EH 2006.1421 I. A hitelintézet képviselőjének kell tekinteni az ügyintézés helyén dolgozó alkalmazottat, ezért az adós eleget tesz az óvadék-kiegészítési kötelezettségének, ha a készpénzt, illetve az értékpapírok transzferálására vonatkozó megbízást az alkalmazottnak átadja [Ptk. 219. § (2) bek., 220. § (1) bek.].
II. Az általános szerződési feltételeket kidolgozó hitelintézetnek kell viselnie a feltételek egyértelműségének hiányából eredő következményeket [Ptk. 207. § (1) bek.; Legfelsőbb Bíróság GK 37. sz. állásfoglalás].
Az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállás szerint az alperes, mint megbízó és a perben nem álló L. B. Rt. mint megbízott között 1997. március 12-én létrejött megállapodásban a megbízott lehetővé tette, hogy a megbízó dolgozója használja a megbízott valamennyi infrastruktúráját, továbbá a megbízó nevében eljárva a megbízott telephelyén (T.-ban) a megbízó szolgáltatásaként - értékpapír-fedezet mellett történő hitelezést (lombardhitel) ajánljon az ügyfelek részére.
A megbízó alperes az alkalmazottja közreműködésével kötött kölcsönszerződések fedezeteként rendelkezésre bocsátandó értékpapírok kezelésével bízta meg az L. B. Rt.-t. A felperesek az L. B. Rt. t.-i irodájában lombardhitel-szerződést kötöttek az alperes takarékszövetkezettel. A szerződés aláírásával és bonyolításával kapcsolatos ügyintézést a t-i irodában Sz. K. az alperes területi képviselője végezte, aki egyidejűleg az L. B. Rt.-vel is alkalmazotti jogviszonyban állt.
Az alperes az 1998. augusztus 24-én kötött lombardhitel-szerződés szerint 1 615 000 Ft kölcsönt nyújtott az I. rendű felperesnek 1999. február 24-ei lejáratra. A kölcsön fedezeteként a felperes 250 db 1000 Ft/db névértékű TVK részvényt adott át. A szerződésben kikötötték, hogy a kritikus 1 (K1) érték a kölcsöntőke aktuális összegének 130%-a, a kritikus 2 (K2) érték annak 125%-a. A fedezetül átadott értékpapír-mennyiség a szerződéshez óvadékul szolgált. A K1, illetőleg K2 értéknek azért volt jogi jelentősége, mert a szerződés 5. pontja szerint amennyiben az óvadékul szolgáló értékpapírok árfolyama a K1 értéket eléri, a takarékszövetkezet felszólítását követő 3 napon belül az adós köteles volt olyan értékben pótfedezetet felajánlani, hogy a portfóliójának értéke meghaladja a K1 értéket. A 6. pont szerint amennyiben az adós a takarékszövetkezet felhívásától számított 3 napon belül nem ajánlja fel a pótfedezetet, avagy az értékpapír portfólió értéke a K2 értékre vagy az alá csökken, a hitelező jogosult a kölcsönszerződésben foglalt jogával élve a szerződést azonnal lejárttá tenni, a portfólióban lévő értékpapírokat értékesíteni és a befolyó vételárból a követelését kielégíteni. Az I. r. felperes 1998. szeptember 4-én - értesítésre - pótfedezetként további 40 db TVK részvényt szeptember 11-én pedig 110 db TVK részvényt adott át és még ugyanezen a napon 70 000 Ft-ot befizetett az L. B. Rt. t-i pénztárába. 1998. szeptember 15-én értesítést kapott arról, hogy a részvényeit szeptember 11-én az alperes kényszerértékesítette.
Az alperes az 1998. június 8-án kötött lombardhitel-szerződéssel 2 505 000 Ft kölcsönt nyújtott a III. r. felperesnek 1998. december 9-ei lejáratra. A K1 értéket a kölcsöntőke 130%-ában, a K2 értéket annak 125%-ában határozták meg. A III. r. felperes a kölcsön biztosítására óvadékként 1100 db összesen 1 100 000 Ft névértékű TVK részvényt adott át. Felhívásra utóbb fedezetként felajánlott további 100 db TVK részvényt, valamint 280 db MATÁV részvényt, végül 1998. szeptember 11-én felhívásra 184 000 Ft-ot, szeptember 14-én pedig további 400 000 Ft-ot befizetett. Ennek ellenére 1998. szeptember 11-én a III. r. felperes részvényeinek kényszerértékesítésére került sor.
Az alperes az 1997. december 17-én kötött lombardhitel-szerződéssel 2 510 000 Ft kölcsönt nyújtott a IV. r. felperesnek 1998. június 17-ei lejáratra. A K1 értéket 135%-ban, a K2 értéket 130%-ban határozták meg. A kölcsönszerződés lejáratát 1998. december 17-ére módosították. A kölcsönszerződést a IV. r. felperes által átadott 450 db TVK részvény, 100 db D. Rt. részvény és 365 db M. részvény biztosította.
A IV. r. felperes 1998. szeptember 4-én felhívásra pótfedezet címén 280 000 Ft-ot fizetett be, majd 40 db TVK részvényt bocsátott rendelkezésre és befizetett további 140 000 Ft-ot. 1998. szeptember 8-án az L. B. Rt. ismét pótfedezet nyújtására szólította fel, ekkor a IV. r. felperes 40 000 Ft készpénzt befizetett. Szeptember 14-én ismételt felhívásra 300 db G. Rt. részvényt adott át alperesnek. 1998. szeptember 16-án újból felhívást kapott további 593 000 Ft pótfedezet nyújtására, amelynek eleget tett, közben szeptember 11-én a részvényeit értékesítették.
Az alperes az 1997. december 22-én kelt lombardhitel-szerződéssel 1 650 000 Ft kölcsönt nyújtott az V. r. felperesnek 1998. június 23-ai lejáratra. A szerződés szerint a K1 értéket a kölcsöntőke 135%-ában, a K2 értéket annak 130%-ában határozták meg. A szerződést 1998. június 29-én akként módosították, hogy a lejárat időpontját 1998. december 29-ében határozták meg. A kölcsönt 500 db R. részvény 500 000 Ft névértékben, valamint 330 db TVK részvényt, 330 000 Ft értékben biztosította. Az V. r. felperes felhívásra 1998. augusztus 28-án 64 db TVK részvényt, szeptember 4-én 75 db, szeptember 8-án további 44 db TVK részvényt adott át az alperesnek pótfedezetként. Ismételt felhívásra 1998. szeptember 11-én hiteltörlesztés címén befizetett 200 000 Ft készpénzt az L. B. Rt. t.-i pénztárába, ezt követően értesítést kapott, hogy az értékpapírjait 1998. szeptember 11-én értékesítették.
Az alperes az 1998. augusztus 13-án kötött lombardhitel-szerződéssel 1 165 000 Ft kölcsönt nyújtott a VI. r. felperesnek 1999. február 12-ei lejáratra. A szerződésben a K1 értéket 130%-ban, a K2 értéket 125%-ban határozták meg. A kölcsönszerződés fedezeteként a VI. r. felperes 508 db TVK részvényt adott át 508 000 Ft névértéken. A VI. r. felperes 1998. szeptember első hetében látva a részvények árfolyamesését, előzetes felhívás nélkül, önként 30 db M. részvényt ajánlott fel pótfedezetként, majd szeptember 9-én hiteltörlesztés címén befizetett 150 000 Ft-ot és áttranszferált további 5 db É. részvényt. Szeptember 11-én felhívásra befizetett további 130 000 Ft-ot. Ezt követően szeptember 15-én az L. B. Rt. irodájában arról tájékoztatták, hogy a részvényeit az alperes szeptember 14-én értékesítette. 1998. szeptember 21-én ismételten értesítették, hogy a részvényeit az alperes tévedésből visszavásárolta és az újabb árfolyamesésre figyelemmel fizessen be további 650 000 Ft-ot. A VI. r. felperes felkereste az alperes b.-i irodáját a helyzet tisztázása érdekében, aholis azt a felvilágosítást kapta, hogy szeptember 21-én a részvényeit ismételten értékesítették.
Az alperes az 1998. augusztus 13-án kötött lombardhitel-szerződéssel 1 125 000 Ft kölcsön nyújtott a VII. r. felperesnek 1999. február 12-ei lejáratra. A K1 értéket a kölcsön 130%-ában, a K2 értéket annak 125%-ában határozták meg. A kölcsönt a VII. r. felperes által átadott 490 db, összesen 490 000 Ft névértékű TVK részvény biztosította. A VII. r. felperes 1998. augusztus 31-én - felhívásra - 40 db TVK részvényt adott át pótfedezetként, majd 1998. szeptember 4-én befizetett 50 000 Ft-ot az L. B. Rt. t.-i pénztárába. Szeptember 9-én felhívás nélkül 30 db Z. részvényt ajánlott fel pótfedezetként, majd szeptember 11-én ismételt felhívást kapott 197 000 Ft befizetésére. E felhívásra 3 napon belül - szeptember 14-én - 300 000 Ft-ot fizetett be hiteltörlesztés címén. 1998. szeptember 16-án kapott arról értesítést, hogy a részvényeit kényszerértékesítették, utóbb értesítették, hogy a részvényeit visszavásárolták, majd arról, hogy ismételten értékesítették. Az elszámolást valamennyi felperessel elvégezték, amit VI. és VII. r. felperesek jogfenntartással fogadtak el.
Az I., III-V. rendű felperesek állították, hogy az alperes jogszerűtlenül szüntette meg a közöttük fennálló kölcsönszerződéseket, mert helytelenül számolta ki a biztosítékul felajánlott portfólió aktuális értékét. Tekintve, hogy a szerződés szerint annak értékét a napi átlagár alapján kell meghatározni. Szeptember 11-én - az értékesítéskor - ezek az átlagárak nem álltak rendelkezésre, így csak a szeptember 10-én fennálló átlagár alapján lehetett volna a K1, illetve a K2 értéket meghatározni. Amennyiben ezt veszi figyelembe az alperes, úgy a portfólió értéke nem csökken olyan szintre, ami alapot adott volna a szerződés lejárttá tételére és a portfólió kényszerértékesítésére. Amennyiben az alperes jogszerűtlenül nem szünteti meg a kölcsönszerződést, annak lejártakor a felek közötti elszámolás kedvezőbben alakult volna, mert lejáratkor lényegesen magasabb volt a részvények árfolyamértéke.
A VI. és VII. r. felperesek arra is hivatkoztak, hogy az alperes megszegte a Ptk. 4. §-ának (1) és (4) bekezdésében írt együttműködési kötelezettségét, mert tévesen tájékoztatta őket az értékpapír portfóliójuk kényszerértékesítéséről, így megfosztotta őket annak lehetőségétől, hogy pótfedezet felajánlásával a kényszerértékesítést elkerüljék. Mindezekre figyelemmel a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése, valamint a Ptk. 4. §-ának (1) bek. és (4), 339. §-ának (1) bekezdése alapján az I. r. felperes 465 300 Ft, a III. r. felperes 1 122 400 Ft, a IV. r. felperes 1 027 690 Ft, az V. r. felperes 497 915 Ft, a VI. r. felperes 671 986 Ft, a VII. r. felperes 628 720 Ft és kamatai, valamint a perköltség megfizetésére kérte az alperest kötelezni. A VI. és VII. r. felperesek másodlagos kereseti kérelmükben 299 521 Ft, illetőleg 373 300 Ft és kamatai megítélését kérték.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a kényszerértékesítés minden felperes esetében jogszerű volt, mégpedig az I-V. r. felperesnél az 1998. szeptember 11-ei, a VI. és VII. r. felperesnél a szeptember 21-ei árfolyamon. Az e napon történő értékesítés az általános szerződési feltételek II/9/5-6. és 7. pontján alapult. Előadta, hogy az értékesítésre a kielégítési jog megnyílásának napján érvényes, illetve elérhető árfolyamon kerülhet sor. Az értékesítés megnyílása az az időpont, amikor a portfólió értéke a K2 értéket eléri vagy az alá csökken. Állítása szerint a perbeli esetben erre 1998. szeptember 11-én, illetve szeptember 21-én került sor, ezért a szeptember 11-én, illetve 21-én elérhető árfolyam az irányadó.
Állította, hogy az L. B. Rt. nem volt az alperes teljesítési segédje, ezért a felperesek által fedezetként vagy pótfedezetként rendelkezésre bocsátott értékpapírokat csak akkor vehette figyelembe, amikor azok az alperesnek a K. Rt.-nél vezetett értékpapírszámlájára megérkeztek. A pénzben befizetett összegek tekintetében pedig a teljesítésre csak akkor került sor, ha az összeg az alperes számláján jóváírásra került. Sem jogszabály, sem szerződés nem kötelezte arra, hogy az L. B. Rt.-nek a felperesek által befizetett pénzösszeget vagy rendelkezésre bocsátott értékpapírt teljesítésként elfogadja. A VI. és a VII. r. felperesek tekintetében előadta, hogy 1998. szeptember 11-én az értékpapír portfóliójuk értéke a K1 szintet meghaladta, ezért nem sértette meg az együttműködési kötelezettségét azzal, hogy a kényszerértékesítést nem szeptember 11-én, hanem szeptember 21-én végezte.
Az elsőfokú bíróság ítéletében kötelezte az alperest, hogy fizessen meg az I. r. felperesnek 292 853 Ft-ot, a III. r. felperesnek 1 049 312 Ft-ot, a IV. r. felperesnek 1 023 956 Ft-ot, az V. r. felperesnek 361 649 Ft-ot, a VI. r. felperesnek 562 613 Ft-ot, a VII. r. felperesnek 574 291 Ft-ot, és ennek kamatait, valamint rendelkezett a perköltségekről és az államnak járó illeték megfizetéséről. A lombardhitel-szerződés általános feltételeinek II/9/1. pontja alapján megállapította, hogy az óvadékul átadott értékpapírok értéke a tőzsdére bevezetett értékpapírok esetén az adott napon érvényesülő tőzsdei napi átlagárat jelenti, az OTC piacon forgalmazott értékpapír esetén pedig az adott napon érvényesülő legjobb meghirdetett vételi ajánlati árat. A napi átlagár a tőzsdenap végén számítandó átlagárat jelenti, így a fedezetként felajánlott portfólió értéke az előző napi átlagár alapján állapítható meg, és ha az érték a kölcsöntőke aktuális összegének alapulvételével meghatározott K2 értéket eléri vagy az alá csökken, lehet helye másnap a portfólió kényszerértékesítésének. E számítási mód alapján az I-V. r. felperesek portfóliójának 1998. szeptember 11-én történt kényszerértékesítése jogszerűtlen volt, mert az előző napon - szeptember 10-én - a portfólió értéke fölötte volt a K2 értéknek. Az alperes ezért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése és 339. §-ának (1) bekezdése szerint köteles az I., III-V. r. felperesek kárát megtéríteni. Az I-V. r. felperesek kára annak a haszonnak az elmaradása, ami a kölcsönszerződés lejáratakor a kölcsön hiánytalan visszafizetése és a részvényeknek a lejárat napján fennálló árfolyama között megállapítható.
Megállapította, hogy az L. B. Rt. az alperes teljesítési segédje volt, így a Ptk. 315. §-a szerint a felperesek hozzá intézett nyilatkozata az alperessel szemben joghatályosnak, a pénztárba történő befizetések az alperes javára történő teljesítésnek minősülnek.
A VI. és VII. r. felperes vonatkozásában felróható módon járt el az alperes, amikor tévesen arról értesítette őket, hogy a fedezetként felajánlott portfóliójukat 1998. szeptember 14-én értékesítette. Valójában ezeknek az értékpapíroknak az értékesítésére 1998. szeptember 21-én került sor. A VI. és VII. r. felperesek törekedtek a hitelszerződés fenntartására, felhívásra a kért pótfedezetet minden esetben rendelkezésre bocsátották. Amennyiben az alperes eleget tesz a Ptk. 3. §-ában írt együttműködési kötelezettségének, a felek között a szerződés annak lejáratáig fennmaradhatott volna. A kárszámításnál a VI. és VII. r. felperesek esetében a korábbi számítási módot alkalmazta.
A másodfokú bíróság az alperes fellebbezése folytán hozott ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett rendelkezéseit nem érintve, fellebbezett rendelkezéseit megváltoztatta és az I., III-VII. r. felperesek keresetét teljes terjedelmében elutasította. Kifejtette, hogy a felperesek a kereseti kérelmüket a Ptk. 318. és 339. §-ára alapítva szerződésszegéssel okozott kár megtérítése iránt terjesztették elő. A Pp. 164. §-a alapján ezért a felpereseket terhelte annak bizonyítása, hogy fennállnak a kártérítés konjunktív feltételei, nevezetesen, hogy az alperes szerződésszegést követett el, továbbá, hogy ezzel okozati összefüggésben káruk keletkezett. Az I., III-V. r. felperesek az őket ért kár okaként arra hivatkoztak, hogy a kényszerértékesítés feltételei 1998. szeptember 11-én nem álltak fenn, a VI. és VII. r. felperesek pedig emellett az alperes részéről az együttműködési kötelezettség megsértését is állították.
A kényszerértékesítés szerződési feltételeinek fennállását illetően a másodfokú bíróság megállapítása szerint a peres felek között két körülmény volt vitatott az elsőfokú eljárásban egyrészt, hogy az L. B. Rt. az alperes teljesítési segédje volt-e, másrészt, hogy milyen érték figyelembevételével kell számítani azt a K2 értéket, amely alapot adott a kényszerértékesítésre. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a szerződés II/9/6. pontja a kényszerértékesítés feltételeit határozza meg. "A szerződés II/9/6. pontja tartalmilag nem a szerződés II/9/2. pontjára utal vissza, így a K2 érték meghatározásánál nem irányadó a szerződés II/9/2. pontja sem".
A másodfokú bíróság jogi álláspontja szerint a felperesek nem bizonyították, hogy az L. B. Rt. az alperes teljesítési segédje volt. És mert az L. B. Rt. teljesítési segédi minősége nem nyert bizonyítást, a kényszerértékesítés során nem állapítható meg az alperes szerződésszegése. Ennek hiányában a kártérítés további elemeit vizsgálni nem kell.
Kifejtette, hogy a felperesek fellebbezési ellenkérelmükben hivatkoztak a Ptk. 220. §-ára, amely alapján Sz. K. az alperes képviselőjének volt tekinthető a szerződések megkötésénél és lebonyolításánál, továbbá korábbi ügyekben hozott jogerős ítéletekre, amelyekre utalva azt kifogásolták, hogy az alperes a kényszerértékesítés időpontjában nem tette lejárttá a szerződéseket, így a kényszerértékesítés már ez okból is jogszerűtlen volt. Mivel a felperesek ezekre az elsőfokú eljárásban nem hivatkoztak, mint új tényre és jogi alapra a másodfokú eljárásban már nem hivatkozhattak, e hivatkozásukat a másodfokú bíróság nem vizsgálta.
A jogerős ítélet ellen az I., III., IV., V., VI. és VII. r. felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet, amelyben annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyását kérték. A másodfokú bíróság részéről eljárásjogi és anyagi jogi jogszabálysértésekre egyaránt hivatkoztak. Előadták, hogy a másodfokú bíróság megsértette a Pp. 3. §-ának (2) bekezdésében, 163. §-ának (1) és (3) bekezdésében, a 206. §-ának (1) bekezdésében, a 235. §-ának (1) bekezdésében, a 244. §-ának (1) bekezdésében, a 247. §-ának (1) bekezdésében és a 253. §-ának (3) bekezdésében, továbbá a Ptk. 207. §-ának (1) bekezdésében és 315. §-ában írt rendelkezéseket. Sérelmezték, hogy a másodfokú bíróság nem vette figyelembe a fellebbezési ellenkérelmükben előadottakat. Azt nem vitatták, hogy új tényként hivatkoztak korábbi másodfokú ítéletek érvrendszerére, ez azonban állításuk szerint a Pp. 235. §-a (1) bekezdésének keretein belül történt. Állították, hogy az általuk előadottak nem minősültek a kereset meg nem engedett megváltoztatásának. A keresetnek sem a jogalapja, sem pedig az összegszerűsége nem változott, tartalmilag továbbra is szerződésszegéssel okozott káruk megítélését kérték. A fellebbezési ellenkérelmükben olyan új tényre hivatkoztak, amelyről egyidejűleg azt is valószínűsítették, hogy arról az elsőfokú határozat meghozatalát követően szereztek tudomást, ezért a fellebbezésben előadott kérelmekkel a másodfokú bíróságnak érdemben kell foglalkozni.
Sérelmezték a másodfokú bíróság azon megállapítását, miszerint a felperesek csupán a fellebbezési ellenkérelmükben hivatkoztak a Ptk. 220. §-ára, amely alapján Sz. K. a szerződések megkötésénél és lebonyolításánál az alperes képviselője volt, így mindaz ami az alkalmazott közreműködésével történt, az az alperes közreműködésével történtnek tekintendő. Az alpereshez történt teljesítésként kell ezért figyelembe venni azt a teljesítést, amit a t.-i fiókban teljesítettek. Az ügyintézési helyszínként megjelölt t.-i fiókban, az ügyintézői munkakörben alkalmazott Sz. K. tevékenykedett, ezért ezt az ügyintézési helyszínt megalapozottan tekinthették a felperesek az alperes T.-ban telepített ügyintézésre illetékes egységének. Az e helyszínen történő teljesítések joghatályát az alperes üzletszabályzata 1.6.1. pontjának utolsó fordulata is megalapozza. A teljesítés joghatályossága szempontjából nincs jogi jelentősége annak, hogy adott-e pénzkezelésre jogot az alperes az ügyintézői munkakörben tevékenykedő alkalmazottjának. Sérelmezték annak megállapítását, hogy nem bizonyították az L. B. Rt. teljesítési segédi minőségét.
Előadták, hogy a másodfokú bíróság jogellenesen állapította meg, hogy milyen érték figyelembevételével kell számítani a K2 értéket. Ez dönti el, hogy megnyílt-e az alperes joga adott időpontban a kölcsönszerződések lejárttá tételére, illetőleg a portfólió kényszerértékesítésére. Azon túl, hogy az alperes nem tette lejárttá a kölcsönszerződéseket, - enélkül pedig a kényszerértékesítés mindenképpen jogellenes magatartásnak minősül - a másodfokú bíróság a szerződés II/9/6., II/7., II/9/3. és a II/9/2/A. pontjának téves értelmezésével vont le helytelen következtetéseket az alperesi kényszerértékesítés jogszerűségére. A II/7. pont az értékpapír portfólió fogalmát határozza meg. A II/9/2/A., II/9/3., valamint a II/9/6. pont rendelkezéseiből lehet megállapítani, hogy mikor következik be a szerződésben írt K2 érték. A II/9/2/a. pontban írt átlagár csak a tőzsdei nap végén, a nap utolsó ügyletkötése során érvényesülő vételár ismeretében határozható meg. A kényszerértékesítésre ezért szükségszerűen csak a következő tőzsdei napon nyílik lehetőség, mégpedig az előző napi átlagár alapulvételével. Szeptember 11-én tehát az alperes csak a szeptember 10-ei értéket vehette figyelembe, szeptember 10-én viszont nem csökkent a K2 pont alá a portfólió értéke, ezért szeptember 11-én az értékesítésre az alperesnek nem volt törvényes lehetősége. Ezzel szemben az alperes a saját előadása szerint is (14. sorszámú jegyzőkönyv 4. oldal) a tőzsdei nap vége előtt értékesítette az I., III-V. r. felperesek portfóliáját, mégpedig becsült árfolyamon, amire nem volt jogi lehetősége.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság tanácsban is megvizsgálta a felperesek felülvizsgálati kérelmét és azt a következők szerint alaposnak találta.
Abban elfogadja a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság jogi álláspontját, hogy a perben nem nyert bizonyítást az a körülmény, miszerint az L. B. Rt. az alperes teljesítési segédje volt.
Jogsértéssel állapította meg azonban, hogy az L. B. Rt. t.-i
pénztárába a felperesek által pótfedezet avagy törlesztés címén befizetett készpénzt, valamint az L. B. Rt. részére a felpereseknek a nála vezetett részvényszámlájáról részvény transzferálásra adott megbízásokat csak akkor lehetett a portfólió K1, illetőleg K2 értékének meghatározásánál figyelembe venni, ha a készpénz az alperes számláján jóváírásra került, illetőleg amikor az áttranszferált részvényeket a K. Rt. az alperes nála vezetett értékpapírszámláján jóváírta. Az iratokból, a felperesek által csatolt nyugtákból K.-né R. I. - az alperes akkori hitelosztályának vezetője, - Sz. K. az alperes t.-i területi képviselője, valamint N. F. az L. B. Rt. akkori fiókvezetője tanúvallomásából megállapítható, hogy a szerződéseknek az ügyfelek általi aláíratása, a velük való kapcsolattartás, a pótfedezet befizetésének szükségességéről való tájékoztatás, továbbá a pótfedezet befizetésének, illetőleg e vonatkozásban transzfermegbízásoknak az elfogadása, az ügyfél L. B. Rt.-nél vezetett értékpapírszámlájának figyelemmel kísérése, Sz. K.-nak az alperes t.-i területi képviselőjének feladata, amely feladatát az alperes által az L. B. Rt. t.-i fiókjában biztosított az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyiségben végezte. Nevezett az ügyfelek L. B. Rt.-nél vezetett értékpapírszámlájának adataihoz oly módon jutott hozzá, hogy egyúttal az L. B. Rt. alkalmazásában is állt. Azt, hogy nevezett az alperes t.-i területi képviselőjeként tevékenykedett, az alperes a 29. sz. előkészítő iratában maga is elismerte. Az alperes Sz. K.-t táblázattal értesítette azon ügyfelekről, akiknek a portfóliója az árfolyamcsökkenés miatt pótlásra szorult. Ő hívta fel az ügyfelet a pótlás elvégzésére, ami a gyakorlatban kétféle módon történt, nevezetesen készpénz befizetésével az L. B. Rt. pénztárába avagy részvénytranszfer indításával az ügyfélnek az L. B. Rt.-nél vezetett értékpapírszámlájáról. A befizetésről, illetőleg az értékpapír transzfer elindításáról a területi képviselő nyomban értesült és még aznap értesítette az alperes b.-i központját, így az alperes központja is haladéktalanul tájékoztatást kapott a fedezet aktuális állapotáról. Sz. K.-t ezért a lombardhitel-szerződések fedezete kiegészítésének lebonyolításánál a Ptk. 220. §-ának (1) bekezdése szerint az alperes képviselőjének kell tekinteni. A Ptk. 220. §-ának (1) bekezdése értelmében az áru adásvételét vagy egyéb szolgáltatás nyújtásával rendszeresen foglalkozó jogi személyek az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyiségeiben dolgozó alkalmazottait és tagot - amennyiben jogszabály eltérően nem rendelkezik, vagy a körülményekből más nem következik - az ott szokásos szerződések megkötésénél és lebonyolításánál a jogi személy képviselőjének kell tekinteni.
Az általános szerződési feltételek csak a kölcsönszerződés létrejöttét, visszafizetésének idejét és módját rendezik. A fedezet kiegészítésének teljesítési helyére, a teljesítés napjára nézve viszont rendelkezést nem tartalmaznak. E vonatkozásban az ügyintézés helyének az L. B. Rt. által infrastruktúrával együtt átengedett helyiséget kell tekinteni (üzletszabályzat 1.6.1. pont), és az ott dolgozó alkalmazottat pedig olyan személynek, aki jogosult a befizetések és az értékpapír felajánlások fogadására. Ugyanis sem az általános szerződési feltételekből, sem a körülményekből nem kellett a felpereseknek másra következtetniük. Az ügyintézés helyére tekintettel a pénztári befizetések az alperes pénztárában való befizetésnek minősülnek. Nincsen jogi jelentősége tehát annak, hogy mikor kerültek a befizetett pénzösszegek az alperes bankszámláján, illetve az értékpapírok az alperes értékpapírszámláján jóváírásra. Helytállóan hivatkoztak ezért a felperesek arra, hogy az általuk teljesített pótbefizetések, illetőleg transzferálások a K1, illetve K2 értékek meghatározásakor nem voltak figyelmen kívül hagyhatók arra hivatkozással, hogy az alperes számláin még nem kerültek jóváírásra.
Téves a másodfokú bíróságnak az a megállapítása, miszerint a felpereseknek Sz. K. tevékenységével kapcsolatban a másodfokú eljárásban a Ptk. 220. §-ára történő hivatkozása a Pp. 247. §-ában írt keresetváltoztatás tilalmába ütközik. A Pp. 247. §-ának (1) bekezdése értelmében - az a), b), c) pontokban írt kivételektől eltekintve - a másodfokú eljárásban a keresetet megváltoztatni nem lehet. A felperesek azonban a másodfokú eljárásban nem éltek meg nem engedett keresetmódosítással. Megállapítható, hogy keresetüket az első- és másodfokú eljárásban ugyanazon tényállásra alapítva, ugyanazon kölcsönszerződés megszüntetésével okozott kár megtérítése iránt tartották fenn, elsősorban az L. B. Rt. teljesítési segédi minőségére hivatkozással. Az elsőfokú eljárásban a 33. sorszámú jegyzőkönyv 12. oldalának utolsó bekezdésében azonban előadták, miszerint a keresetüket arra is alapítják, hogy Sz. K. az alperes t.-i területi képviselője az alperes képviseletében eljáró személynek minősül, ezért mindazok a nyilatkozatok és teljesítések, amelyek az ő tudtával történtek vagy azokat hozzá intézték, az alperessel szemben joghatályosak. Tény, hogy a jogi képviselő e nyilatkozat megtételekor nem hívta fel - kifejezetten - az általa előadottak alátámasztására a Ptk. 220. §-ának (1) bekezdését. A Pp. 3. §-ának (2) bekezdése értelmében azonban a bíróság a fél által előadott kérelmeket és nyilatkozatokat nem alakszerű megjelölésük, hanem tartalmuk szerint veszi figyelembe. A fenti nyilatkozat tartalma pedig az volt, hogy a felperesek hivatkoztak Sz. K. alperesi képviselői mivoltára és erre alapítva is kérték a t.-i fiókban történt befizetéseket és transzferindításokat az alperessel szemben abban az időpontban joghatályosnak tekinteni, amikor azok a helyszínen megtörténtek. A másodfokú bíróságnak ezért a felperes által e körben előadottakat érdemben el kellett volna bírálnia. A fenti kérdésben való döntéshez az adatok rendelkezésre állnak, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése értelmében érdemben foglalt állást a vitatott kérdésben.
Állást kellett foglalni továbbá abban a kérdésben is, hogy a szerződés lejárttá tételét annak napján érvényes, vagy az azt megelőző napi árfolyam alapozta-e meg, továbbá, hogy a fentiek szerint körülhatárolt portfólió értékét milyen módon - a napi átlagár vagy más érték figyelembevételével - kellett-e kiszámítani.
Az értékesítés napjául az alperes többször, többféle időpontot jelölt meg. Az elsőfokú bíróság az I., III., IV. és V. r. felperesek tekintetében a feltárt bizonyítékok az 1998. szeptember 11-én történt értékesítést fogadta el. A 33/F/1. sorszám alatt csatolt, a felek által 1998. október 15-én felvett jegyzőkönyvben az alperes úgy nyilatkozott, hogy nevezettek részvényeinek eladása 1998. szeptember 11-én történt. Az R. bank Rt. 1998. szeptember 14-én kelt, a 29/A/1/A. és A/1/B. sz. alatt csatolt, az alpereshez címzett levelében és feltüntette, hogy 1998. szeptember 11-én 10 821 db M. Rt. és 30 000 db TVK részvény (szállítására) került sor értékesítés céljából. Ezekből nem lehetett szám szerint megállapítani, hogy köztük a felperesek részvényei szerepeltek-e. Mivel azonban az alperes úgy nyilatkozott, hogy ezek az iratok az eladás bizonyítékai, egyértelmű, hogy az R.bank szeptember 11-én vette át értékesítésre a részvényeket. Helytállóan állapította meg ezért az elsőfokú bíróság, hogy nevezettek vonatkozásában az értékesítés napjának 1998. szeptember 11-ét kell tekinteni.
Vizsgálni kellett az eljárt bíróságoknak, hogy e napon fennálltak-e az értékesítés feltételei. E feltételeket a szerződés
II/9/6. pontja tartalmazza. Eszerint, ha a portfólió értéke a K2 összegre, vagy az alá csökken, a takarékszövetkezet jogosult a szerződést azonnal lejárttá tenni és a portfólióban lévő értékpapírokat értékesíteni.
Az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a K2 érték meghatározásánál az előző napi árfolyamérték az irányadó. A szerződés II/9/2. pontja szerint az óvadékul átadott értékpapírok értéke
a) tőzsdére bevezetett értékpapír esetén az adott napon érvényesülő tőzsdei napi átlagárat,
b) OTC piacon forgalmazott értékpapír esetében pedig az adott napon érvényesülő legjobb meghirdetett vételi ajánlati árat jelenti. A perbeli esetben a II/9/2/a. pontban írtaknak van gyakorlati jelentősége, tekintve, hogy a felperesek által óvadékul adott értékpapírok zöme tőzsdére bevezetett TVK részvény volt.
Tévesen értelmezte tehát a másodfokú bíróság az óvadékul szolgáló értékpapírok árfolyamának megállapítására vonatkozó kikötést. A szerződéskötésre az alperes által megfogalmazott általános szerződés feltételek szerint került sor. Az alperestől, mint hitelintézeti tevékenységet végző szervezettől elvárható, hogy e feltételeket egyértelműen úgy fogalmazza meg, hogy azok tartalma felől ne legyen kétség. Az egyértelműség hiányának következményeit a feltételek kidolgozójának kell viselnie (Legfelsőbb Bíróság GK 37. számú állásfoglalás). A Ptk. 207. §-ának (1) bekezdése szerint, mind a szavak általános jelentése szerint, mind az alperes feltehető akaratára tekintettel a felperesek akként érthették a vitatott kikötést, hogy a portfólió mindenkori értékének megállapítására az adott napon érvényesülő tőzsdei átlagáron kerül sor. A szerződés csak a II/9/2. pontban határozza meg az értékmegállapítás módját, később erre nézve nem tartalmaz rendelkezést. A II/9/3. pontból viszont nem lehet arra következtetni, hogy ez a számítási mód csak és kizárólag az induló fedezeti értékre vonatkozik. Egyrészt azért, mert nincsen más számítási mód, másrészt azért, mert az említett pont csak azt rögzíti, hogy az adós elfogadja azt az értékmeghatározást, amelyet a szerződés I/6. pontja tartalmaz.
Tekintve, hogy a napi átlagár csak az utolsó kötést követően állapítható meg, nyilvánvaló, hogy a portfólió értékének meghatározásánál az előző napi átlagárat kell alapul venni. Az alperes által a felpereseknek küldött, a pótfedezet biztosítására vonatkozó felhívások is azt támasztják alá, hogy ezt korábban maga az alperes is így értelmezte. A keresetlevélhez F/IV/6., F/VII/5. szám alatt csatolt felhívásokban az alperes 1998. szeptember 10-én azt közölte a felperesekkel, hogy az 1998. szeptember 10-ét megelőző napi árfolyamérték alapján a portfólió értéke a K1 színt alá csökkent, ezért pótfedezet biztosítása szükséges. A szerződésben nem fogalmaztak meg olyan kikötést a felek, hogy a K1 és a K2 érték számítási módja egymástól eltér, ezért a K2 érték számításánál ugyanúgy a portfólió előző napi árfolyamát kell figyelembe venni, mint az alperes által is alkalmazott módon a K1 érték számításánál. E számítási mód alkalmazását állította egyébként K.-né R. I. is az elsőfokú eljárásban tett tanúvallomásában. Amennyiben szeptember 10-én a portfólió fentiek szerint számított értéke a K2 értéket elérte vagy az alá csökkent, az alperes jogosult volt a portfóliót értékesíteni. Az alperes a fellebbezésében már nem állította, hogy a szeptember 10-ei árfolyam-átlagár alapján is elérte volna a felperesek portfóliójának az értéke a K2 értéket, ezért az I., III., IV. és V. r. felperesek vonatkozásában az értékesítés és a szerződés megszüntetése az alperes részéről jogellenesen történt, ezzel az alperes szerződésszegést követett el, amely megalapozza a kárfelelősségét.
A portfólió eladási ára ettől független, azt a szerződés II/9/7. pontja alapján kell megállapítani.
A VI. és VII. r. felperesek vonatkozásában a téves tájékoztatás az alperes részéről az iratok szerint bizonyított volt, ezért nevezettek a Ptk. 4. §-ának (3) bekezdésében foglaltak megsértése miatt kérhették az okozott káruk megtérítését.
Alaptalanul hivatkozott az alperes arra, hogy sem a kár bekövetkezése, sem annak összege nem bizonyított, mivel a szerződések lejártáig még 4-5 hónap volt hátra, nem lehet arra ítéleti bizonyossággal következtetéseket levonni, hogy a felperesek az értékpapírjaikat a lejáratig megtartották volna, ezért a kárszámításnál nem vehető figyelembe, hogy milyen értéket értek el a szerződések lejártának időpontjában. Az tény, hogy a szerződésekből négy-öt hónap volt hátra a lejáratig, a tőzsdei árfolyamesés azonban igen rövid idő alatt megállt, szeptember végére a tőzsde megnyugodott és a portfóliók gerincét képező TVK részvények árfolyama szeptember 29-én már meghaladta a darabonkénti 2000 Ft-ot, október 5-étől kezdve pedig 1-2 nap kivételével folyamatosan emelkedett, október 29-ére elérte a 2800 Ft-ot, decemberben pedig már meghaladta a 3000 Ft-ot is. Ugyanakkor az I-V. r. alperesek semmi jelét nem adták annak, hogy az értékpapír portfóliójuktól meg akartak volna válni. Az iratokból megállapítható, hogy valahányszor felhívást kaptak az alperestől a fedezet pótlására, annak haladéktalanul eleget tettek vagy úgy, hogy az óvadék összegét kiegészítették, vagy úgy, hogy a kölcsön összegét törlesztették. Bármelyik módot választották, az mindenképpen kihatott a K1 illetőleg a K2 értékre. A VI. és VII. r. felperesek pedig az alperes felróható magatartása miatt még csak esélyt sem kaptak arra, hogy pótfedezet biztosításával elkerülhessék a szerződés megszüntetését és a portfóliójuk értékesítését. Az alperesnek egyébként módja és lehetősége lett volna arra, hogy a felperesek jogellenesen értékesített értékpapírjait visszavásárolja, ezt azonban az általa állított alacsony áron sem végezte el, mert az volt az álláspontja, hogy jogszerűen szüntette meg a felperesek szerződését és jogszerűen értékesítette az értékpapírokat. Helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperesek kára az az elmaradt haszon volt, ami a szerződés lejártának időpontjában az alperest megillető kölcsönkövetelés és annak járulékai, valamint az ebben az időpontban az értékpapírok elérhető árfolyama között mutatkozott. A kár és az alperes felróható magatartása között az okozati összefüggés a már kifejtettek szerint fennáll, ezért nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor az alperest az ítéletben írt összegű kártérítés megfizetésére kötelezte.
Annyiban alapos volt az alperesnek az elsőfokú bíróság ítélete elleni fellebbezése, hogy a késedelmi kamat kezdő időpontját a bíróság tévesen állapította meg. A felperesek kára a kölcsönszerződés lejártának napján következett be. A Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése szerint a kártérítés a károsodás tekintetében nyomban esedékes. A (2) bekezdés értelmében a kárért felelős személy helyzetére a szerződés teljesítésében késedelmes kötelezettre irányadó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A Ptké. 4. §-ának (3) bekezdése értelmében a késedelem jogkövetkezményei a határidő utolsó napjának elteltével állnak be. Ezért az alperes a Ptk. 301. §-ának (1) bekezdése szerint a lejárat napját követő naptól köteles a felpereseknek az elsőfokú bíróság ítéletében írt késedelmi kamatot megfizetni.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése szerint a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy az alperes az elsőfokú bíróság által megítélt marasztalási összegek után az ítéletben írt időpontot követő naptól köteles késedelmi kamatot fizetni.