BH 2008.4.104 A vagyongyarapodás forrásaként megjelölt hozzátartozói juttatás meglétét az adózónak hitelt érdemlő módon igazolnia kell [2003. évi XCII. tv. 109. §].

Az elsőfokú adóhatóság a felperes terhére 2002-2004. évekre vonatkozóan 11 986 069 Ft adókülönbözetet állapított meg. Az alperes határozatával az elsőfokú határozatot megváltoztatta, a 2004. évre személyi jövedelemadó adónemben megállapított adókülönbözet összegét 2 605 205 Ft-ban, a százalékos egészségügyi hozzájárulás adónemben az adókülönbözetet 789 749 Ft-ban állapította meg. Kötelezte a felperest 6 500 034 Ft adóbírság és 3 494 565 Ft késedelmi pótlék megfizetésére.

A felperes keresetében vitatta a becslés jogalapját és a fizetési kötelezettség összegszerűségét azzal, hogy azok feltételezéseken alapulnak. Vagyongyarapodásának forrásául édesapja, L. I. által 1992-ben ajándékozott 20 millió forint, valamint 1996-ban adott 6 millió forintot jelölte meg.

Az alperes a kereset elutasítását kérte azzal, hogy a felperes a fedezethiány forrását nem tudta bizonyítani, az édesapja által tett nyilatkozat nem hitelt érdemlő bizonyíték.

Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát - az elsőfokú határozatra is kiterjedően - hatályon kívül helyezte, és az alperest új eljárásra kötelezte. A vizsgált időszakban hatályos, az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (továbbiakban Art.) 109. § (1)-(2) bekezdése alapján megállapította, hogy a becslés jogalapját illetően a kereset alaptalan. A becslés módszere és annak eredményeként megállapított fizetési kötelezettség összegszerűsége tekintetében az alperes határozata nem helytálló.

Hivatkozott az Art. 109. § (3) bekezdésére, mely szerint a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést az adózó hitelt érdemlő adatokkal igazolhatja. A jogszabályi rendelkezés a szerzés forrásának, tényének, időpontjának igazolására szolgáló bizonyítás lehetőségét nem korlátozza.

A felperes édesapja az adóigazgatási eljárásban két alkalommal is úgy nyilatkozott, hogy 1992-ben a felperesnek házasságkötésekor adott át 20 millió forintot, ebből 5 millió forintot készpénzben, 15 millió forintot valutában (DEM, USD). 1996-ban Ny.-ra költözésekor további 6 millió forintot adott. A bíróság nevezettet tanúként nem tudta meghallgatni, mert 2006. július 19-én elhunyt.

Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a perben meghallgatott L. Zs.-né, Sz. I. tanúk vallomásukkal igazolták a néhai L. I. által írt és aláírt (teljes bizonyító erejű) magánokiratba foglaltakat. A felperes házastársa L. Zs.-né és Sz. I. (felperes apósa) sem tekinthető érdektelen tanúnak, de tanúvallomásuk a szerzés forrását, tényét és időpontját illetően alátámasztották a felperes édesapjának adóigazgatásban tett nyilatkozatát.

Életszerűtlennek tekintette ugyanakkor az elsőfokú bíróság a felperes azon érvelését, hogy a 2002-2004. évek közötti vagyongyarapodásnak az édesapjától kapott pénzadomány lett volna kizárólagos forrása. Ezek a pénzadományok keveredtek a felperes vállalkozási jövedelmével, ezt erősítette a személyes meghallgatáskor előadottak.

L. I. pénzadományát a felperes és házastársa közös vagyonába utalt ajándéknak tekintette. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a pénzadomány értékén szerzett v.-i és ny.-i ingatlanok a felperes és házastársa közös tulajdonába kerültek.

Az elsőfokú bíróság jogerős ítélete ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet azzal, hogy a felperes az Art. 109. § (3) bekezdése alapján hitelt érdemlő adatokkal nem tudta bizonyítani a becsléssel megállapított adóalaptól való eltérést.