EH 1999.5 A közösség elleni izgatás veszélyeztető - a köznyugalmat, a társadalmi békét veszélyeztető - bűncselekmény, melynek törvényi tényállása célzatot (tehát egyenes szándékot) nem követel meg. A bűncselekmény megvalósulásához elegendő, ha az elkövető tudatában van annak, hogy sokak előtt tett megnyilvánulása gyűlölet szítására alkalmas. Ez azonban - még ha eshetőleges szándékról van is szó - feltétlenül magában foglalja annak felismerését is, hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba (intoleráns, kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben - erőszakos jellegű - cselekvésbe) csaphat át [Btk. 13. §, 269. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság ítéletével az I. rendű terheltet az ellene folytatólagosan elkövetett közösség elleni izgatás bűntette és folytatólagosan megvalósított önkényuralmi jelkép használatának vétsége, míg a II. rendű terheltet a vele szemben közösség elleni izgatás bűntette és önkényuralmi jelkép használatának vétsége miatt emelt vád alól - az előbbi cselekmény tekintetében bűncselekmény, az utóbb jelzett cselekményt illetően pedig bizonyítottság hiányában - felmentette.
A tényállás abban foglalható össze, hogy a terheltek pártrendezvényeken és sajtótájékoztatón az egykori nyilaskeresztes pártot feldicsérő és a zsidóságra nézve sértő tartalmú előadásokat tartottak. Ezenfelül intézkedéseket sürgettek "a nem magyar szellemiségű" zsidósággal szemben.
A jogi értékelés körében az elsőfokú bíróság az alábbi akat fejtette ki:
A gyűlölet heves, ellenséges érzelem, amely nem mérlegelés eredménye, hanem bármely értelmi kontroll nélkül, minden ellenvetést, cáfolatot figyelmen kívül hagyva, magas hőfokon, heves indulati, érzelmi töltéssel fordul gyűlöletének tárgyával szemben.
A gyűlöletre uszítás pedig olyan magatartásként értékelendő, mely alkalmas arra, hogy az emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly mértékűvé szítsa, amely gyűlöletet vált ki, és a társadalmi rend, valamint a béke megzavarására vezethet.
Jóllehet a biztatásnak, ingerlésnek, lázításnak nem csupán direkt formái léteznek, hanem azok indirekt módon is elkövethetők az ellenséges érzület felébresztésével (s ezt követheti a már saját elhatározásból fakadó ellenséges érzelem, tevékenység), mások tudatának negatív befolyásolása azonban nem felel meg az uszítás kritériumának. Már csupán azért sem, mert a véleménynyilvánítás elsődleges célja a konkrét vélemény mások tudomására hozatala, megismertetése, így minden véleménynyilvánítás magában hordozza mások véleményének alakítását és formálását is.
A tényállásban foglalt terhelti nyilatkozatok a származásuk szerint is megjelölt személyekre, csoportokra nézve kétségtelenül negatív, elítélő, sértőnek tekintendő megállapításokat is tartalmaznak, ám ez önmagában még nem elegendő arra, hogy ezek gyűlöletre uszítóként legyenek értékelhetők. E megállapításokban ugyanis sem egyenként, sem összességükben nem találhatók olyan kitételek, amelyek a zsidóság vagy annak egy meghatározott csoportja ellen valamilyen ellenséges magatartásra, vagy ellenséges, kárt okozó tevékenység kifejtésére biztatnának, késztetnének, ingerelnének; ehhez képest - jelzi az elsőfokú bíróság - a tényállásban részletezettek előadásával a terheltek bűncselekményt nem valósítottak meg. Ilyen megfontolásokból a bíróság a terhelteket a Btk. 269. §-a (1) bekezdésének b) pontjában meghatározott - az I. rendű terhelt esetében folytatólagosan véghezvitt - közösség elleni izgatás bűntette miatt emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdésének a) pontja alapján felmentette.
Az ügyben másodfokon eljáró Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét mindkét terheltre vonatkozóan helybenhagyta.
A közösség elleni izgatás bűntettét érintően a Legfelsőbb Bíróság álláspontja a következő volt:
Az elsőfokú bíróság a gyűlöletre uszítás fogalmának meghatározásánál helyesen, az Alkotmánybíróság 30/1992. (V. 26.) AB határozatában kifejtetteket vette figyelembe. Mivel a törvényi tényállásban szereplő kifejezéseket a törvény nem határozza meg, azok köznyelvi értelmét kell alapul venni. Eszerint "A gyűlölet az egyik legszélsőségesebb negatív, a Magyar Nyelv Értelmező Szótára szerint (2. kötet, 1132. o.) nagyfokú ellenséges indulat. Aki uszít, az valamely személy, csoport, szervezet, intézkedés ellen ellenséges magatartásra, kárt okozó tevékenységre biztat, ingerel, lázít" (Értelmező Szótár 7. kötet, 59. o.). Ebből következik, hogy az uszítás nem egyszerűen gyűlölet, hanem olyan gyűlölet felkeltésére irányul, amely aktív tevékenységbe megy át. Aki gyűlöletre uszít, az másokat aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel.
Az elkövetés idején hatályos Btk. 269. §-ának (1) bekezdése csak a gyűlöletre uszítást rendeli büntetni. Ez a közösség elleni izgatás súlyosabb alakzata, az enyhébb alakzatot meghatározó (2) bekezdést az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte. Az időközben hatályba lépett 1996. évi XVII. törvény a gyűlölet keltésére alkalmas egyéb cselekmény elkövetését is büntetni rendeli. Ebből következően a terheltek cselekményének elkövetése idején hatályos törvény alapján a terhükre rótt kijelentések nem voltak büntethetők. Kijelentéseik - elsősorban az I. rendű terhelté - az uszítás határát "súrolták", de nem lépték túl azt, mert gyűlölet keltésére alkalmasak voltak, de nem ingereltek gyűlöletre.
A Legfőbb Ügyészség a Legfelsőbb Bíróságnak a másodfokú eljárásban meghozott végzése ellen a terheltek terhére - a Be. 284. §-a (1) bekezdésének a) pontjára hivatkozással - felülvizsgálati indítványt nyújtott be. Álláspontja szerint ugyanis a terhelteknek a közösség elleni izgatás bűntette miatt emelt vád alóli felmentésére a büntető anyagi jog szabályainak megsértésével került sor.
A felülvizsgálati indítvány nem bizonyult alaposnak.
A Legfelsőbb Bíróság felülvizsgálati tanácsa előre bocsátja: felülvizsgálati eljárás ténybeli alapjait kizárólag az I. rendű terheltnek az 1994. január 18-án, illetőleg az I. rendű és a II. rendű terheltnek az 1994. április hó 27. napján tett, s az elsőfokú bíróság ítéletének tényállásában részletesen felsorolt kijelentései, anyagi jogi keretét pedig a közösség elleni izgatást meghatározó törvényhely: a Btk. 269. §-ának - az elkövetés időpontjában hatályos - (1) bekezdése képezi, amelynek értelmében:
"aki nagy nyilvánosság előtt
a) a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség,
b) valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, bűntettet követ el, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő."
A véleménynyilvánítás szabadságának - amint azt az Alkotmánybíróság a 30/1992. (V. 26.) AB határozatában kifejtette - kiemelt szerepe van az alkotmányos alapjogok között, következésképpen az állam csak akkor nyúlhat ezen alapjog korlátozásának eszközéhez, ha az másik alapvető jog és szabadság, illetve egyéb alkotmányos érték védelme vagy érvényesülése érdekében elkerülhetetlenül szükséges, s a korlátozás egyben megfelel az arányosság követelményének. A Btk. 269. §-ának (1) bekezdésében elkövetési magatartásként megjelölt gyűlöletre uszítás az alkotmányos értékrendben ugyancsak igen magasan álló alanyi jogokat veszélyeztet, az ebből fakadó veszély pedig a közvetlen tárgyként meghatározott köznyugalomnak olyan súlyt ad, melyre tekintettel az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a véleményszabadság korlátozása szükséges és arányos.
Nyomatékosította ugyanakkor az Alkotmánybíróság azt is, hogy - alkotmányos alapjog korlátozásáról lévén szó - a büntető anyagi jogi szabálynak a cél eléréséhez szükséges lehető legszűkebb körre kell szorítkoznia, s világosan kifejezésre kell juttatnia a törvényhozó akaratot, amely ilyen módon gátat szab az önkényes jogértelmezésnek.
A Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítványban tévesen hivatkozott arra, hogy az uszítás és az izgatás a mindennapi életben szinonim fogalmak, amelyeket "maga a jogalkotó is ilyenként értékelt, amikor a közösség elleni izgatásnak megnevezett bűncselekmény elkövetési magatartását a gyűlöletre uszításban jelölte meg."
Ez utóbbi - a jogalkotói akaratra, szándékra vonatkozó - érvelés helyességét azonban meggyőzően cáfolja az 1989. évi XXV. törvény 14. §-a, amely a Btk. 268. §-ában foglalt törvény vagy hatósági rendelkezés elleni izgatás tényállását - az egyéb változásokon túlmenően - akként módosította, hogy elkövetési magatartásként az engedetlenségre izgatás helyett az engedetlenségre uszítást fogalmazta meg. E különbségtétel nyilvánvalóan azt jelzi, hogy az izgatás és az uszítást maga a jogalkotó sem tekintette szinonim fogalomnak.
Az 1989. évi XXV. törvénynek - a Btk. 268. és 269. §-át újra szövegező - 14. és 15. §-ához fűzött indokolásából egyébként egyértelműen kitűnik, hogy a törvényi tényállásban szereplő izgatás meghatározás uszításra történő felcserélése korántsem pusztán szemantikai, hanem garanciális meggondoláson alapult. Nevezetesen annak felismerésén, hogy a bírálat és véleménynyilvánítás szabadsága szükségtelenül és aránytalanul - parttalanul tág értelmezésre lehetőséget teremtő módon - nem korlátozható. Éppen e törekvés jegyében emelte ki az említett törvény az izgatást az állam elleni cselekmények közül, és - újrafogalmazva a tényállást, szűkítve a büntetőjogi felelősség körét - azt a köznyugalom elleni bűncselekmények sorában helyezte el.
Az izgatás a gondolat olyan nyilvános kifejtése, amely meghatározott jelenségekkel kapcsolatosan tudat- és érzelemformáló, s ebből következően esetenként indulatébresztő ráhatást gyakorol mások pszichikumára. Amíg azonban az izgatás megnyilvánulhat racionális érvek felsorakoztatásával történő meggyőzésben és a társadalom általános értékrendje szerint károsnak ítélt jelenségekkel szemben is, addig az uszításnál - amelynek szinonímája a lázítás, bujtogatás, ingerlés, biztatás, felheccelés - e kritériumok többnyire teljességgel hiányoznak.
Az uszításhoz - mint intoleráns magatartást kifejező fogalomhoz - köznyelvi értelemben is érzékelhető erkölcsi rosszallás tapad, az uszító ugyanis a kialakult nyugalmat zavarja meg, másokat valami vagy valaki(k) ellen irányuló dühödt indulatra sarkall. Aki uszít, nem az értelemhez szól, hanem a primér ösztönöket célozza meg, kifejezetten mások érzelmi világára kíván hatni a szenvedélyek felkorbácsolása révén, számolva azzal, hogy a felszított ellenséges indulatok kitörhetnek és fékezhetetlenné válhatnak.
A gyűlölet - szemben a tevékenységben megnyilvánuló izgatással és uszítással - olyan negatív, erős ellenszenvet magában sűrítő érzelem, amely nélkülözi a józan megfontolást, és a tények, érvek ütköztetésére, tárgyilagos mérlegelésére képtelenül izzó indulati, érzelmi töltéssel fordul tárgyával szembe.
Aki tehát nagy nyilvánosság előtt az emberek egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít, nem pusztán az ellenérzéseit, kedvezőtlen vagy sértő nézeteit, meghökkentő, netán egyenesen aggodalmat keltő gondolatait, elveit osztja meg hangulatkeltő módon másokkal, hanem olyan feszültséget gerjesztő, lázongó magatartást tanúsít, amely alkalmas arra, hogy emberek nagyobb tömegében a szenvedélyeket oly mértékben tüzelje fel, amely gyűlölet kiváltására, s ezzel a társadalmi rend és béke, a harmonikus és toleráns emberi kapcsolatok megzavarásához vezethet.
A Btk. 269. §-ának (1) bekezdése nem egyszerűen a gyűlöletkeltést, a gyűlölet felébresztését rendeli büntetni, hanem ennél többet: a gyűlöletre uszítást, amely - túl azon, hogy durva visszaélés a véleménynyilvánítás szabadságával - nem más, mint az erőszak érzelmi előkészítése.
A közösség elleni izgatás veszélyeztető - a köznyugalmat, a társadalmi békét veszélyeztető - bűncselekmény, melynek törvényi tényállása célzatot (tehát egyenes szándékot) valóban nem követel meg, ennélfogva e büntetendő cselekmény megvalósulásához elegendő, hogy az elkövető tudatában legyen annak, miszerint sokak előtt tett megnyilvánulása gyűlölet szítására alkalmas. Ez azonban - még ha eshetőleges szándékról van is szó - feltétlenül magában foglalja annak felismerését is, hogy a felhevített gyűlölet szélsőséges aktivitásba (intoleráns, kirekesztő, jogfosztó magatartásba, végső esetben - erőszakos jellegű - cselekvésbe) csaphat át. Ilyen értelemben használta a Legfelsőbb Bíróság a jelen büntetőügyben hozott másodfokú határozatában a - felülvizsgálati indítvány által vitatott - "aktív, tevékeny gyűlöletre ingerel" meghatározást.
A felülvizsgálati indítványban foglaltak szerint az, aki gyűlöletre uszít, az az emberek tömegére kíván hatni, érzelmeit kívánja befolyásolni: "az uszító saját ellenérzéseit hozza nyilvánosságra, saját érzelmeit osztja meg másokkal." Ez a megállapítás az esetek jelentős részében kétségtelenül igaz, ám gyűlöletre uszítani korántsem csak őszinte hittel, belső meggyőződésből, hanem egyéb más késztetésből (alantas számításból, megbízásból stb.) fakadóan is lehet.
A Legfelsőbb Bíróság nem osztotta a Legfőbb Ügyészség azon érvelését sem, melynek lényege szerint valamely cselekmény gyűlölet felkeltésére való alkalmassága, uszításkénti értékelése nem független időtől és tértől, hiszen egyrészt konszolidált, szilárd erkölcsi értékrendű országokban a társadalom szélesebb körben tolerálja a másságot, másrészt a második világháborúban elkövetett bűnök a társadalom érzékenységét alapvetően megváltoztatták.
A gyűlöletre uszítás - mint a Btk. 269. §-ának (1) bekezdésében foglalt elkövetési magatartás - büntetőjogi fogalom, amelynek tartalmát az ítélkezési gyakorlat a Királyi Curia egykori elvi iránymutatásaitól kezdődően napjainkig (Bf.III.3330/1993. sz. döntés) töretlen következetességgel határozza meg, figyelembe véve azt az általános jogdogmatikai alapelvet is, hogy büntető anyagi jogi szabály kiterjesztő értelmezésének - kiváltképpen, ha az alkotmányos alapjogot korlátoz - nincs helye.
Kétségtelen, hogy a faji, etnikai, nemzetiségi, vallási különbözőségre épített gyűlölet tobzódása századunkban számos alkalommal robbantott ki nyílt, iszonyatos szenvedésekkel és pusztulással járó erőszakot. A történelem e keserű tapasztalatai valóban fontosak (hiszen éppen ezeken okulva születtek meg azok a nemzetközi egyezmények - köztük az ENSZ Közgyűlése által 1965. december 21-én elfogadott, a faji megkülönböztetés valamennyi formájának kiküszöböléséről szóló egyezmény is, amelyre a Legfőbb Ügyészség külön hivatkozott, s amely a magyar államra, mint aláíróra vonatkozóan tartalmaz vállalt kötelezettséget arra, hogy mely magatartásokat nyilvánítson törvény által büntetendő cselekménnyé), de egy adott büntetőjogi fogalom tartalmát - amelynek egzaktnak, mindenféle aktuálpolitikai szempontoktól függetlennek kell lennie - nem befolyásolhatják. Emellett természetesen az sem vitatható, hogy az eszmék szabadságának, a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak nem csupán külső - jogi, végső esetben büntetőjogi - korlátai vannak, hanem egy nyitott, az emberi méltóságot tisztelő, következetes erkölcsi értékrendet magáénak valló és azt követő társadalomban önmagában a jóízlés állíthat olyan belső, az egyénben rejlő morális gátat, amely útját állja a lealacsonyító, gyalázkodó, mások érzéseit, emlékeit vagy a kegyeletet szükségtelenül sértő magatartás kifejtésének.
Az Alkotmánybíróság egyébiránt nem csupán a már említett nemzetközi egyezményben, hanem a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmányában, valamint az Emberi Jogok Európai Bizottságának e tárgyban hozott határozataiban rögzített elveket is figyelembe véve vizsgálta, hogy a Btk. 269. §-ának (1) bekezdésében foglalt tényállás nem túl szélesen jelöli-e ki a büntetendő magatartások körét és eléggé határozott-e, majd ennek eredményeként helyezkedett arra az álláspontra, miszerint a jelzett törvényszakasz mértékadó és megfelelő választ ad a veszélyesnek, nem kívánatosnak ítélt jelenségre.
Az ügy irányadó tényállásából kitűnően az I. rendű terhelt 1994. január 18-án, illetőleg az I. rendű terhelt és a II. rendű terhelt 1994. április 27-én nagyobb nyilvánosság előtt olyan kijelentéseket tett, amelyek elsősorban a zsidóságra, de emellett egyéb más embercsoportokra nézve nyilván sértőek, ellenszenv keltésére alkalmasak, sőt - a Szálasi-féle hungarizmus egyes célkitűzésének vállalása, illetőleg az egykori nyilaskeresztes mozgalom szimbólumrendszerét idéző jelképek használata révén - aggodalomkeltőek, a társadalom érzékenységét kiváltóak voltak, de a Btk.-nak az elkövetéskor hatályos 269. §-a (1) bekezdésében körülírt elkövetési magatartást nem merítették ki, minthogy azok gyűlöletre mozgósítónak, ösztönös agresszivitásra serkentőnek - más szóval uszítónak - nem tekinthetők. Ehhez képest pedig törvényesen döntött az ügyben első- és másodfokon eljárt bíróság, amikor a terhelteket az akkor hatályban lévő büntető anyagi jogi rendelkezésen alapuló közösség elleni izgatás bűntette miatt emelt vád alól a Be. 214. §-a (3) bekezdése a) pontjának első fordulatára alapozottan - bűncselekmény hiányában - felmentette.
Ezért - tekintettel arra, hogy sem a Be. 284. §-ának (1) bekezdésében felsorolt anyagi jogi, sem a Be. 284/A. §-ának (2) bekezdésében részletezett eljárás jogi szabálysértés nem történt - a Legflsőbb Bíróság a felülvizsgálati indítványnak nem adott helyt, s a Legfelsőbb Bíróság mint másodfokú bíróság jogerős ügydöntő határozatát mindkét terheltet érintően hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Bfv.X.1105/1997. sz.)