EH 2006.1443 A közalkalmazottat a havi illetménye a rendes munkaidőben végzett munkájáért illeti meg. Ha a munkakörébe tartozó feladatok ellátása érdekében, a munkáltató tudtával túlmunkát végez, ez a munkavégzés a munkáltató érdekét szolgálja, ezért a rendkívüli munkaidőben való munkavégzés ellenértékére jogosult [Mt. 126. § (1) bek., 147. § (1)-(2) bek.].
A felperes keresetében a közalkalmazotti jogviszonya jogellenes megszüntetésének megállapítását, továbbá túlmunkavégzés ellenértékének megfizetését kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével az alperest a felperes javára 51 917 forint túlmunkadíj megfizetésére kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Az ítéleti tényállás szerint a felperes 2004. május 27. napjától állt az alperesnél közalkalmazotti jogviszonyban adminisztrátor munkakörben. Kinevezésében 90 napos próbaidőt kötöttek ki. A felperes 2004. július 28-án kelt, és a munkáltatóhoz 2004. július 29. napján érkezett levelében közalkalmazotti jogviszonyának 2004. augusztus 24. napjával történő megszüntetését kérte. A munkáltató azonnal intézkedett új munkaerő felvételéről, aki már a felperes jogviszonyának megszűnését megelőző héten betanulási célzattal bent tartózkodott az intézetben és figyelte a felperes munkáját. Tényként állapította meg a bíróság, hogy felperes a jogviszonya fennállása alatt 97 óra 40 perc túlmunkát végzett, amelynek terhére igénybe vett egy szabadnapot (8 órát) beszámítva 89 óra 40 perc túlmunka ellenértékét igényelte a perben.
Az elsőfokú bíróság a tanúvallomások alapján a felperes túlmunkadíj iránti keresetét alaposnak találta, mert bár a túlmunkavégzést az alperes nem rendelte el, annak elvégzése a munkáltató érdekében volt szükséges és indokolt.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének fellebbezéssel nem támadott rendelkezését nem érintette, a megfellebbezett rendelkezését megváltoztatta és a felperes túlmunkadíj megfizetésére vonatkozó keresetét elutasította. A túlmunkavégzés tényét elfogadva a bíróság azt vizsgálta, hogy a túlmunka végzésére a felperes vagy az alperes érdekkörében került-e sor.
A másodfokú bíróság a tanúk vallomásából arra következtetett, hogy a túlmunkavégzést a felperes gyakorlatlansága tette szükségessé, ez pedig nem az alperes érdekkörében felmerült ok volt. Mivel a próbaidő alatt a felperesnek megfelelő rutinra, gyakorlottságra kellett volna szert tenni munkaköre ellátásához a munkaköréhez tartozó feladatok elvégzése végett, a saját érdekkörében felmerült okból került sor a túlmunkavégzésre.
A felperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet helybenhagyását, azaz alperesnek a túlmunkadíj megfizetésére való kötelezését kérte az Mt. 127. §-ába és 147. §-ába ütköző jogszabálysértésre hivatkozva. Vitatta, hogy a túlmunkavégzésre a saját érdekében került sor, mert amennyiben nem végzett volna túlmunkát, úgy a másnapi munkaindítás csúszott volna, és néhány napon belül a munkáltató működésének ellehetetlenüléséhez vezetett volna ez a helyzet, mivel nem volt más személy, aki az elmaradt munkát elvégezte volna. Ily módon a túlmunka egyértelműen a munkáltató érdekkörébe tartozóan történt.
Az alperes ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte. Vitatta a túlmunkavégzés megállapíthatóságát a jelenléti ívek alapján, állította, hogy felperes a munkáltató érdekkörében túlmunkát nem végzett.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel, csatlakozó felülvizsgálati kérelemmel nem élt, ennélfogva a jogerős ítéleti tényállást - amely a felperes által végzett túlmunkát, illetve annak mértékét az elsőfokú bíróság ítéletével egyezően tényként állapította meg - a felülvizsgálati ellenkérelmében sikerrel nem vitathatta.
A Kjt. 59. § (1) bekezdése, illetve 80. §-a szerint a közalkalmazotti jogviszony tekintetében is alkalmazandó Mt. 126. § (1) bekezdés és 147. § (1)-(2) bekezdése alapján a közalkalmazottat ellenérték illeti meg a munkaidő-beosztás szerinti napi munkaidőt meghaladóan végzett munkáért (túlmun-káért).
Az ítélkezési gyakorlat szerint a munkáltató elrendelése nélkül is túlmunkának minősül a munkáltató tudomásul vételével történt, napi munkaidőt meghaladó munkavégzés, ha a munka elvégzésére a munkáltató érdekében szükség volt.
Az adott esetben a másodfokú bíróság a munkáltató tudomásával végzett túlmunka tényét megállapította, de álláspontja szerint a munkavégzésre nem a munkáltató érdekében került sor. Ez utóbbi következtetés téves.
A felperes nem vitatottan a munkakörébe tartozó feladatokat látta el a többletmunkaidőben, ezek elvégzése a munkáltató érdekeit szolgálta.
A felperes foglalkoztatása időbéres díjazással történt, havi illetménye a rendes munkaidőben végzett munkáért illette meg. Az ezen felül, rendkívüli munkaidőben való munkavégzés ellenértékét alappal igényelte.
A jogerős ítéleti okfejtésnek egyébként ellentmond a tanúvallomások alapján az elsőfokú bíróság által megállapított az a tény, hogy a munkaviszony kezdeti időszakában, a próbaidő alatt a munkakör ellátásához túlmunkára szükség volt más adminisztrátor esetében is. Az alperes a betanulási idő alatt is a munkakör segítség nélküli, önálló ellátását kívánta meg a felperestől, így a túlmunka indokoltságát, szükségességét sikerrel nem vitathatta.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.