A Fővárosi Ítélőtábla Pf.20574/2017/5. számú határozata kártérítés tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 67. §, 78. §, 81. §, 152. §, 252. §, 253. §, 1959. évi IV. törvény (Ptk.) 339. §, 340. §, 536. §, 1990. évi XCIII. törvény (Itv.) 5. §, 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (Kmr.) 13. §, 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet (Ükr.) 3. §] Bírók: Darákné dr. Nagy Szilvia, Darvas Zoltán, Pestovics Ilona

Fővárosi Ítélőtábla

3.Pf.20.574/2017/5/II.

A Fővárosi Ítélőtábla a dr. Vitál István ügyvéd által képviselt I.rendű felperes neve (I.r. felperes címe) I. rendű és II.rendű felperes neve (II.r. felperes címe) II. rendű felperesnek a nemzeti fejlesztési miniszter (1011 Budapest, Fő u. 44-50., levelezési cím: 1440 Budapest, Pf. 1.; dr. Tóth Gyöngyvér jogtanácsos) által képviselt Magyar Állam alperes ellen kártérítés iránt indult perében a Fővárosi Törvényszék 2017. január 17. napján kelt 62.P.25.194/2015/15. számú ítélete ellen az alperes által 16. szám alatt előterjesztett fellebbezés folytán meghozta az alábbi

í t é l e t e t :

A Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét részben megváltoztatja, az alperest terhelő marasztalás összegét felperesenként 364.137 (azaz háromszázhatvannégyezer-százharminchét) Ft-ra, az I. rendű és II. rendű felperes javára megállapított elsőfokú perköltséget pedig fejenként 45.500 (azaz negyvenötezer-ötszáz) Ft-ra leszállítja, egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

Kötelezi az alperest, hogy fizessen meg az I. rendű és II. rendű felperesnek 15 nap alatt fejenként 8.300 (azaz nyolcezer-háromszáz) Ft ügyvédi munkadíjból álló másodfokú perköltséget.

Kötelezi az I. rendű és II. rendű felperest, hogy fizessen meg fejenként az államnak külön felhívásra az alperes illetékmentessége folytán le nem rótt 2.900 (azaz kettőezer-kilencszáz) Ft fellebbezési illetéket, míg a le nem rótt további 58.000 (azaz ötvennyolcezer) Ft illetéket az állam viseli.

Az ítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

I n d o k o l á s

A fizetési meghagyásos eljárásból ellentmondás folytán perré alakult eljárásban a felperesek kártérítés címén fejenként 398.595 Ft tőke, és ezen összeg után 2012. február 13. napjától a kifizetésig járó törvényes késedelmi kamat, valamint perköltség megfizetésére kérték kötelezni az alperest. Előadták, hogy a II. rendű felperes, mint az I. rendű felperes házastársa az A. Kft.-vel utazási szerződést kötött, azonban a cég fizetésképtelenség miatt beszüntette tevékenységét, ennek következtében a felperesek utazása meghiúsult, a befizetett díjat teljes összegben nem kapták vissza. Előadták, hogy az alperes elmulasztotta az Európai Közösségek Tanácsának a szervezett utazási formákról szóló 90/314/EGK Irányelv (a továbbiakban: Irányelv) 7. cikkének nemzeti jogba történő megfelelő átültetését, amellyel okozati összefüggésben a felpereseknek kárt okozott.

Az alperes a per tárgyalásának felfüggesztését kérte a Pesti Központi Kerületi Bíróság előtt 9.B.VI-VII.13.202/2015. számon folyamatban lévő büntető eljárás jogerős befejezéséig. Álláspontja szerint kizárja a szabályozás nem megfelelősége miatti alperesi kártérítési felelősséget az, ha bebizonyosodik, hogy a kialakult helyzetért a bűncselekmény elkövetésével vádolt személyek a felelősek. Ennek alátámasztására indítványozta a Budapesti VI. és VII. Kerületi Ügyészség B.VI-VII.11.393/2010/35-I. számú vádiratának beszerzését. Érdemben a kereset elutasítását, a felperes perköltségben marasztalását kérte. Álláspontja szerint a Magyar Állam a hivatkozott irányelvet megfelelően ültette át a nemzeti jogba, a sztornóbiztosítási díjra és a vízumdíjra pedig nem terjed ki az esetleges kártérítési felelőssége, vitatta a felperesi kamatkövetelés kezdő időpontját. Vitatta, hogy az uniós joggal való összhang hiánya alapot adna a Magyar Állam kártérítési felelősségének megállapítására, mivel az alperes nem jogalkotó.

Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy 15 napon belül fizessen meg az I. rendű és II. rendű felperesnek fejenként 398.595 Ft-ot és ennek 2012. február 13. napjától a kifizetés napjáig járó, a késedelemmel érintett naptári félév első napján érvényes jegybanki alapkamattal megegyező mértékű éves késedelmi kamatát, valamint 50.000 Ft perköltséget.

Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a II. rendű felperes mint az I. rendű felperes házastársa 2010. november 24. napján utazási szerződést kötött a felperesek javára az A. Kft.-vel, melynek alapján igazoltan még aznap megfizetett részére 1.501.116 Ft-ot. Az A. Kft. 2010. decemberében fizetésképtelenségére figyelemmel beszüntette utazásszervezői tevékenységét, ennek következtében a felperesek utazása meghiúsult. Az A. Kft. biztosítója a biztosító neve volt. A biztosító a biztosítási szerződés alapján két részletben előbb 572.880 Ft-ot, majd 131.046 Ft-ot, mindösszesen 703.926 Ft-ot fizetett a felpereseknek, az ezt meghaladó előleg kifizetését fedezethiány miatt visszautasította.

A fenti tényállás alapján az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét alaposnak találta. Az Európai Bíróság (a továbbiakban: Bíróság) ítéletei alapján megállapította, hogy az uniós jogot sértő jogalkotással okozott kárért az állam tartozik helytállással, nem a "jogalkotó". Az Irányelv 7. cikkével ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely nem eredményezi, hogy a fogyasztó az általa befizetett valamennyi összeg visszatérítésére és a hazaszállítására vonatkozóan hatékony biztosítékkal rendelkezzen az utazásszervező fizetésképtelensége esetén. Az elsőfokú bíróság az Európai Bíróság felhívott ítéletei alapján megállapította, hogy a Magyar Államnak kötelezettsége lett volna a megfelelő fedezet kikényszerítése, nem mentesülhet az utazásszervező felróható magatartására hivatkozással. Az Irányelvben meghatározott célok elérésére alkalmatlan az a szabályozás, mely szerint az utazásszervező a saját maga által bejelentett forgalom után becsült fedezetet köteles rendelkezésre bocsátani, mert ez nem biztosítja a ténylegesen szükséges fedezetet. A kártérítés körében a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.) 339. § (1) bekezdése alapján megállapította, hogy az Irányelvet az alperes felróható módon elégtelenül ültette át a magyar jogba, ezzel összefüggésben pedig a felpereseknek fejenként 398.595 Ft kára keletkezett. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint a felperesek a teljes káruk megtérítését igényelhetik, ebbe pedig beletartozik a vízum-ügyintézési díj és a sztornóbiztosítási díj is, mivel ezeket is a tervezett utazásuk miatt fizették ki a felperesek, az utazás nélkül ilyen kiadásuk nyilvánvalóan nem lehetett volna, vagyis ezen tételek az utazás szükséges és indokolt tartozékaiként értékelendők.

Az elsőfokú bíróság a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 78. § (1) bekezdése alapján a pervesztes alperest kötelezte a felperesek perköltségének megfizetésére.

Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben az alperes terjesztett elő fellebbezést, amelyben elsődlegesen indítványozta, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján változtassa meg, a keresetet utasítsa el, egyúttal felpereseket kötelezze perköltség viselésére. Másodlagosan azt indítványozta, hogy az ítélőtábla az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben változtassa meg és az alperest terhelő marasztalás összegét személyenként 364.137 Ft-ra csökkentse, a megváltozott pernyertesség arányára figyelemmel módosítsa az alperest terhelő elsőfokú perköltség összegét és kötelezze felpereseket a másodfokú perköltség viselésére. Az ítélet érdemét tekintve az elsőfokú eljárásban előterjesztett ellenkérelmében és előkészítő iratában foglaltakat továbbra is fenntartotta. Hangsúlyozta, hogy az elsőfokú bíróság tévedett, amikor az alperes kártérítési felelősségét megállapította, az Irányelv átültetésére megfelelően került sor, annak során úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben elvárható. Álláspontja szerint tévedett az elsőfokú bíróság a sztornóbiztosítási díj, a vízumdíj és a vízumügyintézés díjának jogi sorsa tekintetében. Ezen díjak nem tartoznak az Irányelv hatálya alá, a 7. cikk célja ugyanis az utazáshoz közvetlenül kapcsolódóan befizetett díjak megtérítése, nem pedig valamennyi, az utazással összefüggésben megfizetett díj megtérítése.