BH 2003.11.453 I. A beteg alapvető joga annak eldöntése, hogy az általa ismert kockázati tényezők mellett vállalja-e az adott beavatkozást.

II. A beteget a műtéti kockázat körében gyakran fellépő szövődményről is tájékoztatni kell. [Ptk. 326. § (2) bek., 339. § (1) bek., 348. § (1) bek., Pp. 206. § (1) bek., 1972. évi II. tv. 15/1972. (VIII. 5.) EüM r. 87. § (2) bek.]

A felperest a mindkét lábán kialakult bütyök (Hallux valgus) műtéti megoldása végett 1987. január 19-től 22-ig kezelte az alperes kórház sebészeti osztálya, amelynek során a január 20-án elvégzett műtéttel a jobb lábán ún. Schede-típusú, míg a bal lábán Mayo-típusú műtétet végeztek. A Schede-típusú műtét az I. lábközépcsont fejecsén kialakult csontkinövés eltávolítását, levésését jelenti, amely műtét a lábboltozat biomechanikus működését alapvetően nem befolyásolja. A Mayo-típusú műtét azonban az I. lábközépcsont fejecsének esetenként a nyakrészével együttesen történő eltávolítását jelenti, és ez a megoldás a lábboltozat biomechanikus működését jelentősen befolyásolja. Az állásnál, járásnál lényeges szerepet játszó, ún. "A" pont (a I. lábközépcsont fejecse), mint terhelési pont megszűnik, és feladatát a meghagyott szezámcsont csak részben tudja átvenni, ellapul, az osteoligamentaris szerkezet működése megváltozik. A felperes a műtét előtt külföldön élt, modellként és pincérként dolgozott. A műtétet kozmetikai okokból, a magas sarkú cipő zavartalan viselése érdekében végeztette el.

A műtét elvégzése után a felperes visszatért külföldre, de a rendszeres gyógytorna ellenére a bal lábán az öregujj mozgása fokozatosan beszűkült, fájdalmassá vált, csak tág és lapos sarkú cipőben tudott járni. A jobb lábán elvégzett Schede-típusú műtét eredményes volt, ez a lába panaszmentessé vált.

Miután a felperes bal lábának állapota nem javult, és ún. Hallux-rigidus, azaz deformitás alakult ki, 1989. október 16-án ismét az alperes kórház sebészeti osztályára vették fel, ahol újabb műtét elvégzésének szükségessége merült fel. Az alperes orvosai újra a Mayo-típusú műtét elvégzése mellett döntöttek, és azt október 17-én el is végezték.

A felperes újból visszatért külföldre, majd 1993-ban véglegesen hazatelepült. Ezt követően 1993. április 13-án kelt levelével kártérítés megfizetésére hívta fel az alperest arra hivatkozással, hogy a bal lábán elvégzett műtétek következtében a lába megroncsolódott, deformálódott, a járása nehezített és fájdalmas, csak sportcipő viselésére képes.

Az alperes a kárigényt nem ismerte el, ezért a felperes az 1994. január 6-án indított keresetében vagyoni és nem vagyoni kárai megtérítésére kérte az alperes kötelezését, amelynek összegét utóbb együttesen 2 000 000 forintban jelölte meg. Arra hivatkozott, hogy az alperes orvosa az 1987-ben elvégzett műtét során olyan műtéti megoldást alkalmazott, amely már elavult, az 1989-ben elvégzett műtét alkalmával pedig hiba történt, megroncsolták a bal lábát, kioperálták az ízületet, és nem is tájékoztatták a Mayo-típusú műtét következményeiről.

Az alperes a kereset elutasítását kérte. Elévülésre hivatkozott, de a felperes kárigényét érdemben is alaptalannak tartotta.

Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Megállapította, hogy a felperesnek az 1987. január 20-án elvégzett műtéttel kapcsolatos kárigénye elévült. Az 1989 októberében elvégzett műtét indokolt volt, és az azt követően kialakult maradandó állapotváltozás a Mayo-típusú műtét várható következménye, és nem műtéttechnikai hiba. A felperes lábának károsodása nem az alperes alkalmazottjának felróható magatartására vezethető vissza.

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, közbenső ítéletében megállapította az alperes kártérítési felelősségét az 1987. január 20-án és az 1989. október 17-én elvégzett műtétekkel a felperesnek okozott kárért. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése értelmében az elévülés nyugodott mindaddig, amíg a felperes a külföldön való tartózkodása miatt - menthető okból - nem tudta az igényét érvényesíteni. A hazatérését követően a kárigény bejelentése, majd a perindítás megtörtént, ezért a kárigénye még részben sem évült el.

A szakértői vélemények alapján a másodfokú bíróság is azt állapította meg, hogy az ún. Mayo-típusú műtét természetes következménye a felperesnél kialakult állapot, és műtéttechnikai hiba nem történt. Az egészségügyről szóló, akkor hatályban volt 1972. évi II. törvény (Eü. tv.) végrehajtásáról szóló 15/1972. (VIII. 5.) EüM rendelet (Vhr.) 87. §-ának (2) bekezdése értelmében azonban a műtétre vonatkozó írásbeli nyilatkozat megtétele előtt a beteget tájékoztatni kell a műtét szükségességéről, és arról, hogy milyen műtét elvégzése szükséges, továbbá a műtéttel általában együtt járó, valamint a műtét elmaradása esetén várható következményekről. Ezt az alperes orvosa elmulasztotta. A Mayo-típusú műtét megítélése más volt a perbeli időszakban az ortopédiai elméleti és gyakorlati munkában, valamint más volt a sebészeti műtétek körében is. Erre az eltérésre figyelemmel a másodfokú bíróság nem állapította meg, hogy az alperes a Mayo-típusú műtétet nem az orvostudomány akkori állásának megfelelően végezte, felelősségét azonban amiatt állapította meg, mert a műtéttel általában együtt járó következményekről elmulasztotta a felperes tájékoztatását. E körben a felelősség alól nem mentette ki magát [Ptk. 339. § (1) bek.], bizonyítási indítványt sem terjesztett elő, dr. B. Á. tanúvallomása alapján pedig nem is valószínűsíthető, hogy a Mayo-típusú műtétről a felperessel egyáltalán beszéltek, következményeiről a felperest tájékoztatták. Erre tekintettel az alperes felróhatóságának hiánya nem csak bizonyítatlan, hanem valószínűtlen is. A tájékoztatás hiányában pedig a felperes nem volt abban a helyzetben, hogy eldöntse: 32 éves korában vállalja-e a Mayo-típusú műtét elvégzését, az ezzel járó következmények viselését.

A jogerős közbenső ítélet hatályon kívül helyezése és az elsőfokú bíróság ítéletének helybenhagyása iránt az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. A jogszabálysértést a közbenső ítélet megalapozatlanságában jelölte meg. Sérelmezte az elévülési kifogásának és a per érdemében kifejtett álláspontjának figyelmen kívül hagyását. A bizonyítékok mérlegelését tévesnek tartotta, és arra hivatkozott, hogy a másodfokú bíróság a felperes előadását teljes mértékben elfogadta, az általa előállított orvos-tanú vallomását azonban kétségesnek tartotta, és ennek indokát sem adta. A szakvélemények megállapításai ellenére tévesen állapította meg a kórház kártérítési felelősségét, holott nem volt kötelessége a röntgenfelvételek megőrzése. Erről csatolta az Országos Röntgen- és Sugárfizikai Intézet 1987. évi Évkönyvének néhány oldaláról készített fénymásolatot. Állította, hogy a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel járt el a felperes műtétje és kezelései során, kárt nem okozott, és jogellenesség hiányában nincs mi alól kimentenie magát. Álláspontja szerint az operációt végző orvos tanúvallomásával bizonyította, hogy a felperes tájékoztatása megtörtént. A Mayo-típusú műtét természetes következménye lehet a felperesnél kialakult állapot, de ez a felperes testfelépítéséből, és abból is bekövetkezhetett, hogy a számára előírt gyógytornát nem megfelelően folytatta.