62012CO0415[1]

A Bíróság végzése (kilencedik tanács), 2013. június 13. Bianca Brandes kontra Land Niedersachsen. Az Arbeitsgericht Nienburg (Németország) által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem. Szociálpolitika - 2003/88/EK irányelv - A fizetett éves szabadsághoz való jog - A részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás - A referencia-időszakban a fizetett éves szabadságát kivenni nem tudó, teljes munkaidőben dolgozó munkavállaló - E munkavállaló részmunkaidős rendszerre való áttérése - Az ily módon korábban megszerzett fizetett éves rendes szabadság napjainak számát a részmunkaidőben végzett heti munkanapok számával arányban csökkentő nemzeti rendelkezés vagy gyakorlat. C-415/12. sz. ügy.

A BÍRÓSÁG VÉGZÉSE (kilencedik tanács)

2013. június 13. ( *1 )

"Szociálpolitika - 2003/88/EK irányelv - A fizetett éves szabadsághoz való jog - A részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás - A referencia-időszakban a fizetett éves szabadságát kivenni nem tudó, teljes munkaidőben dolgozó munkavállaló - E munkavállaló részmunkaidős rendszerre való áttérése - Az ily módon korábban megszerzett fizetett éves rendes szabadság napjainak számát a részmunkaidőben végzett heti munkanapok számával arányban csökkentő nemzeti rendelkezés vagy gyakorlat"

A C-415/12. sz. ügyben,

az EUMSZ 267. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet az Arbeitsgericht Nienburg (Németország) a Bírósághoz 2012. szeptember 13-án érkezett, 2012. szeptember 4-i határozatával terjesztett elő az előtte

Bianca Brandes

és

a Land Niedersachsen

között folyamatban lévő eljárásban,

A BÍRÓSÁG (kilencedik tanács),

tagjai: J. Malenovský tanácselnök, M. Safjan és A. Prechal (előadó) bírák,

főtanácsnok: E. Sharpston,

hivatalvezető: A. Calot Escobar,

tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint a Bíróság az eljárási szabályzatának 99. cikke alapján, indokolt végzéssel határoz,

meghozta a következő

Végzést

1. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 98/23/EK tanácsi irányelvvel (HL L 131., 10. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 278. o.) módosított, az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló, 1997. december 15-i 97/81/EK tanácsi irányelv (HL 1998. L 14., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 267. o.) mellékletében szereplő, a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló, 1997. június 6-án megkötött keretmegállapodás (a továbbiakban: a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás) 4. szakaszának, valamint az uniós jog minden olyan egyéb rendelkezésének értelmezésére vonatkozik, amelyek az alapeljárás tárgyát képező jogvita szempontjából relevánsnak minősülhetnek.

2. E kérelmet a B. Brandes és a Land Niedersachsen között folyamatban lévő azon peres eljárásban terjesztették elő, amelynek tárgya a 2010-es és 2011-es fizetett éves szabadsághoz való jog volt, amelyet az érintett ezekben a referencia-időszakot képező években nem tudott kivenni.

Jogi háttér

Az uniós jog

3. A részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodásnak "A megkülönböztetés tilalmának elve" című 4. szakasza, annak 1. és 2. pontjában kimondja, hogy:

"1. A foglalkoztatási feltételek szempontjából a részmunkaidőben foglalkoztatottak nem részesülhetnek kedvezőtlenebb bánásmódban, mint a velük összehasonlítható, teljes munkaidőben foglalkoztatottak, csupán azért, mert részmunkaidőben dolgoznak, kivéve, ha az eltérő bánásmód objektív alapon igazolható.

2. Adott esetben az időarányosság elvét (pro rata temporis) kell alkalmazni."

4. A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.), az "Éves szabadság" című 7. cikkében a következőket írja elő:

"1. A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság biztosítása feltételeinek megfelelően.

2. Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve."

A német jog

5. A szabadságról szóló, 1963. január 8-i német szövetségi törvény (Bundesurlaubsgesetz; BGBl. 1963, 2. o.) 3. §-ának (1) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy "az éves szabadság időtartama évente legalább 24 nap".

6. Az említett szövetségi törvény 11. §-ának (1) bekezdése értelmében:

"A szabadság megváltásáért járó összeget a munkavállalót a szabadság kezdetét megelőző utolsó 13 hétben megillető átlagos munkabér alapján kell kiszámítani, ide nem értve a túlórákért fizetett munkabért. [...]"

7. A 2012. január 2-i 4. sz. módosító kollektív szerződéssel módosított, a tartományok közszolgálati alkalmazottaira vonatkozó, 2006. október 12-i kollektív szerződés (Tarifvertrag für den öffentlichen Dienst der Länder) 26. §-a (1) bekezdésének szövege a következő:

"A munkavállalók minden naptári évben fizetett éves szabadságra jogosultak (21. §). Amikor a heti munkaidő a naptári hét öt napjára lebontva oszlik meg, a 30. életév betöltéséig évente 26 nap, a 40. életév betöltéséig évente 29 nap, a 40. életév betöltését követően évente 30 nap szabadság jár.

Munkanap minden olyan naptári nap, amelyen a cég szolgálati beosztásának vagy a cégnél kialakult gyakorlatnak megfelelően a munkavállalóknak dolgozniuk kell vagy kellene [...]. Amikor a munkaidő nem öt napra lebontva oszlik meg, az éves szabadsághoz való jog ennek megfelelő módon nő vagy csökken. Amikor a szabadság kiszámításakor fél napot elérő szabadságnak megfelelő rész keletkezik, akkor azt egész napra kerekítve kell szabadságként figyelembe venni. A fél napot el nem érő részeket nem kell figyelembe venni. [...]"

8. A német jog nem szabályozza kifejezetten azt a kérdést, hogy mik a hatásai a munkaidő módosításának a fel nem használt szabadságokra nézve.

9. A részmunkaidős foglalkoztatásról és a határozott idejű munkaszerződésekről szóló, 2000. december 21-i törvény 4. §-ának (1) bekezdése a következőket mondja ki:

"A részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállaló nem részesülhet kedvezőtlenebb bánásmódban a részmunkaidős foglalkoztatás miatt a vele összehasonlítható helyzetben lévő, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalónál, kivéve, ha az eltérő bánásmódot objektív indokok igazolják. A részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalónak olyan díjazásban, illetve egyéb visszterhes juttatásban kell részesülnie, amely a vele összehasonlítható helyzetben lévő, teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalóhoz képest legalább a munkaidejével arányos résznek felel meg."

Az alapeljárásbeli jogvita és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

10. B. Brandest - egy 2009-ben megkötött, határozatlan idejű munkaszerződés értelmében - a Land Niedersachsen teljes munkaidőben dolgozó munkavállalóként foglalkoztatta.

11. 2010-ben B. Brandes a várandóssága során egészségi állapotára tekintettel a szülése időpontjáig, 2010. december 22-éig el volt tiltva a munkavégzéstől. Szülési szabadságát követően, 2011. február 17-étől szülői szabadságot vett igénybe, amely 2011. december 21-én telt le.

12. 2011. december 22-étől B. Brandes, az általa és a Land Niedersachsen által kötött megállapodásnak megfelelően részmunkaidőben dolgozott, hetente három napot.

13. Nem vitás, hogy tekintettel a várandóssága során egészségi állapota miatt elrendelt munkavégzési tilalomra, amelyet először szülési, majd szülői szabadság követett, B. Brandes 2010-ben és 2011-ben nem tudta igénybe venni a teljes munkaidőben történő foglalkoztatása alapján kiszámított 22 nap, illetve 7 nap fizetett éves szabadságát.

14. Az alapeljárásban, amelyben az Arbeitsgericht Nienburghoz fordult keresettel, B. Brandes azt kérte, hogy ismerjék el a fent említett 29 nap fizetett szabadsághoz való jogát, amelyet még a teljes munkaidőben történő foglalkoztatása során szerzett meg.

15. Az említett kérelem elutasítását illetően a Land Niedersachsen a Bundesarbeitsgericht egy 1998. április 28-i határozatára hivatkozik, amelyből az következik, hogy a munkavállaló munkaidejének módosítása esetén a munkavállaló által szerzett szabadságra vonatkozó jogokat, a korábbi és az új munkarend alapján ledolgozott napok számával arányosan ki kell igazítani. E Land szerint ebből az következik, hogy B. Brandesnek 17 nap szabadsága marad, ami úgy jön ki, hogy a 29 nap éves szabadságot 5-tel elosztva, majd 3-mal megszorozva 17,4 nap keletkezik, amelyet 17 napra kell kerekíteni.

16. A Land Niedersachsen főként arra hivatkozik, hogy a szabadságnapoknak a ledolgozott napokkal arányos ilyen kiszámítása semleges hatású a B. Brandest megillető szabadság időtartamára nézve, legalábbis annyiban, hogy említett számítást követően a szabadságot hetekben kifejezve az nem változik. Szerinte e tekintetben figyelembe kell venni, hogy az új, részmunkaidős munkaidő-rendszere szerint az érintettnek kevesebb szabadságnapra van szüksége ahhoz, hogy egy hét szabadságot egyben ki tudjon venni. Ha viszont a szabadságnapok számát nem a ledolgozott napok számával arányosan számítanák ki, annak az lenne a következménye, hogy B. Brandes annyi hét szabadságra lenne jogosult, mint amennyire akkor lenne jogosult, ha továbbra is teljes munkaidőben dolgozna, ami indokolatlan előnyt teremtene a javára a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest.

17. A Land Niedersachsen szerint a kérdést előterjesztő bíróság elé került jogvita e tekintetben eltér a Bíróság C-486/08. sz. Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben 2010. április 22-én hozott ítéletének (EBHT 2010., I-3527. o.) alapját képező ügytől, mivel ez utóbbi ügyben egy olyan szabadsággal kapcsolatos szabályról volt szó, amely órákban fejezte ki a szabadság időtartamát. Márpedig, miközben a hetekben kifejezett referencia-időszak alkalmazása miatt a munkavállaló a jelen ügyben nem szenvedett semmiféle hátrányt az őt megillető szabadság terjedelmét illetően, addig az említett ügyben nem ez volt az eset, hiszen ott azáltal, hogy órákban kifejezett szabadságról volt szó, a munkaidő bárminemű megváltoztatásának közvetlen kihatása lehetett a szabadság időtartamára.

18. Az Arbeitsgericht Nienburg előadja, hogy meg van róla győződve, hogy a Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítéletből egyértelműen levezethető, hogy a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló által már egyszer megszerzett éves szabadsághoz való jogok olyan módon történő arányosítása, ahogyan azt a Land Niedersachsen elvégezte, sérti az uniós jogot. E bíróság többek között úgy véli, hogy a szabadság ily módon történő meghatározása hátrányos megkülönböztetést eredményez a teljes munkaidőben és a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók között, amit a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakasza tilt.

19. A Land Niedersachsennek a jelen végzés 16. pontjában ismertetett érvét illetően az Arbeitsgericht Nienburg úgy véli, hogy a Land összekeveri a "szabadság" és a "távollét" idejét. E bíróság ezenfelül hangsúlyozza az előző időszakban egyszer már megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog csökkentésének megengedhetetlen mivoltát olyan esetben, amikor azt helyesen, két szempontból vizsgálják, nevezetesen a szabadság időtartama és a szabadság megváltása szempontjából.

20. Különös tekintettel a Bundesarbeitsgericht jelen ítélet 15. pontjában említett ítélkezési gyakorlatára, az Arbeitsgericht Nienburg úgy véli, hogy mindenesetre szükség van e kérdésekkel kapcsolatban értelmezést kérni a Bíróságtól.

21. E körülményekre tekintettel az Arbeitsgericht Nienburg úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjeszti a Bíróság elé:

"Úgy kell-e értelmezni a vonatkozó uniós jogot, és különösen a [...] részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló 97/81 irányelv mellékletében szereplő említett keretmegállapodás 4. szakaszának 1. és 2. pontját, hogy azokkal ellentétesek az olyan nemzeti jogszabályok, kollektív megállapodások vagy gyakorlat, amelyek szerint, ha a munkavállaló munkaideje a heti munkanapok számának módosulásával összefüggésben módosul, a fel nem használt szabadságot, amelynek igénybevételére a munkavállalónak az esedékesség időszakában nem volt lehetősége, úgy igazítják ki, hogy a hetekben kifejezett szabadság mértéke ugyan változatlan marad, de eközben a napokban kifejezett szabadságot átszámítják az új munkaidő szerint?"

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről

22. Eljárási szabályzata 99. cikkének értelmében, ha a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdés azonos egy olyan kérdéssel, amelyről a Bíróság már határozatot hozott, vagy az ilyen kérdésre a válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, vagy ha az előzetes döntéshozatalra elé terjesztett kérdésre adandó válasz nem enged teret semmilyen ésszerű kétségnek, a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően az eljárás során bármikor indokolt végzéssel határozhat.

23. A jelen ügyben alkalmazni kell az említett rendelkezést.

24. Az előterjesztő bíróság kérdésével lényegében arra szeretne választ kapni, hogy a vonatkozó uniós jogot, különösen a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszát úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések vagy az olyan nemzeti gyakorlat, mint az alapeljárás tárgyát képezők is, amelyek értelmében az olyan fizetett éves szabadság napjainak számát, amelyet a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló a referencia-időszakban nem tudott igénybe venni, amiatt, hogy e munkavállaló részmunkaidős rendszerre tért át, az e munkavállaló heti munkanapjainak száma és a részmunkaidőre való áttérést követő heti munkanapjainak száma között fennálló különbséggel arányosan csökkentik.

25. Bár a kérdést előterjesztő bíróság kérdésében formai szempontból közelebbről a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszára hivatkozik, e körülmény nem képezi akadályát annak, hogy a Bíróság valamennyi olyan uniós jogi elemet illetően értelmezéssel szolgáljon az említett bíróság részére, amely az eléje került jogvita elbírálásához hasznos lehet, attól függetlenül, hogy ezekre az előterjesztő bíróság hivatkozik-e a kérdésének szövegében, vagy sem (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 49. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot). Egyebekben hangsúlyozni kell, hogy az előterjesztő bíróság kérdésében a vonatkozó uniós jog egészére hivatkozott.

26. Márpedig, először is hangsúlyozni kell, hogy az uniós jog vonatkozó rendelkezései közül az előterjesztő bíróság által feltett kérdés megválaszolása szempontjából, miként azt B. Brandes, a német kormány és az Európai Bizottság is kiemelte, főként a fizetett éves szabadsághoz való jogról szóló 2003/88 irányelv 7. cikke a releváns.

27. Amint az a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, amelyre egyébként maga az előterjesztő bíróság is hivatkozott, a valamennyi munkavállalót megillető, fizetett éves szabadsághoz való jogot az Unió egyik olyan szociális jogi elvének kell tekinteni, amely különleges jelentőségű (lásd többek között a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 28. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

28. A Bíróság ehhez hasonlóan korábban már több esetben hangsúlyozta, hogy a valamennyi munkavállalót megillető, fizetett éves szabadsághoz való jog az Unió említett szociális elveként, az Európai Unió Alapjogi Chartájának 31. cikke (2) bekezdésében kifejezetten szerepel, amely Chartának az EUSZ 6. cikk (1) bekezdése a Szerződésekével azonos joghatást tulajdonít (lásd többek között a C-229/11. és C-230/11. sz., Heimann és Toltschin egyesített ügyekben 2012. november 8-án hozott ítélet 22. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

29. Az említett ítélkezési gyakorlatból egyébként az következik, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog nem értelmezhető megszorító módon (lásd többek között a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 29. pontját, és a fent hivatkozott Heimann és Toltschin egyesített ügyekben hozott ítélet 23. pontját, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

30. Márpedig, miként azt mind a kérdést előterjesztő bíróság, mind B. Brandes és a Bizottság is hangsúlyozta, a Bíróság ebben az összefüggésben a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítéletének 32. pontjában már kimondta, hogy az éves szabadság a referencia-időszakot követő időszakban történő igénybevétele nincs kapcsolatban a munkavállaló által e későbbi időszakban ledolgozott munkaidővel, és így ennélfogva a munkaidőnek a teljes munkaidőről részmunkaidőre való áttérés miatti módosulása, főként csökkenése nem csökkentheti az azon éves szabadsághoz való jogot, amelyet a munkavállaló még a teljes munkaidő szerinti referencia-időszakban szerzett meg.

31. Jelen esetben a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszát illetően elegendő arra emlékeztetni, hogy a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítéletének 33. pontjában a Bíróság az említett szakasz 2. pontjában szereplő pro rata temporis elve kapcsán azt is hangsúlyozta, hogy természetesen az éves szabadság valamely részmunkaidőben való foglalkoztatási időszak tekintetében történő kiadásánál ezt az elvet helyénvaló alkalmazni. Az ilyen időszak tekintetében ugyanis az éves szabadságnak a teljes munkaidőben történő foglalkoztatás időszakára járó éves szabadsághoz viszonyított csökkentése objektív okokkal igazolható. Viszont az említett elv a teljes munkaidőben történő foglalkoztatás időszaka folyamán megszerzett éves szabadságra utólag nem alkalmazható.

32. A Bíróság a fentiekből azt a következtetést vonta le, hogy sem a 2003/88 irányelv vonatkozó rendelkezéseiből, sem a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 2. pontjából nem vezethető le, hogy a nemzeti szabályozás az éves szabadsághoz való jog alkalmazási feltételei között előírhatná a valamely referencia-időszak folyamán szerzett szabadsághoz való jog részleges elvesztését, mindazonáltal emlékeztetett arra, hogy ez a megállapítás csak akkor érvényes, ha a munkavállalónak nem volt tényleges lehetősége arra, hogy az említett joggal éljen (lásd a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 34. pontját).

33. Akkor, annak a kérdésnek az elbírálásakor, amelyet az említett ítélet alapjául szolgáló ügyben terjesztettek eléje, a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a vonatkozó uniós jogot és különösen a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 2. pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amely szerint, ha a munkavállaló munkaideje módosul, a fel nem használt szabadságot úgy igazítják ki, hogy azon munkavállalónak, akit teljes munkaidőben történő foglalkoztatást követően részmunkaidőben foglalkoztatnak, a teljes munkaidőben történő foglalkoztatás ideje alatt megszerzett fizetett éves szabadsága - anélkül, hogy lehetősége lett volna ehhez való jogával élni - csökken, illetve ezt a szabadságot már csak a fizetett szabadság helyettesítésére szolgáló, kisebb összegű juttatás formájában veheti igénybe (a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet 35. pontja).

34. Miként arra maga a kérdést előterjesztő bíróság rámutatott, és amint arra B. Brandes és a Bizottság is hivatkozott, a jelen végzés 27-33. pontjában idézett megállapítások nyilvánvaló módon azzal járnak, hogy a jelen előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre is hasonló választ kell adni.

35. Ugyanis nem vitás, hogy a jelen esetben B. Brandes olyan, előző időszakról áthozott, fizetett éves szabadsághoz való joggal rendelkezik, amelyet abban a referencia-időszakban, amelynek során még teljes munkaidős rendszerben foglalkoztatták, a várandóssága során felmerült egészségi állapotára tekintettel elrendelt munkavégzési tilalom és az azt követő szülői, majd szülési szabadsága miatt nem tudott igénybe venni. A kérdést előterjesztő bíróság és az alapeljárás felei egyébként nem vitatják, hogy ha B. Brandes szülői szabadsága után is a teljes munkaidős rendszerben maradt volna, akkor az ezen időszakról áthozott, őt megillető fizetett éves szabadság 29 nap lett volna.

36. E körülményekre tekintettel, amint az többek között a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítéletből - amelynek vonatkozó pontjaira a jelen végzés 30-33. pontjaiban emlékeztettünk - is következik, mivel B. Brandes munkaidejének csökkenését a teljes munkaidős foglalkoztatásról a részmunkaidős foglalkoztatásra való ezen áttérés okozta, ahhoz nem társulhat a korábban megszerzett fizetett éves szabadsághoz való jogának utólag történő olyan részleges elvesztése, amelyet az alapeljárásbeli nemzeti szabály alkalmazása eredményezne, főként az ilyen jogvesztést alátámasztó mindennemű objektív indok hiányában.

37. Ami a Land Niedersachsen által hivatkozott azon érvet illeti, miszerint a B. Brandes által korább megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog nem lett kevesebb, hiszen a szabadságot hetekben kifejezve az az érintett részmunkaidős rendszerre való áttérését követően is ugyanannyi maradt, mint előtte, el kell ismerni, hogy az nem lehet sikeres, miként arra a kérdést előterjesztő bíróság és a Bizottság is felhívta a figyelmet.

38. Ugyanis az a körülmény, hogy a részmunkaidőben foglalkoztatott és általában heti három teljes napot dolgozó munkavállaló egy héten át távol van a cégtől, egyáltalán nem azt jelenti - ellentétben a Land Niedersachsen állításával -, hogy ezzel öt napi szabadságnak megfelelő időre tesz szert, amelyet akkor, ha teljes munkaidős rendszerben dolgozna, úgy kellene tekinteni, mint öt teljes olyan napot, amelynek során az érintett fel van mentve azon munkavégzési kötelezettsége alól, amely e szabadság hiányában őt terhelné.

39. Márpedig azáltal, hogy mostantól fogva részmunkaidőben történő foglalkoztatása keretében hetente három nap munkavégzés után egy "hét" szabadságot ismernek el részére, nyilvánvaló, hogy a munkavállaló ettől még csupán három teljes napra lesz felmentve az őt terhelő munkavégzési kötelezettség alól.

40. A német kormány ezzel analóg érveit is el kell vetni, amelyekre egyébként ez utóbbi a fent hivatkozott Zentralbetriebsrat der Landeskrankenhäuser Tirols ügyben hozott ítélet alapjául szolgáló ügyben hivatkozott, és amely szerint az alapeljárás tárgyát képező nemzeti szabály azért nem sérti az uniós jogot, mert azt a munkavállalót, aki már nem köteles a hét minden napján munkát végezni, a kötelezettségei alól kevesebb napra kell mentesíteni ahhoz, hogy ugyanannyi pihenőidőben részesüljön, mint korábban.

41. Ez az érvelés ugyanis összekeveri a tényleges szabadság idejének megfelelő pihenési időszakot a munkavégzés azon normál megszakítására szolgáló időtartamokkal, amelynek során a munkavállaló az őt a munkáltatójához kötő munkaviszony értelmében nem köteles dolgozni.

42. Az előzőekben kifejtettek egészére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a vonatkozó uniós jogot, különösen a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését és a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló keretmegállapodás 4. szakaszának 2. pontját úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések vagy az olyan nemzeti gyakorlat, mint az alapeljárás tárgyát képezők, amelyek szerint azon fizetett éves szabadság napjainak számát, amelyet a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló a referencia-időszakban nem tudott kivenni, amiatt, hogy e munkavállaló a teljes munkaidős rendszerről részmunkaidős rendszerre tért át, az e munkavállaló által a részmunkaidőre való áttérést megelőzően és azt követően ledolgozott heti munkanapok száma közötti különbséggel arányosan csökkentik.

A költségekről

43. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján, a Bíróság (kilencedik tanács) a következőképpen határozott:

A vonatkozó uniós jogot, különösen a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4-i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, és a 98/23/EK tanácsi irányelvvel módosított, az UNICE, a CEEP és az ESZSZ által a részmunkaidős foglalkoztatásról kötött keretmegállapodásról szóló, 1997. december 15-i 97/81/EK tanácsi irányelv mellékletében szereplő, a részmunkaidős foglalkoztatásról szóló, 1997. június 6-án megkötött keretmegállapodás 4. szakaszának 2. pontját úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétesek az olyan nemzeti rendelkezések vagy az olyan nemzeti gyakorlat, mint az alapeljárás tárgyát képezők, amelyek szerint azon fizetett éves szabadság napjainak számát, amelyet a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló a referencia-időszakban nem tudott kivenni, amiatt, hogy e munkavállaló a teljes munkaidős rendszerről részmunkaidős rendszerre tért át, az e munkavállaló által a részmunkaidőre való áttérést megelőzően és azt követően ledolgozott heti munkanapok száma közötti különbséggel arányosan csökkentik.

Aláírások

( *1 ) Az eljárás nyelve: német.