Fegyveres Erők Minisztériuma alá voltak rendelve, amely magában foglalta a Honvédelmi Minisztériumot és a Belügyminisztériumot is, ezért a vádlottak a korabeli jogszabályok szerint a honvédséghez tartoztak, továbbá közöttük katonatisztek is voltak és vannak. Mindezekre tekintettel a védelem álláspontja szerint az ügy elbírálására hatáskörrel a F.-i Bíróság katonai tanácsa rendelkezik.

Az ügyész - az indítványt alaptalannak tartva - annak az elutasítását indítványozta.

A F.-i Bíróság a tárgyalás megkezdése előtt meghozott végzésével az áttétel iránti indítványt elutasította azzal, hogy az esetleg bejelentendő fellebbezésnek a tárgyalás megkezdésére nincs halasztó hatálya. Végzésének indokolásaként lényegében az alábbiakat fejtette ki.

A bíróság a Be. 33. §-a (1) bekezdésének megfelelően a hatáskörét a tárgyalás előkészítése és annak kitűzése során hivatalból megvizsgálta. Olyan adatot, amely a fenti áttételt indokolttá tette volna, nem észlelt. A vádiratban foglaltak nem utalnak arra, hogy az ügyben a F.-i Bíróság katonai tanácsának lenne hatásköre. Az a vádirati megállapítás ugyanis, amely szerint a Kádár-kormány megszervezte a "Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat", ezt nem alapozhatja meg, mivel mind a honvéd, mind a BM-karhatalom szervezésére egyaránt sor került, és a kérdéses karhatalmi század - amelyhez a vádlottak 1956. december 8-án tartoztak - egy önkéntesekből, túlnyomórészt bányászokból toborzott olyan karhatalmi alakulat volt, amely - ellentétben a honvédség keretében szervezett tiszti századokkal és tiszti ezredekkel - magasabb egység vagy parancsnokság alá nem tartozott, hanem ebben az időpontban "úgyszólván önállóan, helyi pártmilíciaként" működött. Röviddel később az ilyen helyi alakulatokat is BM-karhatalomként kezelték, és 1957 januárjában ténylegesen is a Belügyminisztérium irányítása alá vonták. Így az eljárás adatai szerint - amellett is, hogy 1956. november végén-december elején L. K. rendőr őrnagyot és H. S. honvéd vezérőrnagyot a karhatalom szervezése végett odavezényelték - nem állapítható meg, hogy a kérdéses egység a honvédség szervezetébe tartozott volna. Arra nincs adat - bár az elsőfokú bíróság szerint ennek egyébként sem lenne jelentősége -, hogy a vádlottak bármelyike hivatásos vagy tényleges szolgálatot teljesítő honvéd tiszt lett volna.

Miután a hatásköri szabályok az eljárási jog részét alkotják és nincs visszaható hatályuk: nincs jelentősége az 1956-1957-es, a katonai bírósági hatáskört érintő szabályozásoknak sem. Arra, hogy valamely ügyben az elkövetőkkel szemben mikor van helye, jelenleg a Be. XV. fejezete szerinti katonai büntetőeljárásnak, kizárólag a Btk. hatályos 122. §-ának (1) bekezdése - figyelemmel a honvédelemről szóló 1993. évi CX törvény 21. §-ának (1) bekezdésére - és a Be. 331. §-ának (1) bekezdése irányadó. Ezek szerinti, a katonai büntetőeljárásra alapot adó körülmények nem állapíthatók meg, miután a vádlottak egyike sem volt tényleges katona vagy határőr a vádbeli időben, és közülük még az sem ilyen minőségben teljesített szolgálatot, aki korábban esetleg tartalékos tiszt volt. Végül utalt arra is, hogy egyrészt az ügy tárgya nem katonai bűncselekmény, másrészt a vád tárgyává tett bűncselekmény feltételezett elkövetőit nem lehet a fegyveres erők tagjának tekinteni sem az akkori, sem a jelenlegi jogszabályok szerint. Abban az esetben pedig, ha lett is volna a vádlottak között ilyen személy, akkor sem lehetne szó szolgálati helyen vagy szolgálattal összefüggésben történt elkövetésről, miután a kérdéses karhatalmi egység nem volt reguláris katonai alakulat.

A végzés ellen a vádlottak, valamint a védőik fellebbeztek az áttétel elrendelése érdekében.

Az elsőfokú bíróság rendelkezett az érintett végzésnek, továbbá résziratoknak a Legfelsőbb Bírósághoz felterjesztéséről, egyben utalva arra, hogy a fellebbezésnek nincs halasztó hatálya, ezért a tárgyalást érdemben megkezdte, illetve folytatta.

Az áttételt megtagadó végzés elleni fellebbezésüket a vádlottak és védőik írásban megindokolták, ebben arra utaltak, hogy a katonai tanácsi hatáskört az is megalapozza, hogy a vádlottak 1956 decemberében a karhatalmi alakulatban tartalékos katonai szolgálatot teljesítettek, továbbá volt közöttük hivatásos katonatiszt is. Ezen túlmenően sérelmezték, hogy az elsőfokú bíróság a végzést érintő fellebbezések ellenére az eljárást tovább folytatja, mivel a fellebbezésnek helyt adás esetén ez indokolatlan költségeket okoz, és az ügy résztvevőit feleslegesen terheli.