BH 1996.3.162 I. Az áru- és zálogjegyből álló közraktári jegy olyan értékpapír, amely együtt, de külön-külön is átruházható forgatás útján. A közraktári jegy együttes átruházása esetén annak birtokosa a letett áruk felett szabadon rendelkezhet, a letett áru kiszolgáltatását követelheti a közraktártól [1875. évi XXXVII. tv. (Kt.) 434. § (2) bek., 441. §].

II. A közraktári jegy - vagyis az áru- és zálogjegy együttes - birtokosával szemben a letevő vagy a forgatmányos alapjogviszonyából eredő kifogások (pl. az áru beraktározásának hiánya) csak akkor hozhatók fel, ha a közraktári jegy birtokosa rosszhiszemű volt (az értékpapír megszerzésekor tudott arról, hogy az értékpapír kiállításakor annak nem volt árufedezete). Ha a közraktár az árut nem tudja kiszolgáltatni, a letett áru ellenértékét kárként tartozik megfizetni [Kt. 441. (1)-(2) bek., 437. §].

III. Ha csak a zálogjegy átruházása történik meg, de a kölcsön adósa a lejáratkor nem fizet, akkor a zálogjegy birtokosa az áruk nyilvános árverésen való értékesítését követelheti és magát a befolyt vételárból kielégítheti. Ha a befolyt vételár a követelést nem fedezi, a zálogjegy birtokosának a forgatókkal szemben visszkereseti joga csak akkor nyílik meg, ha a nem fizetés tényét óvással megállapíttatta [Kt. 441. § (3) bek., 442. §, 446. §, 447-448. §].

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alpereseket, hogy fizessenek meg a felperesnek egyetemlegesen 15 nap alatt 254 957 287 Ft tőkét, ennek a kifizetés napjáig járó - a mindenkori jegybanki alapkamat kétszeresét kitevő - késedelmi kamatát és 1 300 000 Ft perköltséget. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a II. r. alperes mint a perbeli vasércpellet tulajdonosa az 1875. évi XXXVII. törvény 439. §-a szerint az árura az I. r. alperestől közraktári jegy kiállítását kérte. Az I. r. alperes 1992. március 2-án 25 tonna vasércpelletre 000533 sorszám alatt zálog- és árujegyet, ezt követően 1992. április 1-jén 53 873 tonna vasércpelletre 000604 sorszám alatt zálog- és árujegyet állított ki, amelyeken a betárolt árut úgy tüntette fel, hogy az az I. r. alperes miskolci bérraktárában került elhelyezésre. A II. r. alperes az I. r. alperes által kiállított áru- és zálogjegyeket 1992. április 3-án a III. r. alperesre, a III. r. alperes pedig 1992. november 4-én és november 23-án a felperesre forgatta. Az áru valójában a B. Ércelőkészítő Művek raktárában volt tárolva, azt az M. Szállítmányozási Kft. letéti szerződéssel helyezte el, és azt a letevő zálogjoga terhelte, ezért a Legfelsőbb Bíróság ítéletében abból 47 322,7 tonnát az M. Kft. részére rendelt kiadni. A felperes tehát a birtokában lévő, az I. r. alperes által kiállított közraktári jegyek alapján az azokon szereplő árut nem tudta birtokba venni.

Az elsőfokú bíróság megalapozottnak találta mindhárom alperessel szemben a felperesnek a közraktári jegyekre mint értékpapírokra alapított keresetét. Megállapította, hogy a közraktári jegyeken a forgatmányok meg nem szakított láncolata a felperes jogszerű birtoklását igazolja. Tekintve, hogy a felperes a közraktári jegyek alapján az abban szereplő áruhoz nem jutott hozzá, ezért a "Kereskedelmi törvény" 448. §-ában foglaltaknak és "a Váltójogszabály rendelkezéseinek megfelelően a forgatmányosoknak megtérítési kötelezettsége áll fenn egyetemlegesen a Vj. 47. §-ának (1) bekezdésében foglaltak szerint".

Alaptalannak ítélte az elsőfokú bíróság az alperesek elévülési kifogását. Megállapította ugyanis, hogy csak a közraktári jegyeknek a felperes által történő megszerzését és az áru kitárolását követően derült ki, hogy "az áru nincs meg, illetve másé az áru", és csak a Legfelsőbb Bíróság ítéletének meghozatala után tisztázódott, hogy a közraktári jegyben szereplő áru nem illeti meg a felperest. Ennek a pernek az eldöntéséig az elévülés nyugvása következett be, a másodfokú ítélet kézhezvétele után pedig a felperes nyomban pert indított, ezért a követelése nem évült el.

Nem tulajdonított jogi relevanciát az elsőfokú bíróság a közraktári jegyeken az óvás hiányának sem. Álláspontja szerint az óvást a Legfelsőbb Bíróság jogerős döntése pótolta, ekkor lehetett ugyanis egyértelműen megállapítani, hogy az áru nem áll a felperes rendelkezésére. Mindezek alapján a "Kereskedelmi törvény" 448. §-ában, valamint a Ptk. 338/C. §-ában foglaltak alapján, továbbá az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet 47. §-ában írtaknak megfelelően egyetemlegesen kötelezte az alpereseket a közraktári jegyben szereplő vasércpellet forintellenértékének, 254 957 287 Ft-nak és kamatának a megfizetésére.

Az ítélet ellen az alperesek fellebbeztek. Az I. r. alperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és magával szemben a kereset elutasítását kérte. Előadta, hogy a II. r. alperes a közraktári jegyeket az ő tudomása nélkül forgatta, azok forgatásáról csak a jelen perben szerzett tudomást. Véleménye szerint a felperes legfeljebb csak azt az összeget követelhetné jogszerűen, amit a közraktári jegyért ténylegesen kifizetett. Álláspontja szerint viszont a fizetési kötelezettségének az egyéb feltételei is hiányoztak, a közraktári jegyekre ugyanis nem vezették rá a szükséges óvást. Vitatta a felperes keresetének összegszerűségét is. Végezetül az 1 000 000 Ft összegű ügyvédi munkadíj leszállítását is kérte.

A II. r. alperes fellebbezésében elsősorban az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és magával szemben a kereset elutasítását, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára történő utasítását kérte. Vitatta az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást és az általa levont jogi következtetést is. Álláspontja szerint a felperes nem bizonyította, hogy a közraktári jegy alapján az áruhoz nem jutott hozzá, és hogy az áru kiadása meghiúsult. Nem nyert bizonyítást az sem, hogy az áru ténylegesen milyen értéket képviselt.

A III. r. alperes az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását és magával szemben ugyancsak a kereset elutasítását kérte. Vitatta az elsőfokú bíróság megállapítását, miszerint az áru nincs meg, illetőleg hogy az nem a II. r. alperes tulajdona. Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság előtt folyamatban volt pernek nem volt tárgya a perbeli áru tulajdonjoga, és maga a per is csak a B. Ércelőkészítő Művek raktárában elhelyezett 47 902,48 tonna vasércpellet sorsára, illetőleg birtoklására vonatkozott. A fennmaradó 30 971,12 tonna a K. T. Kft. raktárába került betárolása, ezzel kapcsolatosan per nem volt folyamatban. Nem lehetett ítéleti bizonyossággal megállapítani, hogy az áru nincs meg, tekintve hogy az elsőfokú bíróság nem folytatott le bizonyítást annak megállapítása érdekében, hogy az M. Kft. - akinek rendelkezési jogát az áru felett a korábbi perben a Legfelsőbb Bíróság megállapította - birtokba vette-e az árut.

Előadta továbbá a III. r. alperes, hogy bár a közraktári jegy értékpapír, az 1875. évi Kereskedelmi törvény, valamint az 1/1965. (I. 24.) IM rendelet alapján az elsőfokú bíróság az alpereseket pénz fizetésére nem kötelezhette volna. A váltójogi szabályok szerint egyébként elkerülhetetlen az óvás felvétele az esetben, ha az értékpapír birtokosa az értékpapír bemutatása után nem kap kielégítést. Megalapozatlannak tartotta az elsőfokú bíróság azon megállapítását is, hogy a korábbi per jogerős befejezéséig az elévülés nyugvása következett be. A másodfokú tárgyaláson arra hivatkozott, hogy a felperes a Kt. alapján visszkereseti igénnyel nem élhet, mert ez a jog csak a zálogjegy különválasztott átruházása esetén illetné meg. A perbeli esetben a jogvita elbírálására a Ptk. szabályai lennének irányadóak, de a felperes a Kt.-re alapította a keresetét. Vitatta a követelés összegszerűségét is. A felperest megillető követelés összegét egyéb feltételek fennállása esetében is csak azon az alapon lehetne megállapítani, hogy a felperes a kérdéses közraktári jegyekért ténylegesen mennyit fizetett.