A Zalaegerszegi Törvényszék Mf.20359/2011/5. számú határozata munkabér (ELMARADT munkabér) tárgyában. [1952. évi III. törvény (Pp.) 78. §, 213. §, 253. §, 1992. évi XXII. törvény (Mt.) 117. §, 129. §, 148. §, 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet (Kmr.) 14. §, 32/2003. (VIII. 22.) IM rendelet 3. §] Bírók: Bartalné dr. Mentes Judit, Beznicza Árpád, Vértényiné dr. Futó Gabriella

Zala Megyei Bíróság

mint másodfokú bíróság

4.Mf.20.359/2011/5. szám

A Magyar Köztársaság nevében!

A dr. Tóth Edina ügyvéd (ügyvéd címe) által képviselt I.rendű felperes neve I.rendű felperes címe szám alatti lakos I. r., CXLVII.rendű felperes neve CXLVII.rendű felperes címe szám alatti lakos CXLVII. r. felpereseknek a dr. Németh Tamás ügyvéd (ügyvéd címe) által képviselt alperes neve alperes címe szám alatti székhelyű alperes ellen elmaradt munkabér megfizetése iránt a Zalaegerszegi Munkaügyi Bíróság előtt 3.M.558/2009. szám alatt indított perében meghozott 54. sorszámú ítélet ellen az I. és a CXLVII. r. felperesek által előterjesztett fellebbezés elbírálása tárgyában megtartott nyilvános fellebbezési tárgyaláson meghozott

részítélet:

A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét - azt részítéletnek tekintve - fellebbezett részében helybenhagyja.

Kötelezi a másodfokú bíróság az I. r. felperest, hogy 64.000,- /hatvannégyezer/ Ft, a CXLVII. r. felperest pedig, hogy 47.000,- /negyvenhétezer/ Ft fellebbezési perköltséget 15 napon belül fizessen meg az alperesnek.

A feljegyzett fellebbezési illetéket az állam viseli.

A részítélet ellen fellebbezésnek nincs helye.

Indokolás:

Az elsőfokú bíróság az I. r. felperes és 187 felperesi pertársa által indított perben az I. r., a XVI. r., a CXLVII. r., a CLXXVIII. r. felpereseknek elmaradt munkabér, illetve túlmunkadíj, valamint nem vagyoni kártérítés megfizetése iránti keresetét ítéletével elutasította és az I. r. felperest 150.625 Ft, a CXLVII. r. felperest 140.875 Ft perköltség megfizetésére kötelezte. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy az I. r. felperes 1995. augusztus 17. napjától 2007. november 28. napjáig, a CXLVII. r. felperes pedig 1997. november 17. napjától 2008. augusztus 28. napjáig autóbusz gépkocsivezetőként állt az alperes alkalmazásában. Az I. r. felperes 50 km-t meg nem haladó, a CXLVII. r. felperes 50 km-t meghaladó fordákat teljesített. Az alperes a felperesek munkaidejét munkaidőkeretben határozta meg, s az ágazati, valamint az alperesnél hatályos kollektív szerződésnek megfelelően a felperesek részére a vezetéssel töltött munkaidőre, valamint a vezetéshez kapcsolódó egyéb kiegészítő tevékenységek ellátásának idejére - a kollektív szerződésben meghatározott átalányidőket figyelembe véve -, valamint a 20 percet meg nem haladó egyéb munkahelyen töltött munkaközi szünetekre teljes munkabért fizetett, míg a járatok közötti az átalány-munkaidővel nem fedett 20 percet meghaladó időtartamokra besorolási alapbérük 40%-át számolta el és fizette meg. Az ún. rendelkezésre állási idő alatt a felpereseknek a kollektív szerződés szerint nem volt munkavégzési kötelezettsége, azonban a következő járat teljesítéséig elérhető módon munkára képes állapotban kellett készen állniuk. Az elsőfokú bíróság nem osztotta azt a kereseti álláspontot, hogy az ún. rendelkezésre állási - más szóval kiállási - idő alatt a felpereseknek munkát kellett végezniük és munkahelyüket - az autóbuszt -, emiatt nem hagyhatták el, s ebből következően az ezen időtartamban végzett munka ügyelet alatt végzettnek tekintendő, s ekként díjazandó. Az elsőfokú bíróság megállapította: a perben csatolt fordák kimutatása rögzítette, hogy a felperesek mely időszakban dolgoztak, azaz vezették az autóbuszt, és mely időszak minősült vezetésen kívüli egyéb időnek, illetve rendelkezésre állási időnek. A felperesek huzamosabb időn át teljesítették az egyes fordákat, azok sem időszakonként, sem havonta nem változtak, így a fordák szerinti időbeosztással külön tájékoztatás nélkül is tisztában kellett lenniük. A munkaügyi bíróság ezért megállapította, hogy a felperesek alaptalanul hivatkoztak arra, hogy nem ismerték pontosan a rendelkezésre állási idő mibenlétét. A felperesek a rendelkezésre állási idő alatti tényleges munkavégzést nem tudták bizonyítani, és nem tudták bizonyítani azt sem, hogy az átalányidőként elismerhető munkavégzéseken kívül más munkavégzési kötelezettségük is lett volna.

Az 50 km vonalhosszt meg nem haladó útvonalon dolgozó I. r. felperes esetében az elsőfokú bíróság megállapította, hogy rá a 3820/85. EGK rendelet (továbbiakban: EGK rendelet) kötelezően és közvetlenül alkalmazandó szabályai (e rendelet hatálya miatt) nem terjed ki, csakúgy, mint az EGK rendelet előírásait a magyar jogba átemelő 1988. évi I. tv. (továbbiakban: Kkt.) 2005. március 23. napjától hatályos módosítása sem. Az I. r. felperes esetében a kollektív szerződés mellett az Mt. 117. §-a, 129. §-a és 148. §-a alkalmazandó. Az alperes kollektív szerződése szabályozta a rendelkezésre állási időt, az Mt. 13. § (3) bekezdése által megengedetten és a munkavállalókra kedvezőbb módon, mert 20 percet meg nem haladó időtartamra munkabérük 40%-ának kifizetését írta elő: Ennél magasabb díjazásra ezért az I. r. felperes nem volt jogosult.

Az 50 km vonalhosszt meghaladó járaton dolgozó CXLVII. r. felperes esetében az EKG rendelet - amelynek szabályai 2005. március 22. napjával a Kkt.-ba beépültek - 2004. május 1. napjától kezdődően irányadó. A Kkt. 18/I. §-a kimondja, hogy a munkavállalót a rendelkezésre állási időre az Mt. 148. § (1) bekezdésében az ügyelet esetén meghatározott munkabér illeti meg, ebből következően a CXLVII. r. felperes ezen díjazásra volt jogosult. E díjazási mértéknél a kollektív szerződés kedvezőbb szabályozást tartalmaz, következésképpen a CXLVII. r. felperes részére is a perelt időszak teljes egészére az alapbére 40%-ának megfelelő munkabér jár. A perben kirendelt igazságügyi könyvszakértői is alátámasztotta azt az alperesi állítást - fejtette ki az elsőfokú bíróság -, hogy a felperesek a perelt időszakra a kollektív szerződés szerinti díjazást maradéktalanul megkapták. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján rámutatott: azért is alaptalan a felpereseknek a túlmunkadíj iránti igénye, mert munkaidőkereten felüli munkavégzést nem bizonyítottak. E körben alaptalanul hivatkoztak az autóbusz-vezetői kézikönyv előírásaira, az ugyanis nem jogszabály és nem bír a kollektív szerződés hatályával sem. (Az az autóbusz munkaidő alatti elhagyását szabályozza, a per tárgya viszont a rendelkezésre állási idő alatti munkavégzés volt, amely a kollektív szerződés szerint nem minősül munkaidőnek.

* * *

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az I. és a CXLVII. r. felperesek terjesztettek elő fellebbezést, elsődlegesen az elsőfokú ítélet megváltoztatását és (besorolási óradíjjal számolva) az I. r. felperes részére 1.983.030 Ft elmaradt munkabér és 75.698 Ft pótlék, a CXLVII. r. felperes részére 1.418.007 Ft elmaradt munkabér és 113.095 Ft pótlék megfizetésére való alperesi kötelezést kérve. Másodlagos az I. és CXLVII. r. felperesek fellebbezési kérelme arra irányult, hogy a másodfokú bíróság legalább a besorolási óradíj - I. r. felperes esetében 900.230 Ft, a CXLVII. r. felperes esetében 700.333 Ft - és késedelmi kamatai megfizetésére kötelezze az alperest. Álláspontjuk szerint az elsőfokú bíróság okfejtése a rendelkezésre állási idő kapcsán téves és jogszabályellenes. Hangsúlyozták, hogy nem rugalmas munkaidőben álltak alkalmazásban, a csatolt fordák alapján igazolva van, hogy az alperes sem a kollektív szerződést, sem a Kkt. kötelező szabályait nem tartotta be. A fordajegyzék ugyanis nem tartalmazza, hogy a felpereseket mikor terhelte munkavégzési kötelezettség és mikor volt olyan időszak, amikor az alperes szerint elhagyhatták a munkavégzés helyét. (Ez utóbbit ugyanis tételesen kellett volna megjelölni.) A perben kirendelt könyvszakértő is megállapította, miszerint a munkaidő összetevői a közlekedési jegyzékből nem állapíthatók meg. Az alperes eljárása - nevezetesen az, hogy úgy alakíthatta a havi munkaidőt, ahogyan az neki megfelelt - az Mt. 4. §-ába ütközött. A munkáltató nem tett eleget annak a kötelezettségének, hogy a munkaidő-beosztást egyértelműen közölje. Csak akkor lehet alappal hivatkozni a munkavégzési kötelezettség hiányára - fejtették ki a fellebbező felperesek -, ha a munkaidő-beosztás egyértelműen tartalmazza a munkaidőelemeket.