A Legfelsőbb Bíróság Bf.975/2001/5. számú határozata. [1950. évi II. törvény 51. §, 1990. évi XXXIX. törvény 8. §, 1998. évi XIX. törvény (Be.) 260. §] Bírók: Demeter Ferencné, Katona Sándor, Völgyesi Miklós

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG LEGFELSŐBB BÍRÓSÁGA

Bf.I.975/2001/5.szám

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Legfelsőbb Bíróság Budapesten, 2001. november 8. napján tartott nyilvános tárgyaláson meghozta a következő

í t é l e t e t :

Az emberiség elleni bűntett miatt a vádlott ellen indított bűnügyben a Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa KB.VI.708/2000. számú ítéletét megváltoztatja annyiban, hogy a vádlott cselekményét több emberen elkövetett szándékos emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűntettnek minősíti.

A főbüntetést 5 /öt/ évi börtönbüntetésre súlyosítja.

A közkegyelemről szóló 1990. évi XXXIX. törvény 8.§-ának /3/ bekezdése alapján a vádlott szabadságvesztésének tartama egynyolcadával csökken.

Egyebekben az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja.

A másodfokú eljárásban felmerült 2500 /Kettőezerötszáz/ forint bűnügyi költséget a vádlott köteles az államnak megfizetni.

I n d o k o l á s

A Fővárosi Bíróság Katonai Tanácsa a 2001. január 18. napján kihirdetett KB.VI.708/2000. számú ítéletével a vádlottat több emberen - részben felbujtóként - elkövetett emberöléssel megvalósított emberiség elleni bűncselekmény elkövetése miatt 3 évi börtönbüntetésre és 5 évi egyes jogoktól történő eltiltásra ítélte. Megállapította, hogy a vádlott közkegyelmi törvény folytán mentesül a kiszabott szabadságvesztés végrehatása alól.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész súlyosításért, a vádlott és védője felmentésért jelentettek be fellebbezést.

A Legfőbb Ügyészség a BF. VII. 152/1998. számú átiratában az ügyészi fellebbezését fenntartotta.

A Legfelsőbb Bíróság az ügyész súlyosításra irányuló fellebbezését találta alaposnak.

A Legfelsőbb Bíróság a felülbírálat során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a tárgyalást a büntető eljárási szabályok betartásával folytatta le és a tényállást is döntően a bizonyítékok értékelésével megalapozottsági hibák nélkül állapította meg, indokolási kötelezettségének is eleget tett.

A tényállás lényeges részét képezi, hogy a vádlott volt az, aki tűzparancsot adott, ő maga is tüzelt, és ezzel megölt egy sértettet. Ez a tényállás - mivel megalapozatlansági hibáktól mentes - irányadó a másodfokú eljárásban.

A Legfelsőbb Bíróság a tényállást csupán annyiban helyesbíti, a Be. 258.§-a /1/ bekezdésének a/ pontja alapján, helyes ténybeli következtetést alkalmazva, hogy mellőzi azt a megállapítást, hogy a vádlott "feltehetően K. T. mozdulatát félreértve, vagy a félelem, illetve az ijedtség hatására" adott az alárendeltjei részére határozott tűzparancsot /9. oldal 5. bekezdés/, mivel ezt a megállapítást nem találta helytállónak a következők alapján.

Mivel a vádlott tagadta a bűncselekmény elkövetését, így arról sem tett vallomást, hogy a tudatában mi játszódott le közvetlenül a tűzparancs kiadása előtt. Nyilván az elsőfokú bíróság abból a megállapított tényből, hogy K. T. sértett "belső zsebéből elővett egy pisztolyt" vonta le a fenti következtetést, amely arra utal, hogy ezt a sértetti magatartást a vádlott támadásnak vélte, vagy a "feltehetően" szó alkalmazására tekintettel, vélhette.

Azonban az ítéleti tényállás azt is tartalmazza, hogy "B. T. pe. felszólította K. T.-t, hogy ha van nála fegyver, akkor azt adja át. Ekkor a vádlott K. T-vel szemben állt, és közöttük mindössze pár méter távolság volt" /9. oldal 5. bekezdés/. Ebből az a helyes ténybeli következtetés vonható le, hogy a vádlott ezt a felszólítást hallotta. Mivel közvetlenül ezt követően alakult ki a szóváltás a vádlott és a sértett között, majd vette elő a sértett a fegyvert, ebből az a helyes ténybeli következtetés vonható le a vádlott tudattartamára, hogy tudta; a sértett az elővett pisztolyt át akarja adni, és nem pedig támadni akar azzal.

A teljesség kedvéért rámutat a Legfelsőbb Bíróság, hogy a vádlott tévedésére, ijedtségére, félelmére utaló megjegyzések már átvezetnek a tényállásból a jogi értékelés körébe, mivel ezek a legszorosabb kapcsolatban állnak a szándékossággal, a bűnösséggel, amely pedig a jogi értékelés körébe tartozik.

Az elsőfokú bíróság döntően helyes következtetést vont le a vádlott bűnösségére.

A vádlott felmentés iránti fellebbezése azon alapult, hogy előadása szerint nem is volt a helyszínen /csak annak közelében/ és nem adott tűzparancsot, és nem is tüzelt. Ezt a vádlotti védekezést azonban az elsőfokú bíróság elvetette, és az ellentétes bizonyítékok alapján ettől eltérő tényállást állapított meg. A bűnösséget a tényálláson keresztül vitató, felmentésre irányuló vádlotti fellebbezés ezért nem volt alapos.

Nem volt alapos a védői fellebbezés sem, amely - főként a másodfokú tárgyaláson - a jogos védelem, illetőleg a tévedés szabályait alkalmazva a vélt jogos védelem megállapítására és ennek folyományaként a felmentésére irányult.

A Legfelsőbb Bíróság a helyesbített tényállás alapján sem a jogos védelmi helyzet, sem pedig a tévedés szabályait alkalmazására a vélt jogos védelmi helyzet megállapítására nem látott lehetőséget. Ennek indokai megegyeznek a tényállás helyesbítése körében írtakkal. Már ott utalt a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy az a gondolati folyamat a bűnösségre levont következtetés körében is elvégezhető.

A Legfelsőbb Bíróság azonban nem látta a vádlott bűnösségét "részben felbujtóként" is megállapíthatónak.

Az elsőfokú bíróság indokolásából kitűnően /elsőfokú ítélet 24. oldal utolsó mondat/ "..a rendőrkapitányság épületén kívül történtek vonatkozásában" látta megállapíthatónak a vádlott felbujtói bűnrészességét.