9. számú Irányelv

a házassági bontóperekkel kapcsolatos általános szempontokról

A házassági bontóperekben folytatott ítélkezési gyakorlat fejlesztése és egységesítése érdekében a Legfelsőbb Bíróság a 3. számú Irányelvében megállapította az ilyen perek tárgyalásánál és eldöntésénél irányadó általános szempontokat. Azt a tapasztalatot tartotta szem előtt, hogy a házasfelek gyakran nem a valóságos tényállásra hivatkoznak a bontóperben, mert nem kívánják az elválásukat kiváltó okokat és körülményeket feltárni, továbbá, hogy a házasság felbontására vezető okok részletekbe menő felesleges feltárása és boncolgatása a volt házastársak között gyakran ellenségeskedésre és gyűlöletre vezet, amelynek következményeit a gyermekek sínylik meg. Ezért a Legfelsőbb Bíróság egyebek mellett azt az irányítást adta, hogy a házastársaknak a házasság felbontására irányuló szabad, befolyásmentes, komolyan megfontolt, végleges elhatározáson alapuló közös akaratnyilvánítása a házasság szempontjából olyan lényeges körülmény, amelyből az egyéb tényekkel összefüggésben a házasélet végleges és teljes megromlására lehet következtetni. Ez az iránymutatás a gyakorlatban helyesnek bizonyult, az Irányelv lehetővé tette a véglegesen szétesett házassági kapcsolatoknak kulturált, a szocialista erkölcsi felfogásnak megfelelő módon való rendezését.

Az 1952. évi IV. törvény módosítása és egységes szövege tárgyában alkotott 1974. évi I. törvény (Csjt.) a 3. számú Irányelvnek ezt a tételét törvénybe iktatta. Az Irányelv egyéb tételei azonban továbbra is hasznos szerepet tölthetnek be az ítélkezési gyakorlat helyes irányú fejlődésének és egységességének biztosítása terén. Emellett a most már törvényben szabályozott arra az esetre is indokolt néhány vonatkozásban a korábbi iránymutatások fenntartása, amikor a házasfelek házasságuk felbontását egyező akaratnyilvánításuk alapján kérik. Ezért - figyelemmel arra is, hogy a Legfelsőbb Bíróság az elmúlt években is több esetben adott elvi irányítást a házassági bontóperekkel kapcsolatos kérdésekben - szükséges, hogy a Legfelsőbb Bíróság a házassági bontóperek tekintetében az új szabályozás szem előtt tartásával adjon átfogó elvi irányítást.

Ennek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság Teljes Ülése megvitatta a házassági bontóperekkel kapcsolatos általános szempontokat és az Alkotmány 47. §-ában biztosított jogkörében a bíróságokra kötelező alábbi irányelveket állapította meg.

1. Népköztársaságunk jogi és erkölcsi rendje védi és szilárdítja a házasság és a család intézményét. A házasságot azonban nem tekinti felbonthatatlannak, a teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott társadalmi rendeltetésének betöltésére alkalmatlanná vált házasság felbontását megengedi.

Olyan egyedi ok nincs, amelynek fennállása esetén a bíróságnak a házasságot minden további vizsgálat nélkül fel kellene bontania.

Államunk hatékonyan védi a házasság és a család intézményét. A nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát fordítja szociális juttatásokra, amelyek végső soron a családi élet terheinek könnyítését, a család és a házasság intézményének erősítését szolgálják. Államunk és társadalmunk jelentős gazdasági intézkedései, jogszabályi rendelkezései, erkölcsi közfelfogásunk szocialista szellemű átalakulása a házasság és a család intézményének fejlődésére egészségesen hatottak.

A kedvező irányú fejlődés mellett azonban a szocialista társadalom erkölcsi elvei a magánéletben, a közéletben, a munkahelyeken még nem mindig érvényesülnek harmonikus egységben. Az állampolgárok egy része még nincs kellően tisztában a szocialista házasság és a család jelentőségével.

Különböző társadalmi körülmények és emberi fogyatékosságok is a házassági kapcsolat meglazulásához vezethetnek.

Ha az érzelmi kapcsolat megszűnt és ellentétébe csapott át, a házastársak feladták közös érdeküket és elhagyták egymást, a formálisan fenntartott házasság társadalmilag értéktelenné, sőt károssá válik, a házasság fenntartását sem közösségi, sem egyéni érdek nem kívánja.

Családjogi törvényünk 18. §-a éppen ezért úgy rendelkezik, hogy a házasságot bármelyik házastárs kérelmére fel kell bontani, ha a házasélet közöttük teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott.

Ez a rendelkezés azonban nem tartalmaz olyan egyedi bontóokot, amelynek fennállása esetén a házasságot a körülmények további mérlegelése nélkül fel kellene bontani. Valamely magatartást vagy valamely körülményt önmagában véve nem lehet szükségképpen a házasság felbontására alapul szolgáló oknak tekinteni. Csak a különböző, egymással összefüggő körülmények és ezeknek a házastársakban kiváltott hatásai vezetnek végeredményben olyan helyzetre, hogy a házasélet teljes és helyrehozhatatlanul megromlott, és így a házasság nemcsak a házastársak szempontjából, hanem társadalmilag is tarthatatlanná vált. Ezért a bontóperekben azt kell vizsgálni, hogy ez a helyzet bekövetkezett-e.

A felbonthatóság elismerése mellett a szocialista jog a házasság védelmét a társadalom, valamint a házastársak és gyermekeik érdekében különösen fontos feladatának tekinti. E cél elérése érdekében a jog nevelő szerepét is maradéktalanul fel kell használni.

2. A bíróságnak körültekintően vizsgálnia kell, hogy a házasság felbontása vagy a kereset elutasítása milyen hatással járhat a gyermek sorsának alakulására.

A közös gyermek érdekében a bíróságnak elő kell segítenie, hogy a szülők fenn nem tartható házassága minél kisebb megrázkódtatással szűnjék meg.

A Csjt. 18. §-ának (2) bekezdése szerint a házasság felbontásánál a közös kiskorú gyermek érdekét is figyelembe kell venni.

A gyermek egészséges szellemben való felnevelését az szolgálja elsősorban, ha a szülei harmonikus házasság keretén belül együttesen nevelik. A gyermekre döntő hatással van a családi élet, amelyben felnő, amely formálja jellemét és meghatározó a felnőtt korában tanúsítandó magatartására. A gyermekben ezért súlyos válságot okozhat a családi élet szét-

Abban az esetben, ha a gyermek ragaszkodik szüleihez, a szülők is szeretik gyermeküket, sorsáért felelősséget éreznek, a házasság válságba jutása esetén is lehet még remény a házasélet helyreállítására, az együttélés megromlását okozó körülmények kiküszöbölésére, a sérelmek orvoslására. A szülői felelősség felkeltése ezért a bíróság fontos feladata.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gyermek érdeke a teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott házasság fenntartását is megkívánná. A durva, iszákos életmódot folytató, erkölcstelen életet élő házastárs mellett vagy egyébként orvosolhatatlanul elrontott házasság keretében kialakult családi helyzet károsabb hatást gyakorolhat a gyermek testi és szellemi fejlődésére, mintha az egyik szülő egyedül, kiegyensúlyozott körülmények között neveli fel a gyermekét. Az ellenséges, vitákkal mérgezett légkörben történő együttélés kedvezőtlenebb lehet a gyermek számára, mint az új helyzet, mely megkímélheti a gyermeket a szülők szüntelen vitája során rendszerint fellépő súlyos nevelési hibák káros hatásától.

A gyermek érdeke- de a házasság felbontását kérő felek érdeke is -, hogy az egymástól elszakadt szülők lehetőleg olyan kapcsolatban maradjanak, amely indulatoktól, gyűlölettől mentes. A szülők kötelessége, hogy gyermekeiket - megfelelő önkorlátozással - a lehetőség szerint óvják meg házasságuk válságba kerülésének következményeitől. A házasság felbontása nem járhat együtt azzal, hogy a gyermek elveszítse azt a szülőjét, aki nem fogja őt közvetlenül nevelni, ezért az a kívánatos, hogy a már semmiképpen fenn nem tartható házasság minél kisebb megrázkódtatással szűnjék meg.

3. A bontást kérő házastárs kötelességsértő magatartása esetében is fel kell bontani a házasságot, ha az már teljesen és helyrehozhatatlanul megromlottnak tekinthető. Ha viszont a házastárs a bontást kérő másik házastárs kötelességsértő magatartását megbocsátja, a házasság fenntartásához ragaszkodik, és még van remény a házasság megmentésére, akkor a keresetet el kell utasítani. A házasság fenntartásához való ragaszkodása esetén azonban körültekintően vizsgálni kell a nyilatkozat őszinteségét.

Gyakran előfordul, hogy az a házastárs kéri a házasság felbontását, aki saját kötelességsértő magatartásával idézte elő a felek közti viszony megromlását. Ez a tény önmagában nem akadálya a házasság felbontásának. A Csjt. 18. §-ának már idézett (1) bekezdése értelmében ugyanis a házasságot - ha teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott - bármelyik házastárs kérelmére fel kell bontani.

A házastárs a saját kötelességsértő magatartására azonban nem minden esetben hivatkozhat eredményesen. Ha ugyanis a másik házastárs ezt a kötelességsértő magatartást őszintén megbocsátja, ragaszkodik a házasság fenntartásához, s még van remény a házasság megmentésére, a bontásra irányuló keresetet el kell utasítani.

A házasság fenntartásához való ragaszkodást, azt, hogy a házasfél valóban őszintén vagy csupán bosszúból, az esetleges újabb házasságkötés megakadályozása érdekében teszi nyilatkozatát, minden esetben gondosan vizsgálni kell. Az őszinte megbocsátási készségre alaposan lehet következtetni például abból, hogy a bontást ellenző házastárs milyen magatartást tanúsított az életközösség visszaállítása érdekében; közömbös volt-e a házasság alakulásával és a bontást kérő házastárs sorsával szemben ; a közös gyermekkel szemben tanúsított magatartása nem mond-e ellent a hangoztatott megbocsátási készségnek.

Annak megállapításánál, hogy a házasság megmenthető-e, az őszinte megbocsátás mellett vizsgálni kell azt is, hogy milyen volt a viszony a felek között a bontást kérő házastárs kötelességsértő magatartása előtt, és hogy a kialakult helyzetre, egyebek mellett az életközösség megszakítása óta eltelt idő tartamára is tekintettel a házasság alkalmas-e még társadalmi rendeltetésének betöltésére.

4. A házasfeleknek a házasság felbontására irányuló végleges elhatározáson alapuló befolyásmentes, egyező akaratnyilvánítása esetén - ha a törvényben meghatározott egyéb feltételek is fennállanák - a házasságot a házasság megromlására vezető okok és körülmények vizsgálata nélkül kell felbontani. A bontásra irányuló szándék véglegességére lehet következtetni - többek között - abból, hogy a házastársak az életközösséget megszakították, az együvétartozást minden vonatkozásban felszámolták és tartósan új életre rendezkedtek be.

Ha a házasfelek a házasságuk felbontását egyező akaratnyilvánítással kérik, a bizonyításnak elsősorban a felek jognyilatkozatainak vizsgálatára kell kiterjednie.

Ha a házasfelek bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítása nem őszinte vagy nem végleges, különösen ha kényszer, tévedés, megtévesztés vagy valamelyik házasfél helyzetének kihasználása idézte elő, azt mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlására utaló körülményt nem lehet figyelembe venni.

Fokozott gondossággal kell ügyelni arra, hogy a felek megegyezése a közös gyermek elhelyezéséről, tartásáról, a szülő és a gyermek közötti érintkezésről, továbbá a házastársi tartásról, valamint a közös lakás használatáról megfeleljen valóságos akaratuknak. A megegyezést perbeli egyezségbe kell foglalni.

A Csjt. 18. §-ának (1) bekezdése értelmében a házastársaknak a házasság felbontására irányuló végleges elhatározáson alapuló, befolyásmentes, egyező akaratnyilvánítása - egyéb feltételek megléte esetén - arra utal, hogy a házasélet közöttük teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott.

A Csjt. ezzel a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítást feltétlenül kötelező erejű (abszolút) bontóoknak nem ismeri el. Lehetővé teszi azonban, hogy a bíróság a feleknek a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítására tekintettel - a házasság megromlására vezető okok és körülmények vizsgálata nélkül - bontsa fel a társadalmi rendeltetésük betöltésére alkalmatlanná vált házasságokat.

A bontóper lefolytatása a feleknek a házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítása esetén is gondos körültekintést kíván a bíróságoktól. Elsősorban azt kell eldönteni, hogy a felek egyező akaratnyilvánítása a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyítja-e. Erről főként a feleknek a közös akaratnyilvánítással kapcsolatos magatartása, akaratnyilvánításuk befolyásmentessége és véglegessége alapján lehet meggyőződni. Erre lehet következtetni különösen abból, hogy a házastársak az életközösség megszakításával kapcsolatban az együvétartozást minden vonatkozásban felszámolták, tartósan új életre rendezkedtek be, megfelelően rendezték a közös gyermek elhelyezését és tartását, a szülő és a gyermek közötti érintkezést (a láthatást), az eltartásra rászoruló házastárs jövőjét, a közös lakás használatát, illetőleg ha minden kérdésben nem is tudtak megegyezni, de a fennmaradó vitás kérdésekben kérik - a házasság felbontásával együtt - a bíróság döntését. Ez egyben arra is utal, hogy a felek házassága teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott.

Ha a bíróság meggyőződik a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás véglegességéről és őszinteségéről és ezáltal arról, hogy a házasság felbontására mindkét fél valóban a köztük kialakult helyzet tarthatatlansága miatt kéri, és nincs többé remény a családi együttélés helyreállítására, akkor - a törvényben meghatározott egyéb feltételek fennállása esetén - a házasságot annak vizsgálata nélkül kell felbontani, hogy milyen okok vezettek e helyzet kialakulására; nincs tehát szükség - mint egyéb bontóperek esetében - a házasélet megromlásához vezető folyamat részleteiben történő feltárására.

Előfordulhat, hogy az egyező akaratnyilvánítást kényszer, tévedés, megtévesztés, befolyásolás vagy valamelyik házasfél helyzetének kihasználása idézte elő. Pl. amikor az egyik házastárs a házasság felbontásának közös akaratnyilvánítással való kérését a másik házastárs jogos tartási igényéről való lemondásához, a közös lakás használata tárgyában vagy a házassági vagyonjogi kérdésekben tett engedményhez köti, vagy éppen ilyen jellegű előnyök biztosításával bírja rá a másik felet az egyező akaratnyilvánításra. Ilyenkor a bontást kérő egyező akaratnyilvánítást nem lehet befolyásmentesnek tekinteni, s ezért azt mint a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlását bizonyító körülményt nem lehet figyelembe venni. Más kérdés, hogy ez esetben is sor kerülhet a bontásra, de csak az összes körülményre kiterjedő bizonyítási eljárás lefolytatása után, ha ennek eredményeképp kétségen kívül megállapítható a házasság teljes és helyrehozhatatlan megromlása, vagyis hogy az életközösség helyreállítására már nincs remény.

Mindebből következik, hogy a felek személyes meghallgatásának nemcsak a békítés megkísérlése végett van jelentősége, hanem azért is, mert az egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről, megfontoltságáról és befolyásmentességéről a bíróság elsősorban a házastársak személyes nyilatkozata alapján győződhet meg. De a személyes meghallgatás fontos annak megállapítása szempontjából is, hogy valamelyik házastárs nem kényszer, tévedés vagy megtévesztés hatása alatt nyilatkozott-e.

A peres feleknek ezért a tárgyaláson személyesen is meg kell jelenniük. Távolmaradásuknak - a Pp. 285. §-ának (5) bekezdésében foglalt kivételtől eltekintve - az a következménye, hogy a bíróság nem tulajdoníthat hatályt az egyező akaratnyilvánításnak. Helyes, ha a felek figyelmét a bíróság erre az idéző végzésben felhívja.

A házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítást a törvény alakszerűséghez nem köti. Kifejezhetik tehát a felek egyező akaratukat közös beadványban, utalhat erre az egyik házasfél keresetlevelében, a másik pedig az erre vonatkozó nyilatkozatát meghallgatása során személyesen is előterjesztheti.

A házastársak a házasság felbontására irányuló egyező akaratukat tartalmazó nyilatkozatot nemcsak a keresetlevélben vagy az első tárgyalás kezdetén, hanem a per során bármikor megtehetik. A nyilatkozatnak azonban kifejezettnek és egyértelműnek kell lennie. Nem elég tehát, ha az alperes a keresetlevélre úgy nyilatkozik, hogy a házasság felbontását maga is kéri, vagy hogy azt nem ellenzi.

Az alperesnek az említett közömbös, a felperes szándékával nem egyeztetett és gyakran csak a bíróság elé történt idézésnek hatása alatt tett nyilatkozata ugyanis nem ad elég következtetési alapot annak megállapítására, hogy akaratnyilvánítása mögött valóban egyező, végleges és megfontolt szándék áll.

A házasság felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítás őszinteségének és befolyásmentességének vizsgálatánál a fentiekhez hasonlóan figyelemmel kell lenni arra, hogy a gyermekelhelyezés kérdésében történő egyezkedés során a gyermek nem lehet alku tárgya, a házassághoz való ragaszkodás vagy a házasság felbontásához való hozzájárulás feltétele, anyagi haszonszerzés vagy éppen bosszúállás eszköze.

A Pp. 286. §-a értelmében a bíróság önmagában a jogról való lemondásra, az elismerésre és a beismerésre, illetőleg a mindkét fél egyező vagy az egyik fél - ellenfél által kétségbe nem vont - előadására bontóperben tényállást nem alapíthat. A bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás azonban nem esik e rendelkezés hatálya alá, mert az olyan jognyilatkozat, amelyből a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlására lehet következtetni.

A Csjt. 18. §-ának (1) bekezdésében foglalt új szabály szerint a gyermek elhelyezéséről, tartásáról, a szülő és a gyermek közötti érintkezésről, továbbá a házastársi tartásról, valamint a közös lakás használatáról a felek között létrejött megállapodást perbeli egyezségbe kell foglalni és jóvá kell hagyni, hacsak e kérdésekben a bíróság a felek kérelmére nem ítélettel dönt. Fel kell hívnia a bíróságnak a felek figyelmét a házassági vagyonjogi kérdések egyidejű - egyezséggel vagy ítélettel történő - rendelkezésének célszerűségére is. Ennek különösen akkor van jelentősége, ha a házastársi közös lakás használatával kapcsolatosan kárpótlás nyújtására, illetőleg megítélésére kerülhet sor, amely esetben ennek összege a vagyonjogi igényekkel együtt számolható el [7/1974. (VI. 27.) IM sz. rendelet 28. §]. Az újabb viták és az ezekkel kapcsolatos további pereskedés megelőzése végett pontosan és egyértelműen kell meghatározni a felek között létrejött megegyezés tartalmát.

A bíróságnak az egyezség jóváhagyásánál a feleket tájékoztatnia kell az őket megillető jogokról, továbbá tájékoztatni kell arról, hogy a felel jogaik ismeretében is az általuk szándékolt módon kívánják-e életviszonyaikat (tartási, lakás- és vagyonjogi kérdésekben) rendezni. Az említet tájékoztatásra különösen akkor van szükség, ha a bíróság elé tárt adatokból arra lehet következtetni, hogy a tervezett rendezés az egyik félre nyilvánvalóan hátrányos.

Különös nyomatékkal kell figyelemmel kísérni azt, hogy a korábbal munkaviszonyban nem állott feleség, aki esetleg éppen a háztartási teendők, a gyermekek nevelése miatt nem állhatott a kereső nők sorába, ne kerüljön előnytelen helyzetbe annálfogva, hogy nyugdíjjogosultságot e: idő alatt nem szerezhetett.

Nem lehet nyilvánvalóan hátrányosnak tekinteni a joglemondást tar talmazó olyan egyezséget, amely a családjogi viszonyok sajátos természetével összhangban áll. A joglemondó nyilatkozatok indokait azonban célszerű rögzíteni.

Fel kell a felek figyelmét hívni arra, hogy a bíróság a házassági kötelék kérdésében részítéletet nem hozhat, tehát addig nem dönthet, amíg a házastársak között, a közös gyermek elhelyezése és tartása, a szülő és a gyermek közötti érintkezés, továbbá a házastársi tartás, valamint a közös lakás használata kérdésében létrejött egyezséget jóvá nem hagyta, vagy amíg ezekben a kérdésekben a tárgyalás eredménye a döntésre alapot nem ad. Ha a perben a felek házassági vagyonjogi igényt is érvényesítenek, ebben a vonatkozásban a per tárgyalása és a döntés a kötelék kérdésétől valamint az említett egyéb kérdésektől elkülöníthető [7/1974 (VI. 27.) IM sz. rendelet 25. §].

Célszerű a felek figyelmét felhívni arra is, hogy abban az esetben, ha a már említett kérdésekben megegyezni nem tudtak, vagy egyezségük nem hagyható jóvá, a vitás kérdések eldöntéséhez szükség lehet a felet körülményeinek, a házasság megromlását előidéző okoknak és annak tisztázására, hogy azok melyik házasfél magatartására vezethetők vissza

Olyan esetben, amikor a gyermekelhelyezés vagy a lakáshasználat kérdésében a bíróságnak kell döntenie, előfordulhat, hogy e célból a bontásra irányuló egyező akaratnyilvánítás ellenére is vizsgálni kell a házasélel megromlását előidéző körülményeket.

5. A különélés időtartamának jelentősége van a bontóperben, de még A tartós különélés sem minden esetben bizonyítja a házasság teljes megromlását, erre általában csak a házastársaknak a különélés alatti magatartása ismeretében lehet alaposan következtetni. A bíróságnak tehát nemcsak a különélés időtartamát, hanem a házastársak közötti viszony minden jelentős mozzanatát vizsgálnia kell.

A tartós különélés rendszerint annak a jele, hogy a házasság teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott, függetlenül attól, hogy mi idézte elő. E vonatkozásban azonban a különélés időtartama mellett jelentősége van annak is, hogy a különélés tényéből, tartamából, a kísérő körülményekből kétségtelenül következtetni lehet-e arra, hogy nincs többé remény az életközösség helyreállítására. Általában értékelni kell a ténylegesen kialakult helyzetet, például azt, hogy a felek új életre rendezkedtek be, más élettársat választottak maguknak, és az új életközösségből gyermek is származott. Hosszú különélés esetén az életközösség megszakadásának okát nem kell feltétlenül vizsgálni, de azt igen, hogy a felek ez idő alatt milyen magatartást tanúsítottak, egyik vagy másik fél megkísérelte-e az együttélés helyreállítását, volt-e közöttük a különélés alatt családi életre utaló kapcsolat.

Ha a felek egyező akaratnyilvánítással kérik a házasság felbontását, akkor az igazolt tartós különélésből az akaratnyilvánítás véglegességére lehet következtetni.

A különélés körülményeit fokozott gondossággal kell vizsgálni, ha a felek még közös lakásban laknak ugyan, de állításuk szerint már hosszabb idő óta megszakadt közöttük a családi kapcsolat.

A különélés tartósságának meghatározásánál mindenekelőtt a különélés időtartamát kell figyelembe venni. A néhány hónapi különélést nem lehet tartósnak tekinteni. De a különélés időtartama mellett számításba kell venni a korábbi együttélés időtartamát és a különélés alatti magatartást is. A hosszabb idő sem jelent feltétlenül "tartós különélést", így különösen akkor, ha a házastársak több éven át zavartalanul együtt éltek, a házasságukból gyermek származott, vagy ha a különélés az egyik félnek - a körülményekből következtethetően - nem végleges jellegű érzelemváltozásából ered. Az időtartam mellett tehát a házastársak közötti viszony minden jelentős mozzanatát vizsgálni kell.

6. A családjogi perekben a pervezetésnek és az egész tárgyalás légkörének szolgálnia kell a felek nevelését, a szocialista erkölcsi, társadalmi együttélési szabályok megtartását s a társadalommal és a család intézményével szembeni felelősségtudat fokozását. Ennek érdekében a felek kibékülését a jogi eszközök körültekintő alkalmazásával is elő kell segí-

A házassággal összefüggő összes vitás kérdés egy per keretében történő eldöntésére kell törekedni.

A családjogi pereket tárgyaló bíróságoknak az eljárás hatékonyságára, a tárgyalásvezetés megfelelő módszereire fokozott gondot kell fordítaniuk. A család intézményének védelme érdekében - a törvény által rájuk ruházott család- és gyermekvédelmi funkciójuknak megfelelően - kellőképpen ki kell használniuk az anyagi jogi eszközök mellett az eljárásjogi eszközöket is.

A Pp. 285. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében házassági perben a bíróság - az (5) bekezdésben meghatározott kivételes esetektől eltekintve - köteles a házastársakat személyesen meghallgatni és a békülést megkísérelni. A személyes meghallgatás a békítés és az érdemi döntés szempontjából jelentős körülmények tisztázása érdekében akkor is szükséges, ha a kereset, illetőleg a perbeli beadványok részletes tényállást tartalmaznak. Szükség esetén - a békítés eredményessége és a való tényállás felderítése érdekében - a házastársakat egymás távollétében is meg lehet hallgatni [Pp. 285. § (1) bek.].

A felek meghallgatása és a békítés megkísérlése nem lehet formális. Helyes pervezetéssel arra kell törekedni, hogy a bíróság a felekben felkeltse az egymás és a közös gyermek iránti felelősségérzetet, és ha az érzelmi eltávolodás, a házasság megromlása még nem végleges, a bíróság békítő tevékenysége a feleket megfontolásra, a házassági életközösség helyreállítására késztesse.

Ennek érdekében a tárgyalást előkészítő intézkedések körében (Pp 124. §) célszerű lehet - a kereseti kimutatásokon felül - a felek közös gyermekére vonatkozó környezettanulmány beszerzése is. Ez ugyanis adatokat tartalmazhat arra vonatkozóan, hogy a gyermekre milyen hatással van szülei meghasonlott házasélete. Ennek ismeretében a bíróság a házastársak felelősségérzetének felkeltésével elősegítheti a békítés eredményességét.

A Pp. 285. §-ának (2) bekezdése szerint a bíróság a békítés megkísérlése érdekében is folytathat le bizonyítást. Erre különösen akkor lehel szükség, amikor remény van arra, hogy meghatározott körülmények tisztázása a feleket az együttélés helyreállítására késztetheti. Ha pedig a per adataiból arra lehet következtetni, hogy az életközösség helyreállítása valamilyen akadály kiküszöbölésével elősegíthető (pl. az egyik házastárs gyógykezelésével, alkoholelvonó kúrának való alávetésével), a bíróságnak ennek érdekében tevékenyen közre kell működnie.

A Pp. 288. §-ának (3) bekezdése lehetővé teszi a házassági per szüneteltetését a felek megegyezése alapján, az indokolás szerint kifejezetten avégett, hogy a házastársak kibékülését ezzel is előmozdítsa. Erre a lehetőségre indokolt esetben fel kell hívni a felek figyelmét.

Ugyancsak a felek kibékülésének elősegítését célozza a Pp. 285. §-ának (4) bekezdésében foglalt az a rendelkezés, amely szerint ha a bontóperben tartott első tárgyaláson a békítési kísérlet nem vezet eredményre, a bíróság a tárgyalást elhalasztja és a tárgyalás folytatására csak a harminc napi határidő letelte után tűz határnapot. E rendelkezés céljából következik az is, hogy a bíróság az első tárgyalás alkalmával nem tűzhet a folytatólagos tárgyalásra harminc nap eltelte utáni határnapot, úgyszintén e határidő alatt a bíróság tárgyaláson kívül a per érdemét érintő perbeli cselekményt nem végezhet (pl. nem kereshet meg más bíróságot tanú kihallgatása iránt). Az említett határidőt tehát nem lehet megrövidíteni, annak azonban nincs törvényi akadálya, hogy a bíróság hosszabb határidő eltelte után tegyen a perben újabb intézkedéseket.

A felelősségérzés felkeltésére különös gondot kell fordítani akkor, ha a felperes saját kötelességsértő magatartása alapján kéri a házasság felbontását, és azt a másik fél ellenzi. A bíróságnak kifejezésre kell juttatnia a társadalom rosszallását a jog és az erkölcs követelményeit, a házastárs és a közös gyermekek érdekeit sértő egyoldalú magatartásával szemben.

A bontóper keretén belül rendszerint rendezni lehet minden vitás kérdést, következtetést lehet levonni a felek jellemére, általános emberi magatartására, s megnyugtatóbban állapítható meg, hogy melyikük alkalmasabb a gyermek nevelésére. A volt közös lakás használatának a rendezéséhez is a bontóperben felmerülő adatok nyújtanak megfelelő következtetési alapot. Célszerű a házassági vagyonjogi igények rendezése is, ha a felek ezeket az igényeket peren kívül nem tudják rendezni.

Nem kívánatos, hogy a házastársak a bontópert követően hosszabb ideig a felbontott kapcsolatukkal összefüggő kérdések rendezésén pereskedjenek egymással. Ezért a bíróságnak - olyan esetben is, amikor a felek nem egyező akaratnyilvánítással kérik a házasság felbontását - arra kell törekednie, hogy meggyőzze a feleket: nemcsak a gyermek elhelyezése és tartása, hanem a többi vitás kérdés egy per keretében történő eldöntése is mindkettőjük és közös kiskorú gyermekük érdekét szolgálja. A bíróságnak mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a felek a közös lakás használatának kérdését, valamint a házassági vagyonjogi igényeket és a házastárs tartását a bontóper során rendezzék akár megegyezéssel, akár bírói döntés kérése útján. Arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy a szülő és gyermek érintkezésének (láthatásnak) egyezség útján történő rendezése is lehetséges és célszerű a bontóperben [1952. évi 23. sz. tvr. 14. §, 7/1974. (VI. 27.) IM sz. rendelet 26. §].

Ezeknek a pervezetési szempontoknak megfelelően érvényesülniük kell akkor is, ha a felek a házasság felbontását egyező akaratnyilvánítással kérik.

*

Az Irányelv megállapítása folytán hatályát veszti a Legfelsőbb Bíróság 3. számú Irányelve, valamint a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiumának 253., 291. és 292. számú állásfoglalása.