BH 2008.7.198 A megbízási szerződésnek nevezett, de a munkaviszonyra jellemző ismérvekkel megvalósult munkavégzésre irányuló szerződés elnevezése ellenére munkaszerződésnek minősül [Mt. 1. §].

A munkaügyi bíróság ítéletével - a felperes keresetének helyt adva - megállapította, hogy a felperes 2003. április 1-jétől munkaviszonyban állt az alperessel havi 96 000 forint átlagkeresettel, és ezt a munkaviszonyt az alperes jogellenesen szüntette meg. Megállapította továbbá, hogy a felperes alperesnél fennálló munkaviszonya az ítélet jogerőre emelkedésekor szűnt meg. Kötelezte az alperest kéthavi átlagkereset, elmaradt munkabér és rendkívüli munkavégzés ellenértéke megfizetésére.

A munkaügyi bíróság által megállapított tényállás szerint a rokkantnyugdíjas felperes 2003. április 1-jétől végzett munkát az alperes által működtetett otthonban szociális munkásként. A felek "megbízási szerződésnek" nevezett megállapodást kötöttek, amelyet a felek "munkavállalóként" és "munkáltatóként" írtak alá. A felek a 2003. június 30-áig tartó határozott idejű szerződés lejártakor újabb, határozatlan idejű szerződést kötöttek. Az alperes a 2004. április 1-jei szóbeli jognyilatkozatával azonnali hatállyal megszüntette a felperes jogviszonyát.

Az alperes ellenkérelmében vitatta a munkaügyi bíróság hatáskörét, mivel szerinte a felperessel fennállt jogviszony a kereseti kérelemmel ellentétben nem munkaviszony, hanem megbízási jogviszony volt, ami szóban, azonnali hatállyal jogszerűen megszüntethető volt.

A munkaügyi bíróság bizonyítási eljárást folytatott le a munkavégzés tényleges körülményeire, és ennek alapján a munkaviszony fennállására következtetett, mivel a felperes rendszeresen az intézményvezető irányítása alatt, utasításai szerint, az alperes által meghatározott munkarendben és körülmények között végezte a munkáját. A jogviszony minősítését illetően kifejtette, hogy nincs perdöntő jelentősége a felek megállapodása megnevezésének, és annak sem, hogy a megkötés előtt milyen tárgyalásokat folytattak. Úgy ítélte meg továbbá, hogy önmagában a rokkantsági nyugdíjban részesülés sem zárta ki a teljes munkaidős munkaviszony fennállásának megállapítását.

A munkaügyi bíróság mindezekhez képest jogellenesnek minősítette a munkaviszonyt megszüntető alperesi jognyilatkozatot, és ennek jogkövetkezményeként marasztalta az alperest. Nem fogadta el az alperes érvelését a felperes munkaköre készenléti jellegéről, ezért marasztalta a munkáltatót a túlmunkavégzés ellenértékében.

Az alperes fellebbezése alapján eljárt másodfokú bíróság ítéletével - helyes indokaira tekintettel - az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.

Az alperes a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése iránt előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az Mt. 75/A. § (2) bekezdése, a Ptk. 474. § (1) bekezdése, a 483. § (1) bekezdése és a Pp. 22. § (2) bekezdése megsértése miatt kérte a felperes keresetét elutasító határozat hozatalát. Érvelése szerint annak volt jelentősége, hogy a felperes rokkantsági nyugdíjban részesülése miatt a szándékuk nem munkaviszony, hanem megbízási jogviszony létesítésére irányult. Álláspontja szerint a felperes egészségi állapotára tekintettel nem is vállalhatta volna az Mt. 103. § (1) bekezdés a) pontjában előírt munkavégzési kötelezettséget, így a szerződés megkötésekor "munkaviszony létesítésére képtelen állapotban volt, ezért munkaviszonyt érvényesen nem is létesíthetett". Vitatta, hogy a felperessel alá-, fölérendeltségi viszony állt fenn, mivel képzettsége és gyakorlata alapján önállóan végezte a tevékenységét. Azzal is érvelt, hogy a Ptk. 474. § (2) bekezdése értelmében a megbízási jogviszonyban is lehetősége van a megbízónak utasítások adására.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályában való fenntartását kérte.