BH 2010.4.107 Vagyonosodási vizsgálatban is a teljes bizonyító erejű magánokirat a benne szereplő tények valódiságát nem bizonyítja, a nem ügyleti tanúk vallomását pedig megfelelő súllyal kell értékelni [2003. évi XCII. tv. 108. §, 109. §, 1952. évi III. tv. 163. §, 164. §].

Az Adó- és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatal Dél-alföldi Regionális Igazgatósága (a továbbiakban: elsőfokú hatóság) egyes adókötelezettségek teljesítésének ellenőrzésére irányuló vizsgálatot folytatott a C-B Kft.-nél, amely társaságban az I. r. és II. r. felperes 2001-2005. években tulajdonnal rendelkezett. Ezen időszak alatt a felperesek cégüknek fele-fele arányban 126 755 000 Ft tagi kölcsönt nyújtottak, és 2003-ban törzstőke emelés címén 18 000 000 Ft-ot fizettek be. Az elsőfokú hatóság a Kft.-nél folytatott ellenőrzést követően az I. r. és II. r. felperesnél 2001-2005. évekre bevallások utólagos vizsgálatára irányuló ellenőrzést végzett.

Az ellenőrzés eredményeként a 2007. július 27. napján kelt határozatával az I. r. felperes terhére 2001. évre 4 114 101 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet, javára 108 000 Ft adókülönbözetet állapított meg, és kötelezte az I. r. felperest 4 006 101 Ft adókülönbözet, továbbá járulékosan adóbírság, és késedelmi pótlék megfizetésére. A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2007. november 12. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot - az adóalap összegének számszaki korrigálása okán - megváltoztatta, az I. r. felperest terhelő adókülönbözet összegét 4 580 519 Ft-ban, az adóbírságot 2 290 259 Ft-ban, a késedelmi pótlékot 2 598 897 Ft-ban állapította meg.

Az elsőfokú hatóság továbbá, a szintén 2007. július 27. napján kelt határozatával a II. r. felperes terhére 2001. évre 4 532 021 Ft adóhiánynak minősülő adókülönbözetet állapított meg, és kötelezve a II. r. felperest az adókülönbözet összege, és járulékosan adóbírság illetve késedelmi pótlék megfizetésére. A fellebbezés folytán eljárt alperes a 2007. november 12. napján kelt határozatával az elsőfokú határozatot - az adóalap összegének számszaki korrigálása okán - megváltoztatta, a II. r. felperest terhelő adókülönbözet összegét 4 894 329 Ft-ban, az adóbírságot 2 447 164 Ft-ban, a késedelmi pótlékot 2 823 773 Ft-ban állapította meg.

Az alperes határozatainak indokolása szerint az elsőfokú hatóság azt vizsgálta, hogy a felperesek rendelkeztek-e fedezettel a cégük részére nyújtott kölcsönhöz, törzstőke emeléshez. Az egymással házasságban élő I. r. és II. r. felperes egybehangzóan akként nyilatkoztak, hogy vagyonközösségben élnek, bevételeiket és kiadásaikat 1987. óta közösen kezelik, ezért a revízió ezt figyelembe véve olyan vagyonmérleget készített, amelyben mind az I. r., mind a II. r. felperes bevételei és kiadásai együttesen szerepeltek. Az elsőfokú hatóság a vagyonmérleg alapján megállapította, hogy a felperesek kiadásai 2001. évben jelentősen meghaladták jövedelmeiket, ezért az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 109. §-ának (1) bekezdése alapján az adó alapját helytállóan becsléssel állapította meg, és az adóalapot növelő fedezethiány összegeket 50%-50%-os arányban megosztva a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja. tv.) 28. §-ának (1) bekezdése alapján egyéb adóköteles jövedelemnek minősítette (2002-2005. adóévre megállapítást nem tett).

Az alperes nem fogadta el a bevételek között a felperesek szerint O. T. által 2001. január 4-én, és április 2-án visszafizetett 12 000 000 Ft, illetve 14 000 000 Ft, B. L. által 2001. december 16-án visszafizetett 600 000 Ft kölcsönösszegeket. Megállapította, hogy a visszafizetésekről, annak teljes körűségéről, illetve arról, hogy a szerződő felek a továbbiakban nem tartoznak egymással elszámolási kötelezettséggel, külön dokumentumot nem készítettek, a kölcsönszerződéseken a kölcsönök összege visszafizetésének felperes általi rávezetése, és aláírása, mint egyoldalú nyilatkozat önmagában nem minősül a visszafizetés tényét hitelt érdemlően igazoló adatnak. A bizonyítás szempontjából pedig annak nincs jelentősége, hogy a kölcsönnyújtás forrása, illetve a visszafizetett kölcsön további felhasználása hogyan realizálódott, mivel az adott bevétel szempontjából az adózónak kizárólag a megvalósulás (a kölcsön visszafizetése) valós tényét kellett volna hitelt érdemlően igazolnia. Az elsőfokú adóhatóság a fellebbezés beérkezését követően B. L.-nál célvizsgálatot tartott, O. T. meghallgatása már nem volt lehetséges, mert 2001. május 11-én elhunyt. B. L. a kölcsön visszafizetésének forrásául munkabérét, illetve ingatlan bérbeadásából befolyt bérleti díjat jelölt meg. B. L. 2001. évi összevont jövedelme 380 000 Ft volt. A kölcsön visszafizetése a szerződésen található dátum szerint 2001. december 16-án történt. B. L. az 1 200 000 Ft bérleti díjat nyilatkozata szerint egy nappal korábban: 2001. december 15. napján kapta meg, amely időpontban azonban az összeggel nem rendelkezhetett. A bérleti díjról a számlát 2002. év elején állította ki, a számlatömböt pedig 2001. december 29-én szerezte be, tehát a bérleti díj kifizetése nem történhetett meg ennél az időpontnál korábban, amit alátámaszt, hogy a bérlőnél lefolytatott vizsgálat szerint a bérleti díj összege kiadásként 2001. december 31-én lett lekönyvelve.

A felperesek keresetükben a határozatok hatályon kívül helyezését és az eljárás megszűntetését kérték. Vitatták a becslés jogalapját, továbbá, hogy az adóhatóság az O. T. és B. L. által visszafizetett kölcsönöket bevételként, kiadásaik fedezetéül nem fogadta el.

Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatait hatályon kívül helyezte és az alperest új eljárásra kötelezte. Indokolása szerint - miután a felperesek sem vitatták, hogy az ellenőrzés által feltárt forráshiány fedezete nem a vizsgált időszakban keletkezett, továbbá a becslés alapjául szolgáló adatokat a határozatok tartalmazzák - megállapította, hogy az adóhatóság helytállóan alkalmazott becslési eljárást.

Az elsőfokú bíróság egyet értett az alperessel abban, hogy B. L. a kölcsön visszafizetését nem teljesítette. Az O. T.-nak nyújtott kölcsön visszafizetése kapcsán megállapította, hogy az I. r. felperes írásbeli nyilatkozata teljes bizonyító erejű magánokirat, amellyel szemben az alperes a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 196. §-ának (1) bekezdése szerinti ellenbizonyítást nem folytatott le. A periratokhoz 14/A/1. szám alatt fűzött nyilatkozatában közölte csak, hogy O. T. az 1996-2000. évekre vonatkozó személyi jövedelemadó bevallásai szerint 2 806 500 Ft bruttó bevétellel rendelkezett, amelyből 26 000 000 Ft-ot lehetetlen volt visszafizetnie, továbbá az illetékhivatal adatszolgáltatása szerint nejével közösen ingatlanokat értékesített, amelyekből származó bevétel sem tette lehetővé a kölcsön visszafizetését. A perben tanúként meghallgatott H. L. és T. Z. elmondták, hogy O. T. a kölcsön visszafizetésére tőlük kért segítséget, amelyet azonban nem tudtak teljesíteni, később O. T. közölte velük, hogy az I. r. felperes felé fennálló kölcsöntartozását rendezte. Az elsőfokú bíróság a lefolytatott bizonyítási eljárás alapján megállapította, hogy a másodfokú határozatok az I. r. felperes és O. T. között létrejött kölcsönszerződés és a kölcsön összegének visszafizetése körében megalapozatlanok, ezért azokat hatályon kívül helyezte, az alperest új eljárásra kötelezte azzal, hogy a 26 000 000 Ft 2001. évben történt visszafizetését csak akkor hagyhatja figyelmen kívül, ha egyértelműen bizonyítja, hogy az nem történt meg.