EH 2000.199 I. A jogorvoslati lehetőség kimerítésének elmulasztása esetén a kárigényt elbíráló bíróság nem veheti át a közigazgatási szerv hatáskörét, nem vizsgálhatja, a rendes jogorvoslat mennyiben lett volna alkalmas a kár elhárítására. Kivételt az az eset képezhet, amikor a közigazgatási szerv döntésének alapjául olyan jogvita szolgál, amelynek elbírálása a polgári bíróság hatáskörébe tartozik [Ptk. 349. § (1) bek.][1]

II. A károsodást együttesen okozó, az egyetemleges kárfelelősséget megalapozó, egymással összefüggő magatartások egységét nem bontja meg az a tény, hogy az egyik alperesnek bűncselekményt is megvalósító, szándékos magatartásához a másik alperes gondatlan magatartása társult [Ptk. 344. § (1) bek. és 337. § (1) bek.].

Az elsőfokú bíróság ítéletével kártérítésként 7 150 000 forint és ennek kamata megfizetésére kötelezte a földhivatal alperest. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. A döntés alapjául szolgáló tényállás szerint a később csalás és közokirat-hamisítás miatt elítélt személyek a perbeli ingatlan tulajdoni lapjának másolatát egy idegen személyi igazolvány adatainak a felhasználásával meghamisították, majd ezt a tulajdoni lapot a földhivatalnál lévő eredetivel ismeretlen módon kicserélték, vagy kicseréltették. A hamisított tulajdoni lap szerint öröklés jogcímén az a G. I. lett az ingatlan tulajdonosa, akinek az eltűnt személyi igazolványát az elkövetők - a fénykép kicserélése után - felhasználták. Ezután a magát G. I-nek kiadó S. Gy. 1993. május 27-én 7 150 000 forintért eladta az ingatlant a tulajdoni lap adataiban bízó felperesnek. A szerződésben meghatározott visszavásárlási jog miatt érdeklődő felperes utóbb az igazi G. I-től megtudta, hogy nevezett soha nem volt az ingatlan tulajdonasa.

Az eljárt bíróságok a Ptk. 349. és 339. §-ainak (1) bekezdéseiben foglaltakra hivatkozással állapították meg az alperes kárfelelősségét. Rámutattak arra, hogy a földhivatal alperes az ingatlan-nyilvántartás vezetése során súlyosan megsértette - az akkor hatályban lévő - 1972. évi 31. törvényerejű rendelet 2. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott közhitelesség elvét: magatartásával "olyan helyzet teremtődött, amelynek következtében az adatszolgáltatás során a meghamisított tulajdoni lapon a bejegyzett tulajdonjog jogosultjaként olyan személyt tűntettek fel, akit ez a jog valójában nem illetett meg."

Az alperes felülvizsgálati kérelme a meghozott ítéletek hatályon kívül helyezésére, új eljárás és új határozat elrendelésére irányul. Hivatkozása szerint a másodfokú bíróság ítélete több okból is jogszabálysértő. Véleménye szerint az eljárás során a bíróságok tévesen mellőzték azt a tényt, hogy a felperes káráért elsődlegesen, közvetlenül és túlnyomórészt az a S. Gy. a felelős, aki bűncselekményt is elkövetve adta el az ingatlant a felperesnek. E bűncselekmény elháríthatatlan magatartásként okozott az alperes működésében rendellenességet. Amennyiben mégis fennállna az egyetemleges felelősség, úgy olyan kötelezettségről van szó, amely a Pp. 51. §-ának a) pontjában foglaltak alapján csak egységesen bírálható el. Szükséges ezért, hogy a felperes az alperest S. Gy-vel együtt perelje. Álláspontja szerint a felperes keresetlevelét a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének c) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül el kellett volna utasítani, mert a felperes nem merítette ki a közigazgatási eljárásban rendelkezésére álló jogorvoslati lehetőséget.

A felperes nem tett észrevételt.

A felülvizsgálati kérelem nem megalapozott, a jogerős ítélet nem jogszabálysértő.

Az alperes hivatkozása annyiban helytálló, hogy a felperes kárát közvetlenül az ingatlan eladását végző S. Gy, okozta. A felperes károsodásához, mint eredményhez azonban az alperes magatartása is hozzájárult. A kárfelelősség általános feltételeiből [Ptk. 339. § (1) bek.] következően mentesüléséhez az alperest terhelte annak a bizonyítása, hogy az eredeti tulajdoni lapnak a meghamisítottal történt kicserélése megakadályozása érdekében úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható volt. E bizonyítási kötelezettségének az alperes nem tett eleget. A perben feltárt bizonyítékok nem támasztják alá azt a hivatkozását, amely szerint a tulajdoni lap kicserélése részéről elháríthatatlan volt.

S. Gy. és az alperes egyetemleges kárfelelősségét megalapozó, egymással összefüggő magatartások egységét nem bontja meg az a tény, hogy a bűncselekményt is megvalósító, szándékos magatartáshoz az alperesnek - a feltárt peradatok szerint megnyilvánulási formáját illetően ismeretlen maradt - gondatlan magatartása társult. S. Gy. és az alperes között azonban nem jött létre kényszerű pertársaság [Pp. 51. § a) pont], az alperes szerződésen kívüli kárfelelősségének önálló elbírálása jogszerűen történt. A Ptk. 337. §-ának (1) bekezdéséből következően az alperes a felperes teljes káráért tartozik helytállani.

Nem tekinthető az adott esetben megalapozottnak az alperes másodlagos felelősségére, a felperes keresetének időelőttiségére [Pp. 130. § (1) bek. F) pont] való hivatkozás sem. Tény, hogy az ítélkezési gyakorlat (BH 2000/2/21.) szerint mindaddig, amíg a szerződéses jogviszony, illetőleg a tulajdoni igény alapján érvényesített kár bekövetkezése, illetőleg annak mértéke bizonytalan, nem állapítható meg, hogy a szerződésen kívüli károkozó magatartás megalapoz-e, és ha igen, milyen összegű követelést. A joggyakorlat azonban abban is következetes; hogy az időelőttiségre hivatkozás nem fogadható el akkor, ha a közvetlen károkozóval szembeni kárigény érvényesítése valamely okból már eleve sikertelennek tekinthető. A peradatok szerint a szerződéses károkozó S. Gy. vagyontalan, ennélfogva indokolatlan lett volna a felperestől azt igényelni, hogy először vele szemben kísérelje meg igénye érvényesítését.

Tévesen hivatkozott az alperes a Pp. 130. §-a (1) bekezdésének c) pontjára is. A Ptk. 349. §-ának (1) bekezdésében meghatározott különös követelmény nem perelőfeltétel, hanem anyagi jogi következményekkel járó igény. A rendelkezés szerint az államigazgatási jogkörben okozott kárért a felelősséget csak akkor lehet megállapítani, ha a kár rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható, illetőleg a károsult a kár elhárítására alkalmas rendes jogorvoslati lehetőségeket igénybe vette.

A felperes azáltal károsodott, hogy a perbeli ingatlan tulajdonjogát nem szerezhette meg. A peradatok szerint a tulajdonjogának az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésre irányuló kérelmét elutasító földhivatali határozat ellen valóban nem fellebbezett. Az adott esetben azonban ez nem minősül olyan mulasztásnak, amely miatt a keresetét érdemben el kellett volna utasítani.

Az ítélkezési gyakorlat fő szabályként azt az álláspontot követi, hogy a jogorvoslati lehetőség igénybevételének elmulasztása esetén a kárigényt elbíráló bíróság nem veheti át a közigazgatási szerv hatáskörét, nem vizsgálhatja, a rendes jogorvoslat mennyiben lett volna alkalmas a kár elhárítására. Kivételt ez alól az az eset képez, amikor a közigazgatási szerv döntésének alapjául olyan jogvita szolgál, amelynek elbírálása a polgári bíróság hatáskörébe tartozik. Az adott esetben mind a felperes, mind a földhivatal számára egyértelmű volt, hogy az okirathamisítás miatt a felperes olyan személlyel kötött adásvételi szerződést, aki nem volt az ingatlan tulajdonosa. A felperes és az eladó közötti polgári jogi jogvita elbírálása kizárólag a polgári bíróság és nem az alperes, mint közigazgatási szerv hatáskörébe tartozott. Ehhez képest teljesen nyilvánvaló, hogy önmagában az elutasító határozat elleni fellebbezés minden kétséget kizáróan alkalmatlan lett volna a felperes kárának az elhárítására.

A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogszabályoknak megfelelő jogerős ítéletet a Pp. 275/A. §-ának (1) bekezdésében foglaltak alapján hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. X. 22. 877/1999/2. sz.)